Nem tudom,

ki hogy van vele, de én nagyon hálás vagyok a 2007-es évért. Rengeteg minden történt velem, habár most a mai nap hatása alatt vagyok (erről majd később írok, amikor már döntést hozok), szóval most nem tudnék kiemelni nagy és hihetetlen történéseket az eltelt évből.
Amit viszont szeretnék kiemelni:
- Isten sohasem hagyott cserben (még akkor sem, amikor magam alatt voltam/vagyok)
- élveztem az Atyai gondoskodását, szeretetét
- azon a helyen lehetek, ahova hitem szerint Ő állított
- a barátságaim megerősödtek
- kicsit átalakult a hitem, de azt gondolom, hogy sokkal inkább a hovatartozásomról szól és nem arról, hogy mit kapok, vagy éppen nem kapok
- nem szeretnék megkövesedni, hanem növekedni és fejlődni minden területen
- amit el kell felejtenem, szeretném elfelejteni
- amit elengedni, azt elengedni és nem szorongatni
- nyitott lenni Isten útjaira és szabad lenni az Ő akaratára
Na, csak részletek...

Legyen áldott Új Évetek!

Kértek sütit?

Éppen az egyik kedvenc süti készítésében segítettem anyának :)) Ha kértek, gyertek!
Elég sokszor vagyok "útközben", vagyis Jonánál. Ő meg fényképezés szempontjából kiszámíthatatlan. Nem tudom, itt hány óra lehetett, de elég éjszakába nyúló időpont volt... Mint látható: néha komoly is vagyok ( a látszat csal :)))
A szüleimnél is találok bőven olvasnivalót :))) Itt éppen a Szeretet újságot. Bettinek üzenem, hogy az Üdvüzenet nagyon színvonalas lap, éljenek a temesváriak :))

Köztes állapot

Mostanában értem meg azt, hogy a köztes állapotokra is szükség van: amikor várakozni kell és úgymond nem történik semmi. Az ember lánya csak sejti vagy néha tapasztalja, hogy Isten mindkét vonal végén dolgozik: előkészít valamire (még ha nem is tudom, hogy mire), és azt is elkészíti a számomra.
Egyszer Habakuk is odaállt a bástyára és csak Istenhez kiáltott. Neki meg az volt a válasza, hogy a próféta legyen türelmes, mert mindaz megtörténik, amire vár. (Hab. 2:1-3) Csak azért merem ezt leírni, mert néhányszor engem is így bátorított Isten.
Ahhoz, hogy eljussak onnét, ahol most vagyok oda, ahová szeretnék eljutni, hajlandónak kell lennem arra is, hogy köztes állapotban legyek.
"Nehéz elengedni a megszokott dolgokat, üres kézzel állni, és várni, hogy Isten megtöltse azt:
-ijesztő lehet elengedni valakit, mert akkor veszteséget érzel. Ne rohanj bele egy kapcsolatba félig öltözötten és készületlenül. Beszélj Istennel!
- munkahely, otthon és célok. Elengedted a régit, de nem vagy benne biztos, hogy képes leszel kezelni az újat, vagy hogy egyáltalán mikor fog megérkezni.
Amikor Jézus azt mondta: "Menjünk át a túlsó partra!" (Mk. 4:35) az útközben nyert tanulságok örökre megváltoztatták tanítványait..." (B.G.)
Remélem, engem is meg fog...

Útközben

Ismét vagyok... Jó volt otthon, de a jóból is megárt a sok - ahogy a mondás tartja. Sokmindenről írnék, de most csak néhány gondolat:
- mennyire törékeny az életünk
- mennyire törékenyek az emberi kapcsolatok és milyen sebezhetőek is vagyunk, ha igazán szeretünk

És még mindig szeretnék egy csoda részese lenni!

