két gyermektüdőgyógyászunk van, ugyanis osztályunk egyetlen doktor bácsija tegnap sikeresen megszerezte a második szakvizsgáját. Ennek örömére ma nagyon nagy lelkesedéssel vetette bele magát a feladatokba, győztük követni :)) Nem mondtam neki semmit, hogy elmegyek, meg minden, de egyszercsak elém állt a kezelőben és közölte, hogy hogy képzelem, hogy elmegyek az osztályról, meg áruljam el, hogy milyen hely múlja felül az osztályunkat :)) Ezt még tetézte aztán azzal, hogy ha már elmegyek, akkor legalább olyan jó nővért szerezzek magam helyett, mint jómagam. Én meg csak néztem egyet.
Az az érzésem, hogy egy-egy munkaközösség gyökeresen megváltozna, ha gyakrabban fejeznénk ki az elismerésünket és a megbecsülésünket egymásnak. Ha nem a hibákat, hanem a jó dolgokat látnánk meg. Kár, hogy sokszor csak akkor vesszük észre egymás értékeit, amikor már nincs alkalmunk kifejezni azt, mennyire csodáljuk és őszintén elismerjük...
2 megjegyzés:
Mennyire igaz, amit írtál Nonókám! Semmibe sem kerül mondani valami bátorítást, valami kedveset. És felvillanyozhatunk valakit vele!
Szóval hajrá MINDENKI!!!
:))))
Igen, nagyon így van. Tegnap amikor elém állt a doki és kifejezte az elismerését, már annyira fáradt voltam, (3. nap volt 12 órában) hogy alig bírtam koncentrálni. De az elismerése és a szeretete átlendített, utána ismét a mosolygós nővérke voltam :))
Megjegyzés küldése