Kakukkfűtea

Nos, nem vagyok oda a teákért, nem beszélve a kakukkfűteáról. Mondhatják ám, hogy milyen jó köhögéscsillapító, bevallom, nem hat meg...
Kata tegnap este már kirakta nekem a füvet, hogy főzzek teát, de persze ott állt a konyhaasztalon. Az előbb persze rákérdezett: "ugye ittál már kakukkfűteát?" "nem én, utálom, még az illatát is."
"Oké, akkor megfőzöm, koccintunk!!! és én is iszom".
... mire nem képes a szeretet, halkan megsúgom, hogy Kata is utálja a kakukkfűteát...

Másképp terveztem...

a Karácsonyt. A tavalyira gondolva, úgy készültem, hogy idén is lesznek nagy közös, unokatesós ebédek/vacsorák, nagy beszélgetések...
24.-én apa megkérdezte, hogy nem tartunk-e vele Sándorhomokra. Évek óta, heti rendszerességgel megy abba a kis faluba és tanítja Isten igéjére az ott élő embereket. Jona és én vele tartottunk. Istentisztelet után pedig jópár családnak énekeltünk. Jona megjegyezte, hogy az egyetlen ünnep, ahol bátran beszélhetünk az embereknek Jézusról, és még meg is köszönik.
Másnapra aztán kezdődött az, hogy egyre rosszabbul éreztem magam és végül az egész ünnepet végig betegeskedtem. Otthon.
Aztán mától meg itthon Pesten, merthogy még nincs vége. Hangom az még nincs, de legalább nem könnyezem állandóan.
Ha csendre vágytam, hát megkaptam. Beszélt rendesen: velem/bennem.

Érdekes...

arra gondolni, hogy idén sem ügyelek, hanem hazamegyek a szüleimhez Karácsonyra. Néha természetesnek veszem, máskor meg annyira különlegesnek tartom, hisz évekig nem volt magától értetődő. Azért hiányoznak a gyerekek, bevallom töredelmesen.
Idén is különleges lesz egyébként az ünnep. Kértük Tibit, hogy jöjjön értünk autóval, így ma este együtt megyünk haza és együtt toppan be a három testvér. Azt gondolom, hogy az előttünk álló napok is tele lesznek örömmel, találkozásokkal, ünnepléssel. Várom nagyon!

Minden kedves olvasómnak áldott és nagyon boldog Karácsonyt kívánok.
"Érezzétek és lássátok, hogy jó az Úr...", aki annyira szeretett, hogy egyetlen egy Fiát adta értünk.

"Akarsz-e meggyógyulni?" (János 5:6)

Nem tudott járni, a tavat nem lehetett könnyen megközelíteni, és nem voltak motorral hajtott liftek. Aztán Jézus arra jött, és megkérdezte ettől a 38 éve beteg embertől: "Akarsz-e meggyógyulni?" Micsoda kérdés! Nos, Jézus nem azért tette fel ezt a kérdést, mert nem tudta a választ; azért tette fel, hogy annak az embernek a gondolkodását (és a miénket is) a helyes irányba terelje. Ugyanígy azt is kérdezhette volna:
"Kész vagy arra, hogy felvállald a felelősséget az életedért? Tényleg szeretnéd azt az előléptetést vagy egyszerűbb mindig csak zúgolódni a pénz miatt? Készen állsz a házasságra, arra, hogy valakivel megoszd az életed, aki arra fog késztetni, hogy átgondold én-központú viselkedésed?" Az imáinkra adott válasznak gyakran ára van. Például egy szenvedélybetegnek a családja olykor éveken át imádkozik változásért, maid amikor bekövetkezik, krízisként élik meg. Mivel az életük a dráma és a működési zavar körül forgott, soha nem tanulták meg, hogyan kell másként élni. Ezen a ponton döntést kell hozniuk: továbbra is mást hibáztatnak a problémáikért, vagy elfogadják, hogy a saját gondjaikkal nekik kell foglalkozniuk. "Akarsz-e meggyógyulni?"
Akár tetszik, akár nem, ha Istentől kéred a megoldást, az gyakran új kihívásokat jelent. Egy gyermek megoldhatja úgy a zsebpénz-problémáját, hogy újságkihordást vállal, de amikor felnő, remélhetőleg nagyobb problémákat fog megoldani -például, hogy hogyan gondoskodjon a családjáról. A jó hír az, hogy a nagyobb problémák megoldása nagyobb jutalommal jár. Kérd hát ma Istent, hogy tegyen próbára, és segítsen neked, hogy "...vedd az ágyadat és járj" (János 5:8), hogy felégesd a függőséged hídjait és a "tanult tehetetlenséget" és tovább lépj nagyobb dolgok felé. Más szóval "válaszd az életet!"

