Bontatlan boríték

Van egy, számomra nagyon kedves gyerekdalszerző és énekes, aki az én gyerekkoromat is megfényesítette a dalaival. Most is nagyon sok gyereknek szerez örömet, de most kicsit gondban vagyok, hogy leírhatom-e a nevét, mert amit vele kapcsolatban írni szeretnék, az a személyes életével kapcsolatos. Á, most névtelen marad (majd egyszer engedélyt kérek a neve leírására).
Na, hát úgye, ha már az ember gyerekeknek ír, akkor valószínű, hogy nagyon szereti őket és ért a nyelvükön. Ez az énekes nagyon! Viszont elmesélte, hogy magánemberként nagyon nehéz időszakokat élt át a feleségével, főleg amikor saját gyermekeiket veszítették el. Már az első elvesztése is nagyon fájdalmas volt. Ezután, elmondása szerint, mindig úgy állt ki a színpadra a gyerekek elé, hogy előtte a függönybe törölte a könnyeit a fájdalomtól. 8 év várakozás után, Isten csodát tett velük és lett egy kislányuk. Aztán, amikor ez a kislány 4 éves volt, testvére született, akit egy betegség miatt elvesztettek. Ez már nagyon nagy hit-krízis volt a számukra. Totál nem értették Istent. Aztán végülis Isten 3 borítékkal vigasztalta meg:
1. vannak borítékok, amelyeket már most kibonthatunk és megérthetjük, hogy mit miért tesz
2. vannak borítékok, amelyek tartalmát csak később értjük meg
3. vannak borítékok, amelyek ezen a Földön bontatlanok maradnak, aztán Istennek már nem is kell felbontania, mert személyesen ad választ ezekre...

"Amit a hernyó...

...a világ végének nevez, azt a Teremtő pillangónak hívja." Nem tudom, kitől származik ez a gondolat, valahol csak úgy találtam, de annyi mindent elmond az ember, Istennel és emberekkel való kapcsolatáról. Ma az Istennel való kapcsolatról szeretnék írni. Kis gyülinkben az Apostolok cselekedeteit tanulmányozzuk és ma éppen arról a változásról volt a tanítás, ami Saulban, vagyis Pálban megtörtént. Nem is csoda, hogy általában Pál-fordulatnak is nevezik, ha valakiben hirtelen születik meg az Isten melletti döntés. Az ő esetében gyors, grandiózus esemény volt. Igaz, utána Isten adott neki 3 napot, amikor vak volt, nem evett, nem ivott, hogy végiggondolja, mit is tett. Vannak azonban, akik szép lassan araszolnak. Igazából én is így döntöttem Isten mellett. Évekig értek bizonyos hatások, amelyek elvégezték bennem, hogy megtegyem ezt a, nem mindennapi lépést. Igaz, hogy konkrét dátumhoz kötöm a magam pálfordulását, de igazából lassú araszolgatás volt Isten felé és nem egy olyan hirtelen csoda, mint Pál esetében.
Igazából azt hiszem, hogy nem az a kérdés, hogy az ember csodával határos módon, vagy csendben, a szívében dönt Isten mellett. Sokkal inkább az, hogy nyilvánvaló, kézzelfogható következményei vannak-e ennek a döntésnek. Hisz maga a megtérés egy közös út kezdete Istennel. A magam életében azt látom, hogy ez az út Vele, egyre izgalmasabb lesz. Örülök, hogy nem hagytam ki...

Miért élek?

"...ha meg akarsz ismerni engem, ne azt kérdezd, hol lakom, vagy azt, hogy mit szeretek enni, vagy azt, hogy hogyan fésülöm a hajam. De kérd, hogy mondjam el részletesen, mit gondolok, miért élek, és kérdezd meg, hogy mit gondolok, mi az, ami távol tart attól, hogy teljesen annak éljek, amiért élni akarok - vagyis Krisztusért."
(T. Merton)

A héten...

