Biztonságban

"Én alkottam őt,
ezért mindenkitől különbözik.
Egyedülálló.
Szeretettel formáltam őt az édesanyja méhében.
Örömömet leltem az ő megalkotásában.
Szeretek visszaemlékezni
Azokra a napokra, amikor megalkottam őt. (Zsolt. 139:13-16)

Gyönyörűnek látom...
Szeretem a mosolyát,
Szeretem azt, hogy olyan, amilyen.
Szeretem hallani a kacagását, és szeretem azt is, amikor néha butaságot mond vagy tesz. (Zsolt.139:17)
Csak ő olyan, mint ő, és senki más...
én alkottam pont ilyennek.
Szépnek alkottam, de nem gyönyörűnek,
Mert ismerem a szívét, és tudom, hogy hiú lenne...
Az a vágyam, hogy kutassa át a saját szívét, és tanulja meg, hogy Én vagyok az,
Aki benne lakozom, és gyönyörűvé teszem őt
És hogy én vagyok az, aki barátokat adok neki. (1Pét. 3:3-5)
Úgy alkottam meg őt, hogy szüksége legyen Rám.
Kicsit magányosabbá formáltam, mint szeretné...
Pusztán azért, mert arra vágyom, hogy rám támaszkodjon, és hozzám fusson.

Ismerem a szívét is.
Tudom, hogy ha nem ilyennek alkottam volna meg, akkor a saját kis útját járná, és elfeledkezne Rólam,
A Teremtőjéről (Zsolt. 62:6-9)
Sok jó és örömet szerző dolgot adtam neki,
Pusztán, mert szeretem. (Zsolt. 84:12, Róm. 8:32)
Láttam a megtört szívét,
És a könnyeket, amiket magányában sírt.
Ott voltam vele és az én szívem is összetört. (Zsolt. 56:9)
Sokszor láttam bukdácsolását, és azt is, amikor elesett - csak azért, mert nem akarta megfogni a kezemet.
Oly sok leckét nehezen tanult meg,
Mert nem akart az Én hangomra figyelni (Ézs. 53:6)
Sokszor kellett szomorú szívvel végignéznem amint egyedül vág neki a saját kis útjának,
És kivárnom, hogy szomorú és megtört szívvel visszatérjen karjaimba. (Zsolt. 34:19)

Most pedig ismét az Enyém.
Én alkottam, majd drága árat fizettem érte,
Mert szeretem. (Rm. 5:8)
Kicsit át kellett formálnom őt, át kellett alakítanom,
Megújítottam azért, hogy mindazzá válhasson, amit Én szántam neki.
Mindez sem neki, sem Nekem nem volt könnyű. (Jer. 29:11)
Szeretném, ha Hozzám hasonlatossá válna.
Azért tűztem ki ezt a nagy célt a számára, mert
Szeretem.
(2Kor. 2:14, Róm. 8:29)"

Fontosabb volt

Tülekedés. Türelmetlenség. Rohanás. Hajsza. Dudálás, akár minden ok nélkül... Csendre vágyom, és arra, hogy Őt halljam. Minden más lényegtelen. Őt szeretném ünnepelni. Őt, aki feltétel nélkül szeret. Kisbaba lett. Azt választotta, hogy osztozni fog az életemben: vállalta, hogy pelenkázzák, a családjában különcnek tartsák, szembesült mindazzal, amivel valaha találkoztam vagy találkozni fogok az életemben. Szóval egyáltalán nem lepem meg semmivel. És mivelhogy a nagy tülekedésben minden kincset letaposnánk, inkább választom a Kincset, aki nem feltűnősködik, nem mutogatja magát. Csendben szólal meg... Először kopogtat és még azt is megvárja, hogy behívjam.

"Ez a szeretet munkája. Maga elé helyezi a szeretett személyt. A lelked fontosabb volt számára saját vérénél. Örök életed fontosabb volt földi életénél. Mennyei helyed fontosabb volt neki, mint saját helye a mennyben. Feladta a sajátját, hogy mi megkaphassuk a mienket.