Sweet home

Tiszta izgatott voltam szentestén, hogy hogy sikerül a meglepetésünk. Tudni kell azt, hogy a szatmári gyüliben 24.-én is istentisztelet van és a vonatom éppen akkor ért haza, amikor családom nagy része még a gyerekek műsorát élvezte, ám Jona ünnepi díszben várt és gyorsan hazavitt a karácsonyfa alá, meglepetésnek. Aztán persze visszament az istentiszteletre, hogy senki se fogjon gyanút. Aztán hazaértek, én meg csak lapultam a belső szobában, az adrenalin szintemet nem mértem meg, de jócskán a természetes szint fölött volt. Aztán a fiúk kitalálták, hogy hívjanak föl engem, apa nagy lelkesen bejött a szobába a telefonért, közben kérdezte: "vajon otthon lesz-e?" erre én meg válaszoltam, hogy: "otthon". Sajnálom, hogy akkor nem volt fényképezőgép a kezemben, habár mondjuk nem adná vissza apa arckifejezését, de ő is és anya is könnybelábadt szemmel fogadott és nem győzték elhinni, hogy teljes a család, mindenki otthon van.
Jó itthon, habár ezek a napok repülnek, aztán mindjárt már azt veszem észre, hogy 30.-a van, és már megyek is vissza...

Anya csak egy van!

Az évek során néhányszor szembesültem azzal, hogy vannak olyan gyerekek, akik kerek perec ragaszkodnak ahhoz a tényhez, hogy "anya csak egy van"! Gondolok itt arra, hogy az ember bármilyen módszert is bevet a vigasztalásukra, ők akkor is kitartanak a kiabálásban meg a sírásban anyukájuk után. Na, hát ma éjjel is így jártam. A dolgomat csak nehezítette, hogy anyuka az anyaszállón, ami a főépület egyik szárnyában van, békésen pihent, az osztályunk meg egyik kis épületben van, tehát még az udvaron keresztül is át kell jönni. Ilyenkor persze telefonon keresztül kapnak értesítést az anyukák, hogy szedelőzködjenek és jöjjenek, mert baj van, végére értem az összes vigasztalási próbálkozásomnak. Kénytelen voltam ma is így tenni, csakhogy a vonal már vagy fél órája foglaltat jelzett, Máté meg hajthatatlan volt: "anya és kész". No persze milyen egyszerű lenne, ha nem egyedül kellene ügyelni: az ember gyorsan átszalad, és személyesen szól, csakhogy úgyebár egyedül vagyunk éjszaka és nővéri kötelességünk nem elhagyni az osztályt. Jó dolog, hogy a fertőző osztály van a földszinten, és ők soha nem ügyelnek egyedül, így egyikük gyorsan felszaladt vigyázni az osztályra, én meg átszaladtam a pótolhatatlan anyukáért. Persze nem győztek bocsánatot kérni az anyukák, hogy nem figyeltek arra, hogy a telefonkagyló rendesen a helyén legyen, de a lényeg a lényeg, hogy Máté lassan ismét álomba szenderül immár az édesanyja karjaiban...

Amióta...

...az adventi időszakban vagyunk, azóta szeretném megosztani a várakozással kapcsolatos Pilinszky idézetemet, amely nekem annyira különlegesen szép, hogy egész évben kézközelben van és nemcsak ilyenkor olvasom el. Talán azért, mert valahol mélyen az a gyermek vagyok, aki az első hóesésre vár. Sokszor meg azért, mert nagyon is türelmetlen vagyok noha nagyon szeretnék jól várakozni: Istenre, változásokra, érésre, gyümölcsökre és még sorolhatnám...

