Csak zongorázott,

én meg énekeltem, mint annyi éven át. A szövegek, dallamok feltöltötték hálával a szívemet, mint jó párszor a múltban. Darinéknál voltam hétvégén és ahogy anno Pécsen is tettük, hálás szívvel adtunk hangot és muzsikát Istennek.
Ági néni meg egyszer, nagy sürgés-forgás között egyszercsak a kis elefántokról beszélt. Sokszor az idomár kicsi korában megköti az elefántot egy erős kötéllel, különféle okok miatt. Az elefánt próbál megszabadulni, aztán rájön, hogy hasztalan. Egyszer aztán felnő ez az elefánt, elég ereje lenne arra, hogy adott esetben, ha megkötik, elszakítsa köteleit. De nem teszi...
Fogva tartják az emlékei...

Rég láttam...

a kis szőke, fürtös hajú hercegemet, így nagyon boldog voltam, amikor egyszercsak a lépcsőházban nevemen szólított. No, már ez a tény is meglepett rendesen, hogy még emlékszik a nevemre, hisz valamikor nyár elején faggatott ki játék közben arról, hogy mi fán is termek. A nyár meg a távollétek nem igazán tették lehetővé a jobb ismerettséget. Szóval örültem, hogy látom és mint kiderült, azért nem kukucskál ki a lépcsőház szemközti oldalán levő folyosó ajtaján, mert újabban oviba jár és elkerüljük egymást.
Az az érzésem, hogy napközben, ebédszünet környékén, eszembe sem jutna mignonért menni az ebédlőbe, ha ilyen kis hercegek lennének az udvaron. Megelégednék azzal, hogy gyönyörködjek bennük. No, de nagyon-nagyon ritkán futkosnak gyerekek, így ma, amikor Gábor megkérdezte, hogy "mignon?" egyértelműen "mignon" volt a válasz. Csóválta is a fejét a kedves főnök, amikor látta, mit is majszolgatunk, főleg amikor a szürke hétköznapokra apelláltam. Hát, ha fél, hogy nem lesz jó vége ennek, akkor legyenek gyerekzsivalyos irodaházak. Nem?

Hogy ne legyen túl...

egyszerű pályázóink élete, követelmény, hogy minimum fél évente projekt előrehaladási jelentést nyújtsanak be, vagyis ahogy csak berkeinkben szokás: PEJ-t.
No, még azért nem telt el fél év legutóbbi írásom óta, de kicsit olyan érzésem van, hogy bőven van/lenne miről írnom. Sűrűn mentek-jöttek az e-mailek múlt héten, mert Kata és Marietta szülinapját is ünnepeltük. Katával azért szervezkedtem, Mariettának minden zsákbamacska volt. Azt hitte, zártkörű kis este lesz. Aztán egyszercsak péntek lett, és együtt haladtunk a helyszínre a Kopaszi gáton, amikor sorra szembesült, hogy nem olyan lesz az este, amilyenre számított. Itt is, ott is felbukkant egy-egy "véletlenül" odatévedt kedves, ismerős arc. Aztán a nagy dugó után végre együtt volt a csapat és azon nyomban Dunára szálltunk vitorlákkal. Aki még este nem próbálta, mindenképpen tegye meg: hihetetlen romantikus. Aztán meg örültünk, hogy vannak nekünk ők és igazán csodásra sikerült az este.
Másnap, addig ismeretlen emberekkel kirándulás Dobogókőre, igazán jólesett ismét egy nagyot túrázni és beszélgetni.
Vasárnap elcsendesedés, Istenhez futás - igazán rámfért.
Hétfőtől meg munka-képzés-tanulás. Ja, ez volt múlt héten is, meg mostanában állandóan. Ez van. Néha az az érzésem, hogy sosem érem magam utol a munkában. Rájövök, hogy megvár és valahol ez így jó.
És valahol mindig felcsillan... a REMÉNY :))).