Jézus mindig kopog, mielőtt belép, pedig nem kellene kopognia, hiszen övé a szívünk. Ha valakinek joga van, hogy ránk törjön, neki van. Mégsem teszi.
Halljuk a szelíd koppanást? Krisztus kér bebocsátást.
"Íme az ajtó előtt állok és zörgetek." (Jel. 3,20)
És ha válaszolunk, megvárja, míg felszólítjuk, hogy lépje át a küszöbünket."
(M. Lucado: Ahogy szeretni érdemes)

Boldog Karácsonyt kívánok mindenkinek!

Diótörő

Ma reggel vagy éppen hajnalban, az ország különböző pontjáról gyerekekkel teli buszok indultak, megcélozva az Operaházat a Gyermekmentő vendégeiként. Évek óta ugyanis, a Diótörő egyik előadása az alapítványunké. Ilyenkor több száz gyereket hívunk meg (na, nem én, hanem az irodában dolgozó munkatársaim), és főleg olyan gyerekeket, akik talán soha nem jutnak el ilyen vagy hasonló előadásra. Természetesen a vendégeink, az előadás szüneteiben terülj-terülj asztalkám is van és a végén ajándék. Néhány tiszteletjegynek én is örvendhettem, így három gyereknek sikerült végül nagy-nagy örömet szerezni és többek között egy túlterhelt gyógyszerészt néhány órai pihenésre bírni. Na, persze nem árultam el Jonának, hogy hova jön, csak közöltem, hogy csinosan öltözzön. Majd megtudja, hova is cipelem. Nem bánta meg persze :)). Ott ültünk a gyerekek között, élveztük a kommentjeiket és olyan jó volt köztük lenni. Olyan jó, hogy természetesek, és nem úgy ülik végig az előadásokat, mint a felnőttek. Szabadon mocorognak, ha úgy érzik megjegyzéseket tesznek a társaiknak és közben nagy-nagy vidámságot szereznek nekünk, felnőtteknek. Jonával mi legalábbis nagyon jókat derültünk rajtuk.
Jó volt látni őket, amikor az ajándékokat is megkapták és bevallom: nagyon-nagyon hálás vagyok, hogy egy rövid ideig itt dolgozhatom...

Mit vársz el tőlem?

"Ugye szeretnéd, ha olyanná változnék, amilyennek te látni szeretnél? Hiszen látom, sugárzik a tekintetedből ez a részben kérő, részben követelőző elvárás.
De mondd csak, számoltál a várható következményekkel is?
Ha mindenben olyanná változnék, amint azt te szeretnéd, hamarosan nagyon egyedül éreznéd magad a társaságomban.
Érdektelenül és csalódottan állnál velem szemben, amint élettelen bábuként, kiégett tekintettel merednék rád, és várnám az újabb utasításokat, melyeket kutyahűséggel azonnal teljesítenék.
Percek alatt megunnál, sőt talán meg is gyűlölnél, amiért ellenállás nélkül hódoltam be neked, és ezzel megfosztottalak a macska-egér harc játékos örömétől. És képzeld csak el, egyszerre keserűvé válna benned annak a reményteljes és izgalmas feszültségnek a jó íze is, amely most még hozzám köt: hogy érdemes várnod rám, megéri kitartani mellettem, mert "ígéretes személyiség" vagyok, aki képes a változásra!
De nem érted, ha minden úgy történik, ahogy te akarod, akkor semmit sem ajándékozhatok önként neked? S ha az ajándék a meglepetés örömével hat, vajon mennyire fogsz örülni azoknak a meglepetéseknek, amelyeket az én személyiségemet kihagyva, te magad farigcsálsz bennem a magad számára?"
(Simon András - Szeretetközelben)

Akik régóta...