...valaki azt gondolta, hogy a blogom gyerekei a sajátjaim. Egyrészt nagyon jólesett, mert ezek szerint legalább annyi szeretettel írtam róluk, mintha a sajátjaim lennének, másrészt meg azért nem merem összeszámolni így nagy hirtelen, hogy hány gyerekről is írtam már. Szerintem már óvodát meg iskolát nyithatnék. Na, de remélem, egyszer lesznek...
Azon viszont elgondolkodtam, hogy mennyire más mindegyik gyermek: van, akinek a szívéhez könnyű út vezet, és van, akihez igazi nagy rögös út, sőt, ha az ember lánya többször sikertelenül próbálkozik, akár fel is adhatja. Aztán meg az sem mindegy, hogy mit is mondunk, mert lehet egyetlen mondat, ami meghatározza egy gyermek egész életét pozitív illetve negatív irányba. Ezért totál nem mindegy, hogy hogyan is viszonyulok a személyiségéhez.
Persze magamból indultam ki és két élmény jutott eszembe, ami befolyásolta és még mindig hatással van az életemre. Az egyik az általános iskolai magyartanárnőmhöz kötődik, aki nem sokat dicsért, de egy irodalmi versenyre mégis elvitt és az eredményem alapján olyan mondat hangzott el a szájából, ami igencsak meghatározó abban, hogy ma merek írni. A másik pedig negatív élmény, és visszatérő félelmem, de azt is tudom, hogy Isten képes arra, hogy egy fájó emléket teljesen begyógyítson. Aztán meg tudhatom, hogy a hatások, amik érnek, nem véletlenek, hanem egy tökéletes tervbe illeszkednek...

Nah, végre...

...mindenki megkapta a gyógyszereit. Nem unatkozom ám egyáltalán, amúgy is ezen az osztályon ez a szó ismeretlen. Kedvenc korosztályom alkotott kicsit, de sebaj, arra találtak ki, hogy helytálljak bizonyos helyzetekben. Nemrég egy 4 éves fiúcskával egyezkedtem, merthogy mindenáron apát szerette volna ezen a csodás éjszakán, aztán végülis meggyőztem, hogy reggelig nyugodtan rámbízhatja magát. Elfogadta. Aztán meg egy 3 évest vigasztaltam, aki a múlt éjszaka, amikor éppen az ágyából vettem ki, együttérzően megkérdezte, hogy: "nem vagyok túl nehéz neked?" Aztán egy még kisebb, amikor az előbb megadtam a gyógyszereit, megölelt és biztosított, hogy nagyon szeret. Amikor meg jó éjszakát kívántam neki, kedvesen megköszönte. Hát, mit is mondjak: el vagyok kényeztetve...

Jónéhányszor...

... be kell állnom pótanyának, hogy kis betegeim ne sírjanak az édesanyjuk után. Na, ez történt az éjjel is. Éjfélkor rengeteg gyógyszert kellett adnom és fájó szívvel ébresztettem a társaságot, de ha muszáj... Így ébredt föl az osztály legfiatalabbja is, aki mindössze 2 éves. Persze az volt az első kérdése, hogy "hol van anya?", aztán amikor észrevette, hogy sehol (és még anyaszállón se volt a tarsolyban, hogy gyorsan áthívjam), akkor teljes erejéből elkezdett sírni. Na, gondoltam: ennek fele sem tréfa, senki sem fog aludni ma éjjel, ha ez a kis manó nem csendesedik el, így gyorsan ölembe kaptam és vigasztalgattam. Meg is nyugodott, de csak akkor, ha a közelemben volt, amint visszaraktam volna az ágyába aludni, azonnal kezdte a sírást. Hát, így míg adminisztráltam az ölemben ült. Csakhogy vannak ám bőven egyéb tennivalók is, így jól jött volna egy Katja :))) (Liliék hordozókendője a gyengébbek kedvéért, egyszer kölcsönkérem, Lili, ilyen esetekre :))), hát leültettem egy kis székre és onnan szemlélődött a drága. Aztán olyan 2 óra tájban végre megengedte, hogy visszategyem az ágyába, no, azért az alvásig eltelt még jócskán idő, de egész jól viselte. Aztán meg olyan békésen aludt, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy egy kis manónak meg kell fényesítenie egy éjszakás nővérke ügyeletét...

Hit

Bizonyos kérdések miatt újra és újra a hitem kerül mérlegre. Sokszor nagyon gyenge, azt meg már le sem merem írni, hogy egy hosszú, éjszakai ügyelet után igazán sötétnek és reménytelennek látom a dolgaimat. Amikor leszálltam a buszról hazafelé jövet, megcsodáltam a fákat. Noha már levél nélküliek, de a rügyek már megjelentek. A tavasz ígérete.
Itthon meg eszembe jutott Jörg Zink gondolatai és leírom nektek, hátha van köztetek olyan is, akinek nem mindig erős a hite és talán megérti a, sokszor gyenge hitemet...
"Jézus szóhasználatában a hit mindig azzal kapcsolatos, hogy valaki ott is számol egy működő hatalommal, ahol mások azt nem várják. A hit számol a csodával, amely beleavatkozik a pillanatnyi helyzetbe.
A hit várakozás. A hit az az ugrás, amelyet az ember bátran végrehajt, noha fél az ugrástól.
A hit nem csoda révén keletkezik. A hit nélkül ugyanis egyetlen csoda sem több, mint álmodozás, csalás vagy varázslás. Az a hit, amely csoda révén keletkezik, nem hit, és Jézus ismételten tiltakozott az ellen, hogy az emberek csodát akartak látni tőle, hogy hihessenek. A hit inkább a csoda elfogadásának bátorsága. ... az a csoda, amelyet a hívő kap, nem más, mint az a képesség, hogy egy mélységesen kérdéses világban bizalommal szólítja meg annak alkotóját, és azt mondja neki: Mennyei Atyám!" (J.Z.: Istennel élni)

És akkor már hadd álljon itt egyik kedvenc versemből néhány sor:

Hogy bennem, ki magamnak szűk vagyok,
Elfér a Fértelen, a Végtelen.
Hogy imádkozhatom: hogy én, a semmi,
Tegezhetem a Mindent és Atyának
Szólongathatom és szerethetem
És kéréseket gügyöghetek Hozzá:

Add meg a mindennapi kenyeret,
És add meg a mindennapi kegyelmet,
Hogy jó lehessek, hogy ember lehessek,
És el ne rontsam a Harmóniát.
A mindennapi szépséget is add meg,
Hogy legyen mindig lehelnem belőle
És szétlehelnem a testvér világnak.
És add meg, add meg ugyanezeket
Minden embernek és minden nap."

(Sík Sándor: Imádság a hegyen)

Így jár...

... az, aki bekapcsolva hagyja a telefonját, hogy akár hajnalok hajnalán is megszólalhat. Meg is szólalt ma hajnalban, konkrétan azért, hogy be tudnék-e jönni ügyelni, mert a kolléganőm megbetegedett. Na, a kedvenc kolléganőmnek mindent :))) Így ma ismét 12 órázom, van bőven tennivalóm, de még eddig nem havaztam el, csak néha csodálom a havas tájat :)). Gyönyörűek a feketefenyőink, meg jó ránézni a városra. Szeretem a havat, na! Ilyen szempontból örök gyerek maradok. Meg ilyenkor eszembe jut Pilinszky, aki így fogalmaz: "Az a gyerek, aki az első hóesésre vár, jól várakozik, és már várakozása is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel..." Na, szeretnék én is így várakozni mindenre...

Fogalmam...

...sincs, hogy Isten hogy csinálja, de tényleg meg tudja hihetetlenül sokszorosítani az ember erejét. Ezt tapasztaltam ma, amikor 12 óra helyett 13-t dolgoztam az elvileg 8 óra helyett. Igazából már előre féltem a mai naptól, mivel ilyenkor az idő meghozza a léguti betegeket, aztán a félelmem a tegnap délután méginkább felerősödött, amikor ügyelet alatt szembesültem az osztály látszámával. Aztán úgye aludtam néhány órát (kereken 3-at :))), és 5:30-kor már át is vettem az osztályt, röpke 12 órára (én naív :))) Azért írom egyesszámban, mert annyira kevesen vagyunk most, hogy egyedül voltam osztályos nővérként. Agyaltam ám is rendesen, hogy is osszam be az időmet, hogy a telt házas osztályon mindenki időben megkapja a gyógyszereit, a laborfeladatok is el legyenek végezve és már nem is merem sorolni, hogy még mi is. De aztán nagy örömömre kaptam egy NAGYON ügyes tanuló nővérkét, aki talpraesett volt és rengeteget segített. Komolyan: tiszta élvezet volt együtt dolgozni vele, volt, hogy már a gondolataimat is kitalálta. Na, hát Isten humora. Aztán délután már totál egyedül voltam, de volt néhány mosoly, ami erőt adott, hogy nosza, van értelme mindennek. Aztán most meg hálát adok Istennek, hogy nem tudom, hogyan, de végülis elvégeztem a feladataimat és még arra is jutott idő, hogy egy kedves kis fiúcskával, Botival egyezkedjem a pillangók sorsában, mert úgye tegnap két pillangója is volt (zöld szárnyastű, amin keresztül infúziót és gyógyszert is kapott) és mára már annyira jól volt, hogy az infúzósat szabadon engedtük. Most is szárnyal valahol, és Boti hősiesen iszik nehogy újra a kezére szálljon, mert úgye a pillangóknak akkor jó a sorsuk, ha szabadok lehetnek és a szelek szárnyain repkedhetnek...

Néhány sor mára

"Vesd a porba a nemes ércet, és patakok kavicsába az ofiri aranyat: És akkor a Mindenható lesz a te nemes érced és ragyogó ezüstöd."(Jób könyve 22:24-25) Ma este találtam ezt az igeverset ebben a fordításban. Meglepett. Kicsit más értelme van így, mint abban a Bibliában, amit forgatok.
Ennek kapcsán meg arra gondolok, hogy Isten mi mindent tud kihozni egy olyan életből, amely az Övé. Soha nem pazarolta el senki életét, aki vette a bátorságot és Rábízta mindenét...

Ma egy nagyon...

...nemes feladatot kaptam: én mentem Bencéért az iskolába. Kicsit eltévedtem, mert az első osztályban kerestem, aztán kiderült, hogy már másodikos (végülis nem egy fedél alatt élünk? :)), de hogy ez nekem hogy-hogy nem esett le 3 hónap alatt! Na, de végül megtaláltam. Éppen valami sakkpartit terveztek az osztálytársával, aztán csak lestem, hogy milyen lépésekkel támadták egymást. Bence azért elég biztos volt a dolgában, és már majdnem nyert, amikor a tanító néni véget vetett a játéknak, mondván, hogy siessen már, mert rá várnak (közben én meg megbeszéltem vele, hogy végigjátszhatják). Na, mindegy, elindultunk nagy nehezen, mert persze közben még az uzsonnáját is majszolta. Megkaptam az iskolatáskát, ő meg rúgta a focilabdáját. Azt azért elárulom, hogy az iskola mindössze 10 percre van tőlünk, de mi fél óra alatt sem értünk haza. Az oka az volt, hogy nagy kupacokban felhalmozták a fák lehulló leveleit, nagy avarhalom volt és persze Bencének ki kellett próbálnia. Hát, persze, hogy megengedtem. Élt is a lehetőséggel: az összeset (kb. 10 volt) kipróbálta minimum 3x, a közbeeső szakaszokon meg azért haladtunk kicsit gyorsabban, mert rúgta a labdát. Készítettem is nagyon jó fotót, de még nem szereztem be USB csatlakozót, mert mint kiderült számomra, nem mindegy, hogy milyen a telefonhoz csatlakozó vége, na, de egyszer lesz! Talán.
Itthon meg nagy könyörgések között rászánta magát, hogy befejezzük a nyelvtant. Nem tudom, miért, de ma nagyon próbálta a határokat, hogy meddig mehet el... Minden szó leírását nápolyi evés követte, aztán megállapodtunk, hogy 5 szó után legyen az evés, nagy nehezen közös nevezőre jutottunk a kötelesség és a jutalom területén. Mindenesetre elgondolkodtam, hogy nagyon jó, hogy Isten nem egyből ad általában ekkora gyereket a szülőknek, hanem ad nekik 8 év felkészülést egy 8 éves gyerekhez...

Ja, azt elfelejtettem, hogy majdnem engem is rávett, hogy nagyokat ugráljak az avarba. Közel jártam hozzá, hogy megtegyem, csak túl sok volt a járókelő... Miért várják el a felnőttektől, hogy mindig viselkedjenek?

Védelmi mechanizmusok

Mostanában döbbenek rá egyre inkább, hogy az évek során jópár védelmi mechanizmust fejlesztettem ki magamban az emberekkel való kapcsolataim során. Pl. ha a kórházban egy szülő túlságosan nyitott felém vagy mindenféle előzmény nélkül letegez, akkor szépen lassan visszavonulok a csigaházamba és ha lehet messziről elkerülöm. Aztán azt is megfigyeltem, hogyha valakit beengedek az életembe, sokszor mindenféle ok nélkül megbántom, vagy szúrós megjegyzéseket teszek vagy egyszerűen félni kezdek attól, hogy visszaél a szeretetemmel és a bizalmammal. Az ember, azt hiszem, nem olyan erős, hogy mindent kibír meg elvisel, legalábbis önmagamba nézve.
Aztán persze Jézus jut eszembe, aki úgy ült le az emberekkel beszélgetni és úgy szolgált feléjük, hogy az élete noha nyitott volt mégis töretlen maradt. Persze a keresztig. Mert ott magára vett minden bűnt, fájdalmat, sebet. Így bármi ér az életem során, Őt nem lepi meg. Igazi Főpapként megérti a bennem lezajló védekező mechanizmusokat, megérti gyengeségeimet, sőt, ha kiöntöm neki bőségesen megtalálom azt a megbocsátást, segítséget és kedvességet, amire éppen most van szükségem. (Zsid. 4,14-16)

Nah, most...

...nagyon megkönnyebbültem. Nem leszek tanára egy bizonyos Szivárvány iskolának. Furcsa, hogy éppen ennek örülök. Az elmúlt napokban végiggondoltam mindkét verziót, azt is, hogy "igen" esetén elég radikálisan megváltozna az életem: azonnali kezdéssel (ezt hívják mélyvíznek?) tanítottam volna, elköltöztem volna, gyülit kerestem volna, ..., na, inkább nem sorolom. A "nem" sokkal inkább elfogadható volt. Valahogy hiszem, hogy lesz lehetőségem felkészülni a változásra és nem ér derült égből villámcsapásként. Habár ha végiggondolom az eddigi határköveimet, mind annyira radikális volt, pl. 2 nap alatt tudtam meg, hogy elkezdhetem Pécsen az egyetemet. De nem hiszem, hogy Isten sablonként dolgozna az életemben. Sokkal inkább azt, hogy lehetőséget fog adni arra is, hogy felkészüljek a változásra, hogy felhőtlenül örüljek neki és mondjuk ne azon agyaljak, hogy a hirtelen váltás miatt pocsék órát fogok tartani, mert nem lesz alkalmam felkészülni.
Na, szóval örülök a mai napnak és annak is, hogy a héten még a kórházban dolgozom. Ja, és most jut eszembe, hogy igazán kitoltam volna az osztállyal, ha most elmentem volna, mert per pillanat alig vagyunk, így pl. akkor is 12 órázni fogok, amikor nem is kellene. Azért örülök, hogy a szabadnapjaimat megkaptam, mert most nagyon rámfér. Szóval Isten azt is tudja, hogy fájna nagyon, ha ilyen helyzetben hagynám itt a munkatársaimat.
És a Rm. 8,28-t fénypontként újra megemlítem, mert ez volna az igazán lényeg...

u.i. Apa az előbb biztosított, hogy az én helyemet senki, de senki nem fogja elfoglalni. Ez nemcsak a munkahelyre vonatkozik, ebben is biztos vagyok. Tudjátok: az a bizonyos "reserved" hely :))

Igazából...

...már a múlt héten le akartam írni egy igeverset, mert egyszerűen nagyon hálás voltam / vagyok érte. Valahogy olyan napon került elém, amikor nagyon nagy szükségem volt rá. Úgyebár sokat agyalok az életemen, hogy merre tovább, és persze nagyon szeretném, hogy ha váltanom kell, akkor Isten elkészítené a szívemet az újabb kihívásokra. Nem egyszerű, mert szeretem a munkám, ajándéknak tekintem, csak látom a korlátaimat és azt, hogy előbb-utóbb tovább kell lépnem (nemcsak a kórházunk helyzete miatt). Nos, azon a napon, amikor óriási kérdésként vetődött fel ismét bennem a "hogyan tovább", a következő igét hozta elém Isten: "Egészen biztosak vagyunk benne, hogy minden összedolgozik azoknak a javára, akik Istent szeretik, és akiket ő a saját terve szerint elhívott." (Rm.8,28) Szóval körülményeim és életem Isten kezében van, semmi furcsa nincs a mostani helyzetemben. Sőt, éppen az Ő gondviselése visz ezekbe a helyzetekbe. Ezekben tanulok meg dolgokat, formálja a jellemem. A Gazdám - ahogy Gyökössy Bandi bácsi mondaná - ért hozzám. Sokszor kell magamat erre figyelmeztetnem, vagy inkább Ő figyelmeztet? Lehet, sőt inkább biztos. Tény, hogy mindig a legjobbat és a legjobban teszi.