(Bob Gass: Mai ige, 2009. december 15.)

Már régóta kunyeráltam...

ezt a fotót Tibi tesómtól, de most végre megmutathatom az egyik kedvenc képet róla. Várjuk már nagyon, ugyanis úgy néz ki, hogy hétvégén meglátogatja két, rosszcsont tesóját :))).
Ja, természetesen Simonnal találtak ennyire egymásra... Két nagy focista... Családban marad mindkettő :)))

egyetlen isteni beavatkozás

Ha úgy tetszik: harcolok. Magammal. De azt hiszem, nem lepek meg senkit, aki mostanában idetévedt. Keveset osztok meg ezekből, max. igazán kis töredékeket. Néha hallgatni kell. A csend is beszél. Nekem talán túlságosan sokat is. Hallgatom.

És a következő gondolatra bukkanok: "aztán belegondolni, hogy egyetlen isteni beavatkozás átírja nemcsak a jelenünket és a képzelt jövőnket, de a múltat is."
Köszönöm, Encó :)))).

Tegnap este Katával...

meggyújtottuk a második gyertyát az adventi koszorúnkon. A hagyományokhoz híven elővettük nagymamája kis imádságos könyvét, és abból olvastuk el advent második vasárnapjához szánt imádságot. Idén sem vágyom zajra, lármára, csupán csendre és igazi ünneplésre.
Ma olvastam a következő, nekem nagyon megható kis történetet:

Misa egy melegszívű kisfiú

Az orosz Oktatásügyi Minisztérium 1994-ben két hívő misszionáriust bízott meg azzal, hogy kidolgozzanak egy olyan tananyagot, amellyel az iskolákban etikaórákon taníthatják a tanulóknak a bibliai alapelveket. Arra is fölkérték őket, hogy a börtönökben, a tűzoltóságon, a rendőrségen, valamint egy nagy árvaházban is tanítsanak. Később ők mondták el árvaházi élményüket:

„Közeledett a karácsonyeste. Árváink életükben először hallották a karácsonyi történetet! Elmeséltük nekik, hogy József és Mária elment Betlehembe, de már nem volt hely számukra a fogadókban. Aztán hogyan született meg Jézus egy istállóban, és hogy fektették szülei egy jászolba.

Amíg beszéltünk, a gyerekek és a nevelők lélegzetvisszafojtva hallgattak bennünket. Némelyikük a szék legszélére csúszott, nehogy egy szót is elmulasszon abból, amit mondunk.

Amikor véget ért a történet, minden gyereknek adtunk három kis darab kartonpapírt, amiből egyszerű jászolt készíthettek. Kaptak egy kis sárga szalvétadarabot is, amit azután az útmutatásunk szerint vékony csíkokra téptek, és szalmaként a jászolba tették. Világosbarna filcből babformákat vágtunk ki, egy régi hálóingből pedig négyszögű flanell darabokat, hogy a babáknak takarója is legyen.

A gyerekek serényen dolgoztak, hogy összeállítsák apró jászlaikat, én pedig körbejártam közöttük, hogy segítsék, ha valamelyiküknek szüksége lenne rá. Minden rendben ment. Aztán ahhoz az asztalhoz értem, amelyiknék a hat év körüli kis Misa ült. Éppen elkészült a munkájával. Amikor szemügyre vettem a jászlát, elképedtem, mert nem egy, hanem két baba feküdt benne. Gyorsan hívtam a tolmácsot, hog megkérdezzem a kisfiútól, miért így készítette a jászolt.

A fiúcska széttárta a karjait, elgondolkozva nézte a pici jászolt. Aztán nagy komolyan belefogott a karácsonyi történet elmesélésébe. Életében először hallotta ezt a történetet, úgyhogy meglepett, milyen pontosan emlékszik rá. Mikor ahhoz a részhez ért, hogy Mária a kis Jézust a jászolba fektette, innen egészen sajátos módon folytatta:

„Amikor Mária a babát a jászolba tette, Jézus rám nézett, és megkérdezte, hogy hol lakom. Elmondtam neki, hogy nekem se mamám, se papám, se otthonom nincs. Akkor Jézus azt mondta, hogy lakhatnék nála. Azt feleltem, hogy ez nem megy, mert én nem tudok neki ajándékot adni, mint mások. De annyira szerettem volna Jézusnál lakni! Gondolkodtam, nincs-e valamim, amit odaajándékozhatnék neki. Eszembe jutott, hogy melegíthetném őt. Úgyhogy megkérdeztem Jézust: Ha melegen tartalak, az olyan lenne mint egy ajándék? Jézus erre azt felelte: Ha melegen tartanál, az volna a legszebb ajándék, amit valaha is kaptam. Akkor befeküdtem mellé a jászolba, és Jézus rám nézett, és azt mondta, hogy most már vele maradhatok – mindig.”

Mire Misa befejezte a történetét, elöntötték szemét a könnyek, és megállíthatatlanul patakzottak végig az arcán. Arcát kezébe temette, és fejét az asztallapra hajtotta. Két kis válla csak úgy rázkódott a keserves zokogástól. Ez az árva kisfiú talált valakit, aki sohasem hagyná el vagy bántaná őt. Valakit, aki mindig vele lesz.Megtanultam: nem az számít leginkább, hogy mink van az életben, hanem hogy kicsodánk.”(Betty Southard – Lydia 2001/2)

Csak álltam...

a mosogató fölött és az edények sorakozásában is csak lehetetlen helyzetemet taglaltam. Sehogy se jó. Sehogy se látok kiutat. Pedig milyen jó és és szép lenne, ha... A ha mégis csak ha marad ma is. És talán holnap is. Bele se merek gondolni, hogy nem történik semmi...
Aztán egyszercsak megszólal bennem egy rég elfeledett dal. Nem az én ötletem volt. Valaki adta. Valaki, aki látja az életem, tud rólam, nagyon szeret és jó terve van...

"Amikor úgy érzed, hogy minden oly nehéz
Sötét gondok nyomasztják a szívedet.
Nem gondolod, hogy valaki lát ilyenkor,
akkor egy csendes hang ezt suttogja neked:
Hittel magas hegyet mozdítsz el,
a pusztaság is zöldell,
a nagy tenger hulláma falként félreáll
Hittel a gyenge újra fölkel,
a lankadó erőt nyer,
a hit hatalma történelmet átformál.
A hit legyőzhetetlen..."

Nem akarom már...

tovább cipelni. Napok óta szorítanak helyzetek, események, változások. Végre átadom Neki, aki nemcsak a bűneimet, hanem a terheimet is hordozta, sőt, már megoldása is van ezekre.
Várom nagyon!

Valamikor réges régen...

augusztusban, amikor kb. 30 diák vett körül és hozzám fordulhattak mindenféle ügyes bajos számláikkal, egy nap így fogadott a képernyőm. Na, hát ki más is lehetett, mint Peti, akit miután már nem volt üres gép, és nem tudtam leültetni a többi diák közé, hát átadtam neki a saját helyemet és gépemet. Így hálálta meg. Másnap ő volt az első, aki megjelent, és biztosított, hogy bármennyire is jó a gépem, és igazán hálás, hogy a helyemre ülhetett, de a közelemben akar maradni.

Na, hát ilyen emlékeket őrizgetek ez őszi napon...

Gondoskodás

Tegnap, Amaro Del koncert után összefutottam egy lánnyal, akivel anno szeptemberben egy kiránduláson találkoztunk és egy kicsit beszélgettünk. Kb. annyit tudott rólam, hogy Noémi vagyok és közreműködő szervezetnél dolgozom. Örültünk a villámtalálkozásnak, no, én meg meg is döbbentem, amikor kiderült, hogy éppen azért imádkozott, hogy valahogy, valamilyen formában összefussunk. Hihetetlen, mert teljesen véletlenül mentem el a koncertre, nem igazán volt tervezett. Érdekes, hogy Isten sokszor hogy megviccel minket :).
...
Ebédnél valahogy rólam kezdett el beszélgetni a csapat, persze a nevetésem miatt kerültem szóba, mert amúgy nem tartom magam nagyon kommunikatívnak. Egyikük kitalálta, hogyha egy szóval kellene jellemeznie, a "gondoskodó" jelzőt biggyesztené rám. Másodiknak meg az "aggódást". No, az elsőnek igazán örültem, a másodiknak meg nagyon nem. Mikor fogok már végre felnőni és nem aggódni?