olvasnak, tudják, hogy szeretek meglepetéseket szerezni és ugyebár ez alól a szüleim sem kivételek. Szeretek pl. rajtaütésszerűen hazamenni és "csak úgy" betoppanni. Miután évekig, minden Karácsonyban ügyeletben voltam, a családom lassan hozzászokott a nélkülem való ünnepléshez. Igaz, sokféleképpen próbálták széppé tenni az ügyeletet. Ma is kész vagyok, amikor eszembe jut, hogy telefonon énekeltek nekem az unokatesók és az annyira szép volt.
Na, hát meglepetés volt a tavalyi Karácsony is... ma is előttem van apa arca :)))).
Nemrég persze mondta, hogy várnak haza, én meg rosszcsontkodtam, mert mondtam neki, hogy ügyelni fogok. Persze nem hitte el, aztán megerősítettem, hogy csak telefonos ügyeletben leszek, szóval már most várhatnak. És persze az előbb is biztosított, hogy nagyon várnak.
Valahol idéztem Pilinszkyt a várakozásról. Annyira igaz. "Az, aki hazakészül, már készülődésében otthon van. Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé - szabad, és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől, szomjától..."
Apáék már most ünneplőbe öltöztették a szívüket. Várnak haza. Sietek haza...

Szóval, néhányan...

tudjátok, hogy van nekem egy naaaaaaaagyon kedves tanítványom és hát ugyebár együtt próbálunk rájönni a biológia és kémia rejtelmeire (több-kevesebb sikerrel :))). Egyszer elkotyogtam magam, hogy t.i. a könyvesboltok közelében csak becsukott szemmel közlekedem, aztán tegnap este előállt azzal az ötlettel, hogy szeretné, ha elmennék vele nyitott szemmel egy könyvesboltba és választhatok valami nagyon szépet. Ez lenne az ő karácsonyi ajándéka. Na, hát meglepett ám rendesen, aztán amikor kifogytam a kifogásokból mégis csak ő nyert :))). Így ma, estefelé jobbnál-jobb könyvek akadtak a kezembe, aztán az angol nyelvűeket is szemügyre vettem és olyat találtam, hogy a szívem hevesen kezdett el verni és teljesen odavoltam, mert Amy Charmichael életrajzára bukkantam. (Tudom, hogy most nagyon boldog leszel, Hanna, el fogom olvasni!!! - angolul) Szóval ezt a könyvet választottam. Anno kislányként nagy hatást tett rám az a kis történet, amit róla hallottam és azóta is nagy vágyam volt, hogy egyszer az egész élettörténetét elolvashassam. Amy kislányként szomorú volt a barna szeme miatt és egyszer hallotta azt a csodás hírt, hogy Isten minden imát meghallgat. Este aztán lefekvéskor azért imádkozott, hogy amikor másnap felébred, kék szeme legyen. Reggel viszont szomorúan tapasztalta azt, hogy barna szemek tekintenek rá vissza a tükörből. Aztán talán az édesanyja tette fel neki azt a kérdést, hogy: "Amy, hát a NEM nem válasz?"
Aztán Isten Indiát helyezte a szívére misszionáriusként. Amikor elkezdett az ottani emberek felé szolgálni, változtatnia kellett a külsején, az öltözetén és akkor szembesült azzal, hogy mennyire jó, hogy barna a szeme és el tud vegyülni a tömegben. Akkor meg nem győzött hálát adni azért, hogy Isten nemmel válaszolt gyermekkori imádságára.
Na, majd a karácsonyfa alatt, otthon, elolvasom és kíváncsian várom egy olyan ember élettörténetét akinek elég bátorsága volt Istennek adni mindenét...

Itt mindig

Bármi is van, itt mindig békét talál a szív...

Nem tudom,

miért, de mostanában tiszta honvágyam lett és legszívesebben a Békási szorosban bóklásznék, meg hegyi csobogást hallgatnék, meg havas hegyekben gyönyörködnék... Na, a madarak csicsergését már meg sem merem említeni.
De persze per pillanat még a rendelőben vagyok, és Kányádi Sándor: "Vannak vidékek" című ciklusával vígasztalom magam. Olyan nagyon szép. Anno egy irodalmi esten nekem jutott elmondásra és azóta is egyik kedvenc versem...

Előhang

vannak vidékek gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül
(...)


Viseltes szókkal

(...)
vannak vidékek ahol csak úgy lehet
megmaradnunk ha kezemben a kezed
és a viseltes szónak is hamva van
ha félárnyékban s ha nem is boldogan
száríthat szél és süthet hevet a nap
míg a harmatból egy csöppnyi megmarad.

Bátor leszek...

...és ma egy régi, egyetemi írásomat rakom be. Hemingway öreg halászáról szóló részt annak a bátor embernek küldöm főleg, aki azt gondolja magáról, hogy nem elég kitartó. Szerintem meg az :)).

"Nyissátok ki a szemeteket és keressétek, hol van szüksége az embernek egy kevés kedvességre, parányi részvétre, egy kis beszélgetésre." (Albert Schweitzer)

Ha az ember Albert Schweitzer életéről és munkásságáról hall előadást, automatikusan feltevődik benne a kérdés, hogy lehet-e valóban így élni a mai társadalomban? Lehetséges-e? Megoldható-e? Mitől értékes az életem? Hogyan tisztelhetem a mások életét? Mit tehetek, hogy visszatekintve az éveimre elmondhassam: mennyire jó volt élni és szolgálni!

Hogy lehet otthagyni egyetemi katedrát és vállalni az emberi szenvedés enyhítését és sorsközösséget vállalni? Mitől ember az ember? Mitől különleges egyik-másik ember élete?

Lehet-e az enyém is az?

Ezek a kérdések és ezekhez hasonló gondolatok mocorogtak bennem ízelítőt kapva Albert Schweitzer életének mozzanataiból. Aztán azokra az emberekre gondoltam, akik hatással voltak, vannak a mostani éveimre. Csak szemelvények a sorból…

Hemingway öreg halásza.

Általában kötelező olvasmányként szerepel a listán. Számomra érdekes emberarc.

Azt gondolom, hihetetlen, hogy valakinek ilyen állhatatossága és kitartása legyen: 84 napon át minden reggel kievezni, mindennap várni, hogy hátha horogra akad egy hal. Mindennap mégis úgy menni haza, hogy üres maradt a háló, üres a csónak. A kunyhó még ennél is szegényebb. A 85. napon pedig újra tengerre szállni.
Az öreg arcát ráncok barázdálták, minden öreg volt rajta. Csak a szeme volt vidám és töretlen fényű. Egyedül halászott a tengeren. 84 napon át nem fogott semmit. A reményt mégsem adta fel. Különben sem csüggedt el sohasem. Amikor egyetlen barátjával, egy fiatal fiúval beszélgetett, elkeseredés nélkül mesélt a "hiábavaló" napokról.
Amikor a 85. napon kievezett, az öreg halászt egyetlen gondolat éltette: " valahol itt kell lennie az én nagy halamnak... ma van a 85.nap, és ezen a napon is becsületesen kell halásznom." Aztán, ezen a napon fogott is egy akkora halat, hogy másképp kezdte ki az erejét,
kitartását, mint addig.

Krisztina

Egy felnőtt barát megkérdezte Krisztinát, mit szeretne nyolcadik születésnapjára. A kislány, akinél neuroblasztomát diagnosztizáltak, megdörzsölte kopasz kis fejét, arcát két kezébe fogta és azt mondta:

-Nem is tudom. Van két matricás könyvem és egy rongybabám. Mindenem megvan.

Amikor pedig a vizsgálóasztalon feküdt és észrevette az ablakban hervadó cserepes virágot, megjegyezte:

- Remélem, az embereknek jobban gondját viseli.

Az élni akarás, a küzdelemhez való erő, ami egy-egy beteg gyermekben megfigyelhető, nagyon sokszor erőt adott, hogy jómagam ne adjam fel, amikor már nagyon fel akartam adni.

Reményük olyan ragályos, hogy a legreménytelenebb helyzetekben is megtalálják a kiutat.

„Néha a Remény szégyenlős és szeret elbújni. Néha elő tudod csalogatni, hogy odamenjen hozzád, de legtöbbször türelmesnek kell lenned és várnod kell. S akkor ő jön hozzád.”

Marie Curie

Nemrég vetettem bele magam e kivételes személyiségű nő életének tanulmányozásába. Meg akartam fejteni munkabírásának, konokságának, anyaságának titkát. Jellemet találtam, olyan emberarcot, amit nem lehet nem követni, mert magával sodor a tenni akarása, elszántsága.

Lehet álmodozónak lenni egy laborban és keményen dolgozni. Lehet igazi társa lenni egy kivételes tehetségnek, miközben új kémiai elem születik. Lehet figyelemmel kísérni a gyermekek fejlődését és figyelmen kívül hagyni a tömegek ünneplését. Lehet úgy leírni a kísérleti eredményeket, hogy benne van a munkatárs tisztelete. Lehet akkor is erősnek és keménynek lenni, amikor mindent feladnánk.

Édesapám

Talán nem lesz személyeskedés, ha az emberi nagyságokhoz sorolom édesapámat is. Mindig is tudtam, hogy szeret. Amíg otthon éltem, ritkán mondta ki, hogy mennyire fontos vagyok neki. Ma, amikor messze vagyok tőlük és legtöbbször csak telefonon mondhatja, annál gyakrabban mondja. Azt hiszem, sejti, hogy mit is jelent ez nekem. Például, amikor tegnap éjszaka egyedül voltam kórházi ügyeletben és fogalmam sem volt, hogy fogom tudni végigcsinálni alaposan és becsületesen a feladataimat. Miközben próbáltam végiggondolni a fontossági sorrendet, akkor hívott. Csak egy kétségbeesett nővérkét hallhatott, aki igyekezett helytállni. Meghallgatott, aztán bátorított. Mondanom sem kell, hogy nagyon szép ügyeletem volt…

Hogyan illenek ezek az emberek Albert Schweitzer mellé? Személyesen nem találkoztam vele, mint ahogy Hemingway öreg halászával vagy Marie Curie-vel sem. De vannak olyan emberek a környezetemben, akiket hozzájuk hasonlóan csodálatos embereknek tartok, mert a helyükön vannak. Tudják, mikor kell hallgatni, tanácsot adni vagy egyszerűen szeretni. Megtanulták a csendes jótettet, anélkül, hogy ők maguk várnának valamit. Megtanultak könnyeket törölni és keményen kitartani, amikor mindenki más feladta volna.

Mert számomra csak így lehet élni és csak egy ilyen élet végén lehet elmondani Dsida Jenővel együtt: „megtettem mindent, amit megtehettem…”

Árnyék

Gyerekkoromban és azért mostanság is megcsodálom az árnyékok mozgását, vetülését. Tiszta poén, hogy nem tudunk elmenekülni a saját árnyékunktól. Ott van. Követ. Megelőz. Hátra vetül. Oldalra somfordál...
"Ha a mennybe szállnék fel, te ott vagy, ha a seolba vetek ágyat, jelen vagy. Hajnal szárnyaira kelnék, a tenger túlsó szélére szállnék, te ott is ott vagy." (Zsolt. 139)
Isten mindenütt ott van. Nem rejtőzhetem el előle. Mondhatnánk úgy is, hogy árnyékként követ, de annál sokkal többet jelent. Ha a helyén van az életemben, mindez biztonságot ad. Ha menekülök előle, félelemmel tölt el. Teljesen a magam döntése, hogy melyik igaz rám.
Ma az istentisztelet alatt rádöbbentem, hogy mostanában menekülök előle. Olyan jó, hogy ma megállított és ismét biztonságban lehetek az oltalmában. Hálás vagyok, hogy annyira fontos vagyok a számára, hogy nem nézi tétlenül a menekülésemet sem, hanem megkeres.

Nem bírunk...

aludni... Kata teljes pompába öltöztette a nappalit, az előbb csodáltam meg. Minden nagyon szép lett, de nem írom le. Gyertek és nézzétek meg :DD.
Tiszta különleges napunk volt egyébként. Péntek lévén a kórházban laboroztam és még most is NAGYON-NAGYON hálás vagyok Istennek a kis másfél éves manócskáért, és hogy egyből sikerült minden. Nekem tényleg hihetetlen nagy ajándék.
Aztán este színházban voltunk, egy orosz darabot néztünk meg, modern változatban. Bőven tanulságos volt és a színészek nagyot alakítottak. Aztán úgy döntöttünk Katával, hogy haza gyalogolunk, ennek köszönhető szerintem, hogy még mindig fent kukorékolunk :D.
Ő persze alkotott és hát egy művészt nem szabad zavarni ilyenkor, így fölmásztam a galériára és Max Lucado: Ahogy szeretni érdemes című könyvét olvastam. Ma éppen azzal szembesített, hogy Isten felém gyakorolt türelméhez képest, mennyire gyenge lábakon áll az én türelmem kapcsolataimban, meg úgy általában elég sok területen. Szóval van mit változnom.
Jó, hogy Isten nem ad fel...

Miközben épp...

egy gimnáziumi kémia könyvet lapozgattam, egyszercsak a következő sms érkezett: "Drága Noémi! Nemrég gyöngyöt fűztünk a fiúkkal és közeleg a mézeskalácssütés ideje. Nincs kedved meglátogatni minket? Puszi, Mónika."
Anne Shirley szerint vannak olyan emberek, akikkel rokonlelkek vagyunk. Na, így vagyok én pl. Mónikával. Napok óta eszemben volt a tavalyi mézeskalácssütés, amikor a fiúk néha-néha azért benéztek hozzánk, Barnabás segített is nekünk, de amúgy meg hagyták, hogy élvezzük egymás társaságát. Aztán meg terveztünk gyöngyfűzést is, de mire észbekaptunk, már Pestre költöztem és elmaradt. Azt persze meg kellett ígérnem, hogyha Pécsre megyek, akkor őket mindenféleképpen meglátogatom. A szavamat meg illene megtartanom, mert Kristóffal és Barnabással nagy-nagy biciklizéseket is terveztünk, csakhát én leléptem...
...és most nagyon nagy honvágyam lett Pécsre...

u.i. a kép a januári meglepetéspartin készült. A fiúk itt még elég helyzetfelmérőek, de aztán annyira otthon érezték magukat, hogy szüleik NAGYON nehezen tudták csak őket hazamenetelre bírni :))) Különleges nap volt... (lsd. januári bejegyzések közt, talán 12.-e, de mostmár nem nézem meg, mert nem ártana aludni)

Nem tudom,...

hogy is történhetett, de már második napja találtam a nappalink asztalán kis adventi csomagot. A tegnapinál még azt gondoltam, hogy valami véletlen folytán keveredett oda, de a mai már igencsak meggyőzött arról, hogy mifelénk angyalok járnak. Na, jó, tudom, hogy Katának hívják, de ez akkor is annyira nagy kedvesség!
A napok töprengésekkel és kérdésekkel teljesek: egyik ismerősömről, aki mindössze 2 évvel idősebb nálam, véletlenül kiderült, hogy nagyon durva betegsége van. Annyira lehelet az életünk!
Aztán agyalok az emberi kapcsolatok törékenységén, hogy mennyire nagyon fontos egymás tisztelete és szeretete. Nem mindegy, hogyan viszonyulunk egymáshoz, milyen nyomatot hagyunk azokban, akik mellettünk élnek.
"Baráti szeretetre van szüksége a szenvedőnek..." (Jób 6,14)