Talán meglepő ez a cím, merthát úgyebár merész kijelentésnek tűnik, de most erről vagyok meggyőződve az elmúlt napjaim alapján. Ebben az évben nagyon sok írást, gondolatot olvastam arról, hogy mit kellene tennem vagy mit nem kellene tennem, hogy elfelejtettem az isteni gondviselést. Hogy ott vagyok Isten tenyerén és mindaz, ami engem ér, először Elé kerül és Ő hagyja jóvá. Azt gondolom, hogy Isten tervét nem nekem kell megválasztanom, annál inkább felfedeznem. Sokszor csak visszatekintve látom a nagyobb képet, amikor éppen összekuszálódnak életem szálai, akkor nagyon is elkezdek aggódni. Pál azt írja a Róm.15:24-ben: "...amikor Hispániába utazom, remélem, el tudok jutni hozzátok". Sohasem jutott el. Helyette Európa börtöneiben volt és megírta a leveleit.
Sokszor panaszkodom életem alakulásai miatt, nem is értem, miért, ha tudom, hogy Isten vezeti az életem. Élt egyszer Angliában egy nagyon tehetséges pásztor, J. Stuart Holdennek hívták. Amerikába hívták egy konferenciára. Már meg is vette a hajójegyet, amikor mégis úgy döntött, hogy felesége mellett marad, akinek romlott az egészségi állapota. Odaszánt férjként, Holden a feleségéről való gondoskodásba merült és nem is mert arra gondolni, hogy mit hagy ki az Atlanti óceán másik felén. Ám nem sokkal később kiderült, hogy az el nem használt hajójegy a Titanic nevezetű luxushajóra szólt...
Nagyon könnyen csalódom, ha a terveim összedőlnek, és túl könnyen elbátortalanodom, amikor karrierépítő lehetőségeket hagyok ki. Azt hiszem a panaszkodásaim azt jelzik, hogy nagyon messze állok attól, hogy ismerem Istent. Visszatekintve mindig azt láttam meg, hogy a késedelem csak a gondoskodó Atya védelmező keze. Innentől kezdve meg azt gondolom, hogy van értelme a zárt ajtóknak és a nyitott ablakoknak, a meghiúsult álmoknak, Istenre való várakozásnak és mindannak, ami velem történik, vagy éppen nem történik...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése