...nagyon megkönnyebbültem. Nem leszek tanára egy bizonyos Szivárvány iskolának. Furcsa, hogy éppen ennek örülök. Az elmúlt napokban végiggondoltam mindkét verziót, azt is, hogy "igen" esetén elég radikálisan megváltozna az életem: azonnali kezdéssel (ezt hívják mélyvíznek?) tanítottam volna, elköltöztem volna, gyülit kerestem volna, ..., na, inkább nem sorolom. A "nem" sokkal inkább elfogadható volt. Valahogy hiszem, hogy lesz lehetőségem felkészülni a változásra és nem ér derült égből villámcsapásként. Habár ha végiggondolom az eddigi határköveimet, mind annyira radikális volt, pl. 2 nap alatt tudtam meg, hogy elkezdhetem Pécsen az egyetemet. De nem hiszem, hogy Isten sablonként dolgozna az életemben. Sokkal inkább azt, hogy lehetőséget fog adni arra is, hogy felkészüljek a változásra, hogy felhőtlenül örüljek neki és mondjuk ne azon agyaljak, hogy a hirtelen váltás miatt pocsék órát fogok tartani, mert nem lesz alkalmam felkészülni.
Na, szóval örülök a mai napnak és annak is, hogy a héten még a kórházban dolgozom. Ja, és most jut eszembe, hogy igazán kitoltam volna az osztállyal, ha most elmentem volna, mert per pillanat alig vagyunk, így pl. akkor is 12 órázni fogok, amikor nem is kellene. Azért örülök, hogy a szabadnapjaimat megkaptam, mert most nagyon rámfér. Szóval Isten azt is tudja, hogy fájna nagyon, ha ilyen helyzetben hagynám itt a munkatársaimat.
És a Rm. 8,28-t fénypontként újra megemlítem, mert ez volna az igazán lényeg...
u.i. Apa az előbb biztosított, hogy az én helyemet senki, de senki nem fogja elfoglalni. Ez nemcsak a munkahelyre vonatkozik, ebben is biztos vagyok. Tudjátok: az a bizonyos "reserved" hely :))
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése