Ma elbúcsúztam...

a kis gyülimtől, ahol otthon voltam, és ahol visszavárnak. Amikor csatlakoztam hozzájuk, tudtam, hogy különleges ajándékot kapok: szerető, egymást tisztelő és egymásra odafigyelő embereket. Azt gondolom, az életben ezek az igazi kincsek, ha olyan kapcsolatokat kapunk, ahol önmagunk lehetünk mindenféle álca és bizonyítási kényszer nélkül. A szívem jelentős részét itthagytam.
Most megnémultam. Hadd beszéljen inkább Reményik verse...

"Ha menni kell, magammal sokat vinnék.
Az egész édes, megszokott világot.
Rámástul sok, sok kedves drága képet
és egy pár szál préselt virágot.
Vinnék sok írást, magamét, meg másét
sok holt betűbe zárt eleven lelket
s hogy mindenütt nyomomba szálljanak:
megüzenném a hulló leveleknek.

Vinném az erdőt, hol örökké jártam
hintám, amelyen legelőször szálltam
a keszkenőm, mivel rossz másba sírni
a tollam, mert nem tudok mással írni.
Vinném a házunk, mely hátamra nőtt
az utca kövét küszöbünk előtt!

Vinném... én Istenem, mi mindent vinnék!
Én Istenem, mi minden futna át
gyötrődő lelkem alagútjain.
Olvasgatnám az ablakok sorát
simogatnám a fecskefészkeket
s magamba színék minden verkliszót
mint bűbájos, mennyei éneket...

Utánam honvággyal tekintenének
az ajtók mind, és mind a pitvarok
szeretnék mindent, mindent magammal vinni
és mindent itt hagyok."

(Reményik Sándor: A menekülő)