Hétvége, gyerekek és belső tolmácsolás

Régóta vágytam rá, hogy végre Ruth barátnőmékkel elmenjek gyerekotthonba vagy azokra a helyekre, ahol ők rendszeresen szolgálnak gyerekek felé (www.gabonamag.hu). Szombaton éppen Szerbiába mentek, reggel korán találkoztunk is, csakhogy Soroksár környékén kiderült, hogy az útlevelemet otthon hagytam (húúú, mennyire elfelejtettem már, hogy néhány országba erre is szükség van). Fájó szívvel bár, de így haza kellett mennem. Átszerveztem a hétvégémet, aztán egy délutáni telefonhívás után a gyüli egyik gyerekcsoportjának alkalmára kezdtem el készülni. Meglepett, amikor rádöbbentem, hogy Jézus főpapi imáját fogjuk tanulmányozni. Hogy fogják ezt a gyerekek megérteni, hisz néha még magam is ízlelgetem a szavait...
Aztán már körben is ültünk, meglepetten néztek rám. Az meg még nagyobb meglepetés volt számukra, hogy Jézus akkor már értük is imádkozott. Ezt boncolgatták aztán, én meg úgy örültem a bennük dolgozó Isten munkájának.
Aztán este szembesültem a magam kérdéseivel Isten felé. Nem látok megoldást, és kicsit hitetlenek is az imádságaim. Ma reggel mégis így bátorított: "Mert amiért imádkoznunk kell, nem tudjuk úgy kérni, ahogyan kell, de maga a Lélek esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal." (Róm.8:26)
Nem baj, ha nem tudom, hogyan és miért imádkozzam. A Szentlélek ismeri a sóhajaimat és fájdalmas kérdéseimet is. Hogy hogyan oldódik meg? Csak az erősít, hogy "minden összedolgozik azok javára, akik Istent szeretik..."

Annak lenni, akinek teremtettünk

"Történt egyszer, hogy az állatok elhatározták, tenniük kell valami fontosat, hogy megoldják az új világ problémáit, ezért iskolát alapítottak.
Kidolgozták a tantervet: futás, fára mászás, úszás, repülés. Az adminisztráció megkönnyítésének érdekében minden állatnak fel kellett vennie az összes tantárgyat.
A kacsa kiváló úszó volt, sőt túlszárnyalta oktatóját, de épp, csak hogy átment repülésből, és nagyon rosszul futott. Mivel rossz futó volt, le kellett adnia az úszást, és iskola után futó különórákat vett. Ettől úszóhártyás lábai úgy legyengültek, hogy úszásból is csak közepes lett. Mivel a közepes még elfogadható volt, ez senkit nem izgatott - kivéve a kacsát.
A nyúl osztályelsőként kezdte futásból, de mivel rengeteget kellett gyakorolnia az úszást, izmaiban idegrángás jelentkezett.
A mókus fantasztikusan mászott fára, de állandó problémái voltak a repülésórákon, mert az oktató ragaszkodott hozzá, hogy a földről induljon, ahelyett, hogy a fa tetejéről próbálkozhatott volna. Végül a kimerültségtől kialakult izommerevsége miatt csak hármast kapott fára mászásból, futásból pedig kettest.
A sas problémás esetnek bizonyult és komoly fenyítést kapott különcsége miatt. A fára mászás alkalmával mindenkit megelőzve ért a fa tetejére, de kizárólag a maga módján volt hajlandó feljutni..."

Ha már szobafogságra...

kényszerítettem magam, kitaláltam, hogy pihenéssel és gyógyulgatással töltöm a hétvégét. Nem könnyű, mert annyi mindent terveztem: segítést, gyerekekkel való foglalkozást, találkozásokat...
De így van jól, biztos. Annyira kellemes volt ugyanakkor az idő, hogy Katával jártunk egy kört a Városligetben. Hazafelé aztán az időkerék is utunkba került, így megcsodáltuk a homokszemek pörgését. Félelmetes, hogy telik az idő.
Kérdés, hogy a homokpörgés vajon mit jelez... Mindazt, amire várunk, amire reményteljesen gondolunk...