Nem is tudom,

hol kezdjem...
Az elmúlt egy hónap gyökeresen megváltoztatta az életünket. Az események szinte ugyanolyan hirtelen, majdnem azonos folyamattal zajlottak: telefonhívás, rohanás haza majd anya aztán apa elvesztése. Több ponton megdöbbentő és felfoghatatlan hasonlat.
Próbálom összeszedni a gondolataim, mert jelenleg annyira összekuszáltak.
Amikor november 9-én apa és Dávid hívott, hogy anya kómában fekszik a kórházban, felfoghatatlannak tűnt. Hogy lehet? Néhány napja még minden rendben volt...
Gyorsan autóba szálltunk és rohantunk haza. Közben Isten kezébe tettük anyát, abban bízva, hogy a legjobb történik vele (természetesen szívünk mélyén abban reménykedtünk, hogy minden rendbe jön - anya felébred a kómából és még sokáig velünk marad).
Aztán szembesültünk azzal, hogy már csak órái vannak hátra. Lestük az oxigénmaszk emelkedését, minden egyes lélegzetvételt, mely egyre gyengébb lett...
...
... aztán elbúcsúztattuk...
...
Apával sokat beszélgettünk, hogy is legyen tovább. Nagyon szeretett volna otthon maradni, mi szerettük volna, ha velünk van és szerethetjük, gondoskodhatunk róla. Biztosított, hogy majd eljön hozzánk, de még rengeteg teendője van. Mindig is nagyon aktív életét élt.
Sose panaszkodott. Ha kérdeztük, hogy van, evett-e bőségesen, mindig az volt a válasz, hogy ne aggódjunk érte: jól van, minden rendben. Egy dolgot emlegetett, hogy ősz eleje óta eléggé fáj a háta. Mivelhogy a munkája miatt sokat emelt, hajolt, reménykedtünk, hogy most, hogy tél van, pihenéssel rendeződni fog.
Amikor 2 héttel ezelőtt otthon voltunk, azt láttuk, hogy nagyon sokat fogyott és a háta iszonyúan fáj. Az orvos pihenést és injekciós, gyógyszeres kezelést írt elő. Úgy érzékeltük, hogy hat is terápia, 3.-4. napra apa jobban érezte magát. Ismét nagyon el szerettük volna magunkkal hozni Budapestre, de mivelhogy a háziorvos több laborvizsgálatot is kért, megbeszéltük, hogy addig otthon marad és utána elhozzuk. Mindenhová, ahová kellett elment, majd kértem Dávidot, hogy a laboreredményeket olvassa fel nekem a telefonba. Ami miatt aggódtunk, egy kicsit volt magasabb a referencia tartománynál. Megnyugodtunk.
Mégis rossz érzésem volt, András és Jona többször próbált megnyugtatni. Szerda este azt olvastam, hogy "hű az Isten, aki nem hagy titeket feljebb kísérteni, mint elszenvedhetitek, sőt, a kimenekedést is megadja". Megnyugodtam, hogy Isten kezében tartja a dolgokat, eseményeket.
Csütörtök este hívtam és nagyon gyenge volt a hangja, ráadásul lázas, vacogó. Kértem nagynénémet, hogy rohanjon át hozzá és nézze meg. Aztán ő hívta a mentős nagybátyámat, aki épp ügyeletben volt, és bevitték apát a sürgősségre. Több vizsgálatot elvégeztek. Kb. éjszaka 2 órakor Jonának sikerült beszélnie az orvossal is, apával is. Kérdezte apát, hogy van. A válasza az volt, hogy "most nem vagyok jól, Fiam". Akkor tudtuk, hogy azonnal indulnunk kell, ezt a mondatot soha nem hallottuk tőle.
Éjszaka 2-kor hazaindultunk, és reménykedtünk, hogy minden rendbe jön. Apa meggyógyul és együtt karácsonyozhatunk. Tanácskoztunk, hogy mit is kellene tennünk, ami apának a legjobb.
Aztán hazaérve azonnal rohantunk a kórházba. Apa nagyon gyenge volt és noha nem panaszkodott, láttuk rajta, hogy minden megmozdulása iszonyú fájdalmakkal jár. Jóízűen reggelizett, biztosítottuk róla, hogy nagyon szeretjük, ő pedig arról, hogy mindezt tudja.
Vízit után az orvos konzultációra küldte épp ahhoz az orvoshoz és arra az osztályra, ahol anya meghalt. Mikor az orvos meglátott minket, nagyon ledöbbent azon, hogy apa milyen gyenge lett egy hónap alatt. Álltak az eredményei felett és nem értették, mi lehet az oka. Aztán amikor röntgenről hozták vissza, elvesztette az eszméletét, majd megállt a szíve. Harcoltak az életéért, de noha néhányszor megdobbant a szíve, apa már nem jött vissza. Egy nap híján egy hónappal követte anyát...
Csak zokogni tudtunk a fájdalomtól. Mindannyiunkat sokkolt apa elvesztése. Annyi terve volt még, annyi mindent szeretett volna még elvégezni. Noha nagyon hiányzott neki anya, Istennel harcolta meg a helyzetét, békében.
A fájdalmunk kicsit akkor oldódott, amikor kiderült, hogy rosszindulatú daganat áttéte miatt fájt a gerince. A betegség prognózisa optimális esetben is 36 hónap, tele mérhetetlen fájdalommal és szenvedéssel. Isten ettől mentette meg apát. Szélsebesen magához vitte, oda, ahová apa mindig is nagyon vágyott. Noha iszonyú űrt hagytak maguk után, tudjuk, hogy jó helyen vannak.
Amikor egyeztettünk, hogy mikor is lesz a temetés, keddet láttuk a legmegfelelőbbnek. Aztán döbbentünk rá, hogy december 13-a lesz, anyát pedig november 13-án temettük el...
...
Hihetetlen volt átélni Isten vigasztalását. Apa halála utáni napon az volt ige, hogy "letöröl a szemükről minden könnyet és nem lesz többé gyász, sem fájdalom..." Aztán a temetésen visszaköszönt az az ige, hogy "hű az Isten, aki nem hagy titeket feljebb kísérteni". Nagyon-nagyon fájt, amikor szembesültünk azzal, hogy anya virágai még pompában vannak.
...
Évek óta őrzök a szívemben egy mondatot: "boldogok vagytok ti, mert Isten méltónak látta a hiteteket arra, hogy ez megtörténjen".
Mindennap nagyon fáj, hogy elvesztettük őket, de tudjuk, hogy igazi, értékes ajándék volt az életük...