HITÜNK TITKAIRÓL

(...) Advent: a várakozás megszentelése. Rokona annak a gyönyörű gondolatnak, hogy "meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk".
Gyermekkorunkban éltünk így. Vágyakoztunk arra - ami biztosan megjött. Télen: az első hóesésre. És várakozásunk ettől semmivel sem volt kisebb, erőtlenebb. Ellenkezőleg: nincs nagyobb kaland, mint hazaérkezni, hazatalálni - beteljesíteni és fölfedezni azt, ami a miénk. És nincs gyengébb és "jogosabb" birtoklás se, mint szeretnünk azt, akit szeretünk és aki szeret minket. Csak a szeretetben, csak az ismerősben születhet valódi "meglepetés", lehetséges végeérhetetlenül várakoznunk és megérkeznünk, szakadatlanul utaznunk és szakadatlanul hazatalálnunk.
Minden egyéb kaland, minden egyéb megismerés és minden egyéb várakozás véges és kérdéses. Így értem azt, hogy a Karácsony a szeretet és advent a várakozás megszentelése.
Az a gyerek, aki az első hóesésre vár - jól várakozik, s már várakozása is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel. Az, aki hazakészül, már készülődésében otthon van.
Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé - szabad, és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől-szomjától. Aki pedig jól várakozik, az időből épp azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: a hetek, órák, percek kattogó, szenvtelen vonulását. Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár. (Pilinszky János)

Az előbb...

... feldíszítettük a fenyőfát, úgyhogy az osztályon lévő gyerekek már megcsodálták. Naaaaggyon szép lett, majdnem teljesen kék, ami nekem különösen tetszik. Az jó, hogy idén nem raktuk asztalra, mert a tavaly, amikor szintén kivettem a részem a díszítésben, létrára álltam és majdnem leszédültem. Aztán meg a főorvosnőnk instápolt a kezelő asztalán. Ezek után tényleg elhitték, hogy tériszonyom van :)))
Azon gondolkodom egyébként, hogy mit is adjak az ünnepeltnek, mert úgye a Karácsony lényege az lenne, hogy Annak a születésnapját ünnepeljük, aki sorsközösséget vállalt velünk, szóval mindent megtapasztalt, ami minket ér az életünk során, ezért nem lepjük meg, ha éppen fáj valamink vagy örülünk valaminek vagy megbántanak, vagy elé hozzuk bűneink...
Szóval még mindig szeretnék igazán ünnepelni és a nagy tülekedésben nem letaposni az igazi kincseket...

Morzsa

"Ha az életem megtöretik, miután Jézusnak átadtam, csak azért történik, mert a maradékból egy egész tömeg jóllakik, míg az osztatlan cipó csupán egyetlen kisfiú éhségét csillapítaná".
(Ruth Stull)
"Isten túlságosan szeret ahhoz, hogy fájdalmat okozzon, és túl bölcs ahhoz, hogy hibát ejtsen". (Jim Elliot)

Éppen...

... egy szervátültetéses íráson dolgozom, aztán persze mindenféle érdekes cikket olvasok. Többek között arról is olvastam, hogy a franciák a kedvesüknek nem azt mondják, hogy "édes szívem" hanem azt, hogy "kis káposztám". Érti ezt valaki? Én speciel nem tudnék mit kezdeni ezzel a kedveskedéssel, csak néznék, mint Bálám szamara...

Hihetetlen,

de apa a tegnap sem kérdezte meg, hogy hol is töltöm a Karácsonyt. Ennek persze nagyon örülök, mert úgye meglepetést szervezünk a tesóimmal és jó lenne, ha tényleg sikerülne betoppani. Füllenteni nem tudok, agyaltam is 1000-el, hogy mit is mondjak, ha megkérdezik, hogy szabad leszek-e Karácsonykor és arra a következtetésre jutottam, hogy annyit mondok, hogy: "hát, tudjátok a nővérek sorsát...". Tudom, hogy nem tökéletes, meg ebből inkább az ügyeletre lehet következtetni, dehát na..., de eddig megúsztam :))))
Ééééésssss! Sikerült megoldani, hogy Jona megkapja a Good News könyvesboltból a legújabb Chapman CD-t. Már majdnem feladtam, amikor kicsit bonyolultan úgyan, de 3 ember segítségével sikerült megvenni.
Izgalmas Karácsony lesz azért, majd igyekszem nem arra gondolni, hogy ünnepek után kiderül, hogy januártól a Klinikán dolgozom-e vagy menesztenek. Egyre nyomasztóbb emiatt az osztály hangulata, de igyekszem Isten igéreteire támaszkodni, miszerint mindennap gondoskodni fog rólam is. A madarakat sem felejti el, gondolom, engem sem, eddig legalábbis nem tette...

Vivi

Amikor először kísértem el Timi barátnőmet a gordisai Örömhírklubba, egyből feltűnt egy kis, fekete hajú kislány, aki teljes figyelmével ott volt és csak szívta magába a hallottakat. Mint kiderült: Viviennek hívják. Gondoltam is, hogy majd hazafelé jövet kifaggatom Timit a kislányról, aztán már a bibliai lecke tanítása alatt kiderült számomra, honnan is ered ez a nagy figyelem. Ti. amikor arra került sor, hogy hogyan is születhetünk Isten családjába, egy fecsegő kislány megjegyezte: "Vivi már Isten gyermeke". Áhá, szóval ez a kis, fekete hajú kislány úgy él a kis falujában, az iskolájában, a pajtásai közt, hogy tudják róla Kihez is tartozik. Egyértelmű az élete, a viselkedése. Példamutató, kedves, sugárzó...
Tegnap is jelen volt és sugárzott. Azon gondolkodtam, hogy vajon hogy is marad meg ez kis hit-láng egy eldugott, nagyon szegényes falucskában. Még nem tudtam kifaggatni Vivit, hogy a mindennapokban hogyan is táplálkozik Istenből. Az viszont érzékelhető, hogy a helyén van. És biztonságban Annak kezében, aki egy pislogó mécsest sem olt el, sőt, egy sötét szobában elég ahhoz, hogy világosság gyúljon. Vivi szívében is ég a láng és adja tovább...

Hangolás

Éppen három hete annak, hogy Timi barátnőm feltette a nagy kérdést, hogy számíthat-e rám a karácsonyi Örömhírklubokban. Hát, persze! Minden összejött: nem ügyeltem, mégcsak be sem hívtak, és Csabát is elengedte otthonról a családja, így a jól működő felállásban indultunk el ma reggel, hogy három kis falvacskában adjuk tovább a hírt, hogyan is lehet igazán ünnepelni Jézus születésnapját. Drávapalkonyán kezdtünk, ahol már hozzászoktunk ahhoz, hogy egy nagy gyereksereggel hogyan is lehet ünnepelni, itt debütáltunk Csabával a bábozásban is (soha életünkben nem báboztunk). Ott voltak a nyáron megismert gyerekek, öröm volt őket újra látni, együtt lenni velük és ünnepelni. Aztán Gordisa következett, ahova rendszeresen mentünk örömhírt vinni, őket is jó volt újra látni.
A nap csúcspontja mégis a harmadik állomásunk volt egy eldugott kis faluban, Mattyon. Ide nyáron merészkedtünk el legelőször és Isten már akkor megmutatta, hogy milyen is az, amikor Ő jár előttünk és találkozhatunk olyan gyerekekkel, akik teljesen nyitottak az evangéliumra. Nos, a falu képviselőjének felesége felvállalta azt, hogy a meghívókat ő maga fogja szétosztani a falu csemetéi között. Vártuk is, hogy mi lesz ennek az eredménye, aztán majdnem sírva fakadtunk, amikor egy egész gyereksereg fogadott. Ilyen meglepetésre nem számítottunk. Töröltem is erősen a szemem sarkából a könnycseppeket és örültem, hogy nem nekem kell őket köszöntenem és hogy Timi volt olyan erős, hogy ne sírja el magát, látva ezeket a csodás, evangéliumra éhes gyerekszemeket. Aztán ismét megszólalt az Ige, hálásan szóltak az énekek és zajlottak a játékok. Isten különleges ajándéka volt.
Hazafelé jövet nem győztünk hálálkodni Istennek ezért a napért, nem tudtuk eldönteni, hogy igazából ki is kapott többet: a gyerekek vagy éppen mi, azért meg kifejezhetetlenül hálásak vagyunk, hogy Isten méltatott bennünket arra, hogy különböző formában a legnagyobb Ajándékról, Fiáról beszélhessünk. Hangolódik a szívem...

Nos, nem tudom...

...hogy ettetek-e már olyan muffint, ami kincset rejtett, de a ma esti női bibliaórán, Lili muffinjai nem akármilyenek voltak: igazi értékeket találtunk bennük. Nem is akármit: igeverseket a Bibliából. Nos, nem semmi, hogy micsoda ötletei vannak Lilinek: szépen elrejtette a kis papírokat egy alufóliába, aztán meg a muffinba és igazán izgalmas volt, hogy vajon mit is őriz egy-egy sütemény. Íme az enyéim, (mert kettő is jutott ám mindnyájunknak :))): "Benne van a bölcsesség és ismeret minden kincse elrejtve." (Kol. 2,3) "Bízzál az Úrban és tégy jót, akkor az országban lakhatsz és biztonságban élhetsz." (Zsolt. 37,3) Mindkettő nagyon találó most, mégegyszer köszönöm Lili, hogy ilyen módon is bátorítottál bennünket!
Nagyon-nagyon jó volt ám együtt lenni és Ruth könyvét tanulmányozni, elárulom, hogy egyik kedvenc könyvem a Bibliából és nemcsak a neveim miatt :))) Mindkét nő jelleme nagy hatással volt rám már gyermekként, tetszik Noémi hitelessége és Ruth jelleme. Jó látni Isten tervét az életükben, azt hogy számára nincsen elvesztegetett "szárazsági időszak", annak is megvan a maga szerepe az életünkben. Várom, hogy az enyémben mi is lehet...

Haza akartam...

Haza akartam, hazajutni végül,
ahogy megjött ő is a Bibliában.
Irtóztató árnyam az udvaron.
Törődött csönd, öreg szülők a házban.
S már jönnek is, már hívnak is, szegények
már sírnak is, ölelnek botladozva.
Visszafogad az ősi rend.
Kikönyöklök a szeles csillagokra.
(Pilinszky: Apokrif)

Azt hiszem...

... most nem fog menni, hogy arról írjak, ami bennem zajlik. Azt azért megsúgom, hogy jó dolgok, csak valahogy általában éppen arról tudunk a legkevésbé írni vagy beszélni, ami a leginkább foglalkoztat bennünket. Egy igevers és egy gondolat azért valamennyire elmondja (elnézést kérek, hogy angolul lesz, de ebben a formában kaptam és így szeretném megőrizni):
"On the day I called to you, you answered me, you made me strong and brave." (Psalm 138,3)

"...your Father knows your heart, and because he does, he has a place RESERVED just for you." (Max Lucado)

Hála-csokor

Ma hajnalban egy mondat elég rendesen elszomorított, aztán eszembe jutott, hogy "soha ne hasonlítsd össze sorsodat másokéval", amit már évek óta próbálgatok, csak vannak olyan helyzetek, amelyek mégis előhozzák belőlem az összehasonlítgatást. Próbálgatom ám véglegesen leszámolni, de nem mindig sikerül.
Eszembe jutott, hogy néhány évig hála-füzetet vezettem: minden napra írtam valamit, hogy miért is vagyok hálás Istennek. Széles volt a repertoár: benne volt akár egy mosoly, vagy egy megbújó kis virág az úton, meg az ún. nagy dolgok is, amelyek mondjuk imameghallgatások voltak vagy olyan élethelyzetek, amelyek magukkal vonták spontánul a köszönetemet.
Azt hiszem, újra folytatni fogom a sort és még az Új Évet sem várom meg ebben.
És ma egy kis csokrot kötök mindabból, amiért ma vagyok hálás (mondanom sem kell, hogy csak töredékes lesz)...
- hálás vagyok, hogy Isten a Gazdám, mégha mostanában sokat is hadakozom Vele
- hálás vagyok azért a kis gyülekezetért, ahova néhány hónapja csatlakoztam és úgy érzem, hogy haladok az otthon-érzés/levés felé
- hálás vagyok azokért a spontán kialakult beszélgetésekért, amelyek végül az elmúlt napjaim csúcspontjaivá váltak
- hálás vagyok imádkozó szüleimért, akik mertek anno szabadon engedni és hagyták, hogy magam döntsek és a saját álmaimat kövessem
- hálás vagyok azokért a dolgokért, amikben Isten megszelídített
- köszönöm a kórházi feladataimat, a gyerekeket, akik felé jelenleg szolgálhatok
- köszönöm a csütörtöki fogadtatást Kristóf és Barnabás részéről, igazán sokat jelentett, hogy hiányoztam nekik (ha minden igaz, holnap este a szüleik lesznek olyan bátrak és rámbízzák őket :)))
- köszönöm az igaz barátaimat, akik nem akarnak megváltoztatni, de mellettem állnak, amikor belülről kezdek el változni
Most csak abbahagyom...

A héten...

...nagyon sajnáltam, hogy nem hallgattam meg a múlt vasárnapi Vasárnap Estét. Akik résztvesznek vagy neten keresztül hallgatják, azok tudják, hogy miről is beszélek. Jona tesóm persze ott volt és amióta beszélt az estéről, azóta lesem, hogy mikor lesz már elérhető valami zenei anyag vagy a tanítás. Michael Payne énekelt a feleségével, Marikával (mindig kiráz a hideg, amikor együtt énekelnek, mert olyan jóóóóóó) és Tóth Olivér tanított, akinek a stílusa, hát, hogy is mondjam, tutti nem lehet közben elaludni. Na, hát, a tesóm tolmácsolásában hallottam, hogy többek között beszélt Jákób életéről, azóta is gondolkodom azon, amit mondott. Kb. így hangzott: "el tudjátok azt képzelni, hogy Jákób egész életében mást sem tett, mint azokat a dolgokat próbálta megszerezni, amiket Isten már születése előtt megígért?" Megdöbbentett ez a mondat. Mi lett volna, ha Jákób vár, hogy Isten adja neki azokat az áldásokat? Mi lett volna, ha nem vonja magára testvére haragját az elsőszülöttségi jogért, hanem egyszerűen megvárja, hogy Isten adja neki? Na, hát ezeken morfondírozok mostanában...

Aztán ma meg tanítottam egy nagyon okos és logikusan gondolkodó kissrácot. Tisztára élveztem ahogy gondolkodik és hogy érti az egyértelmű magyarázataimat és nem kell mindenféle praktikákat bevetnem. Na, szóval arra jöttem rá, hogy a férfiak sokkal de sokkal jobban veszik az akadályokat természettudomány ügyben, lehet, hogy nekem is jobb lett volna, ha bölcsésznek tanulok, ámbár totál hálás vagyok, hogy valamennyire konyítok a biológiához és a kémiához, mégha sokszor túl szubjektív is vagyok...

Ma rájöttem,...

...hogy szükségem van olyan napokra vagy legalábbis néhány órára, amikor egyedül lehetek, csöndben, amikor nem kell beszélnem, mégcsak hallgatnom sem. Csak lenni. És az is jó, ha nem kell magyarázkodni, hanem egyszerűen tiszteletben van tartva a csend. Különben is a beszéd sokszor félreértések forrása, ezt már a Kisherceg is megmondta. Én meg sokszor a bőrömön is tapasztalom.
Na, és még az is jó, ha az embernek van olyan hely az életében, ahova hazamehet. Ahol nincsenek felé elvárások, ahol nem lesz gyomorgörcse, hanem egyszerűen azt mondják neki, hogy: "jó, hogy megjöttél és hogy vagy..."
Mára csak ennyi.

Mikulás-járás

Na, hát mindig meglepődök egyetlen férfi orvosunk kreativitásán meg ötletein. Az se volt semmi, hogy a múlt héten mit talált ki, és persze meg is oldotta, de ezt nem árulhatom el, mert szigorúan szakmai titok. Aztán ma egyszercsak felcsendült a jól megszokott kérdés, hogy: "mehetünk vizitelni?" és a mi drága doktorunk ott állt előttünk Mikulásként, jól megtöltött puttonnyal, piros sapkával, aminek a végén kis csengő lógott és az elmaradhatatlan szakállal - hozzá kell tennem, hogy ez a sajátja és azért még nem ért el Mikulás-szakáll hosszúságot, de közeledik :)) Hát, így vonultunk be a gyerekekhez, volt aki csak nevetett nagyokat, volt, aki meg volt illetődve, de olyan is volt, aki kihasználva ezt a soha vissza nem térő alkalmat, meghúzta a Mikulás szakállát és a csengőjét is megszólaltatta. Így hát egész vidámra sikeredett a mai, komolynak ígérkező vizit...

Hogyan éljünk túl egy kórházi áramszünetet?

Egész nyugodt és szép volt a mai délutánunk, azt azért hozzá kell tennem, hogy ebben szerepe volt annak is, hogy a kedvenc kolléganőmmel dolgoztam. Aztán este 7-kor egyik anyás kisfiúnknak hazament az anyukája, így egy jó darabig pityergés volt, aztán gyorsan kitaláltam, hogy ha már olyan ügyesek voltunk, hogy mindennel készen voltunk, hát kiültettem a folyosóra, hogy a közelünkben legyen. Hozta is ám még Micimaciját is (ez a neve a Micimackójának), aztán egész jól elücsörgött. Aztán csak azt vettük észre, hogy egy nagy lány is mellénk telepedett, aztán mégegy, meg mégegy gyermek, végül már szinte mindenki a közelünkben volt, amikor áramszünet lett. Na, hát általában ilyenkor a gyerekek (főleg a lányok) visítanak, meg kiabálnak, de ezek a kedves gyerekek, amikor mondtuk, hogy maradjanak a helyükön, mert mindjárt előszedjük a lámpát meg a gyertyákat, ott ültek csendben és várták a világosságot. Aztán barchobáztunk, meg azt játszottuk, hogy "Amerikából jöttem", ebben már a Micimaci is résztvett, amit sajnos nem sikerült megfejtenünk, na, de lényeg a lényeg, hogy aztán ismét lett világosság és erre kis apróságunk is megszólalt, hogy "hiányzik anya". Aztán végülis mindenki elcsendesedett, én meg azon mosolyogtam magamban, hogy milyen jó is, hogy egy kis manó kitalálta, hogy vigasztaljuk meg, mert így senkinek semmi baja nem lett, hanem együtt vészelhettük át az átmeneti sötétséget.
Most meg sietnem kell, mert még ki kell raknom a cipőmet, úgyanis Mikulásjárás várható, akit Évának hívnak, és minden évben kitalál nekünk is valami meglepetést. Eddig mindig meglepődtünk, az az érzésem, hogy idén is meg fogunk...

Féljek?

Valaki, az elmondása szerint, eléggé elmaradt az olvasással (teljesen nagy megtiszteltetésnek tartom, hogy elolvassa, amit ide irkálok), és történetesen azt a felelőtlen igéretet tettem, hogy nem írok addig, amíg be nem tudja hozni a lemaradását. Nos, őt ismerve, ha lesz rá ideje, be fogja hozni, így mea culpa, de írok néhány sort.
Még mindig beteg vagyok, és mivelhogy dolgozom, nem tudom, mikor fogok belőle kikecmeregni. Tegnap a főnővér aranyosan győzködött, hogy menjek el táppénzre, egyrészt, hogy meggyógyuljak, másrészt meg hátha történik végre valami és valahonnan kapunk még nővért (tegnap délután is egyedül voltam, ami azért nem egyszerű dolog a mi osztályunkon), de igazából nem tudom, honnan is kapnánk, hisz már alig vagyunk a kórházban... Na, csak ha az ember beteg meg túlterhelt, akkor bizonyos visszatérő kérdései is felerősödnek, meg félelmei meg ilyenek. Nos, azért írom le ma Betty Scott Stam versét. Hozzám hasonló kérdései voltak, amikor ezt írta, csak amíg őt Isten megnyugtatta, én még mindig a "miért", "hogyan", "merre" és társai kérdéseimmel ostromlom. Nem tudom, hogy bírja már, az az igazság. Mindenesetre a verset azért leírom...

És féljek,
Hogy létezik bármi, amit az
emberek drágának tartanak
És Te megfosztanál tőle
És semmit sem adnál helyette?
Nem így van ez
Mert láthatom arcodat
És hallom hangodat:
Gyermekem, meghaltam érted.
Ha a szeretet és élet ajándékát
Elfogadtad tőlem,
Visszatartanék-e tőled bármi drágát
bármi szép s ragyogó
Tiszta s becses dolgot?
Gyermekem,
ez nem lehet.

Sokkal...

...jobban vagyok, igaz, hogy már holnapi nap van, vagy mai, ahogy vesszük, persze. Tegnaphoz képest tutti, hogy holnap van :)) Remélem, ez a sokkal jobban levésem nem annak az Algopyrinnek köszönhető, amit nagy kínomban végül bevettem (utálom a gyógyszereket, na). A forró tea jótékony hatásaiban sem hiszek, mert az a véleményem, hogy a gyulladt területet nem kell még jobban erősíteni, így ha lehet, fagyit eszem (ez most kimaradt, mert nem férne be a hütő fagyasztójába a maradék, egy litert meg mégse tudok megenni egy ültömben :))). A 100%-os narancslé viszont kimaradhatatlan, ezt persze csakis hidegen iszom és naaaaggggyon jólesik. Az meg végképp jólesett, hogy hétvége volt és nem ügyeltem, így olvasnivalóval ücsörögtem az ágyamban és Charlie volt a háttámaszom. Őt meg aki még nem ismeri, nyugodtan keresse meg itt valahol, mert megtalálja... Na, szerettem volna valami értelmes mondatot is ideírni, de most valahogy nem illik ide, meg különben is, a beteget istápolni kell, meg néha elnézni a hülyeségeit...

Sikerült...

...valamit összeszednem a kórházban, így már tegnap is meg ma is próbálom kúrálni magam és gondolni sem merek a holnapi napra. Azt azért megfigyeltem már, hogy amikor beteg vagyok, akkor valahogy olyan dolgokat hoz elém Isten, amelyek megtétele igazán nagy kihívás. Történetesen most azokkal a szerepekkel szembesít, amelyeket bizonyos helyzetekben magamra vállalok és álarcokat hordok (jópár önvédelmet megtanultam az életem során). Nos, ezek levétele és elhagyása nem egyszerű. Eric Berne pl. óva int attól, hogy másokat kiábrándítsunk játszmáikból, mert meglehet, hogy nem tudnák elviselni. Éppen azért kerestek szerepeket, kezdtek el játszmákat, azért viselnek maszkot, hogy az életet élhetőbbé és elviselhetőbbé tegyék. Ugyanakkor mindannyiunkban megvan a kísértés, hogy mások álarcát letépve szembesítsük valódi helyzetükkel és mezítelenül otthagyjuk őket. Az eredmény azonban tragikus lenne. Ha a személyiség pszichológiai részei széthullanak, ki szedi össze és rakja helyre a széthullott darabkákat? Képesek vagyunk rá? Megtennénk?
"Oly sokba kerül teljes értékű embernek lenni, hogy nagyon kevesen akadnak, akiknek megvan a tisztánlátásuk és bátorságuk ahhoz, hogy ezt az árat megfizessék... Teljesen fel kell hagynunk a biztonság keresésével, hogy mindkét karunkat kinyújthassuk az élet kockázata felé. A szerelmesek mozdulatával kell a világot átölelnünk. A fájdalmat a létezés feltételeként kell elfogadnunk. A kétséget és a sötétséget a tudás fizetségeként kell elszámolnunk. A nehézségben kitartó, és az élet és halál minden következményének teljes elfogadására kész akaratra van szükségünk." (Morris L. West: A halász cipője)