Csodavár, csodavár

Éppen akkor jött a remek lehetőség, amikor nagyon-nagyon szükségem volt rá. A gyüliből egy kis csapattal pénteken Erdélybe, a Nyugati Szigethegységbe tartottunk, sátorozni, túrázni, forrásból inni, mosakodni, tábortüzet gyújtani, bográcsozni, nagyokat beszélgetni...
Pénteken Glavoj völgyében állítottuk föl táborunkat és csak ámultunk és ámultunk. Minden csodás: a völgy, domboldal, égnek kiáltó fenyők. Aztán egy kis körülnézés, barangolás.
Szombaton Csodavár, ami igazi csoda: meredek falai, elképesztő barlangrendszere. Ott tanultam meg azt, hogy mennyire jó, hogy van segítő kéz, mit jelent egy-egy bátorító szó, kézszorítás, lábam elé vetődő lámpafény, erős, vezető férfiak. Csodáltuk mindazt, amit kaptunk, újra rácsodálkoztam az isteni gondviselésre: miközben a tovább utat kerestük egy nagyméretű sziklánál, valaki éppen a szikla üregéből bukkant föl a szembe jövő csapatból. Nem hiszek a véletlenekben.

Délután kis pihenés, majd Pádisi fennsík látogatás, kiadós túra öt, igazán nagy túrás sráccal, de jó volt a bátorításuk és odafigyelésük. Én meg azt gondolom, hogy kitúráztam magamból az elmúlt hetek feszültségeit, megpihentem Annak tervében, aki mindig jót akar, így most is.

Vasárnap egyedülálló vízesések csodálata, barangolás még a rengetegben, utoljára még szártalan bábakalács csodálat és utazás az ismert ismeretlenbe.
Mennyire is tudja Isten, hogy mire van szükségünk!

Sztrapacska,

avagy az ember lányának mindig jólesik egy kis kedvesség. Hosszú sor kígyózott a kis étkezdében, ahova néhanapján beugrom. A minap is ezt tettem és nagy örömömre éppen sztrapacska is volt. Reméltem, hogy nekem is marad egy féladag, de mire sorra kerültem, még annyi sem maradt és persze hiába kérdeztem, hogy van-e még esetleg valahol eldugva, ebben nem reménykedhettem. Gyorsan rendeltem valami mást, és egyszercsak azt látom, hogy becsomagolták nekem a kevés, megmaradt sztrapacskát is. Ajándék - mondták. Én meg igazán örültem a kétfogásos ebédemnek.
...
- Jól vagy? - kérdezett rám az egyik srác a munkahelyen. Hebegtem persze, mert nem várt kérdés volt.
- Mostanában olyan szomorú vagy pedig olyan jó látni, amikor mosolyogsz és derűs vagy.
Nyeltem nagyokat. Nem várt észrevétel volt.
Egy másik ajándék a szürke hétköznapokban...

Túrótortát rendelt,

merthogy búcsúzik. Persze teljesen egyértelmű volt, hogy ma vinni is fogom. Ez van. Ha az ember lányának Jona tesója van, akkor lehet túrótorta kérés vagy bármi egyéb és onnantól kezdve teljesülnek a kérések. No persze fordítva is igaz. Lehetek bármilyen szomorú, vigasztalhatatlan, mindig van rám ideje.
Természetesen vacsorával várt. Bacon szalonnába tekert csirkemellfilét készített. Lassan be kellene iratkoznom hozzá, főzőiskolába. Aztán meg akartam csodálni a kaktuszait, de nem találtam a helyükön. Kiderült, hogy most éppen az erkélyen vannak, virágpolcon, de amúgy meg féltve őrzött kincsek: ha elmegy otthonról, beviszi őket a szobába, nehogy egy hirtelen vihar felrepítse valamelyiküket. Azért olyan helyre teszi, hogy sok napfényt kapjanak.
Mondjam azt, hogy legalább ennyire félt engem is? Sokszor tapasztaltam, mennyire fontos neki a jellemem, milyen féltőn tud gondoskodni, ha éppen szükséges.
Hát, ilyen tesó Jona tesóm...

Berobogott...

az életembe. Csak kapkodtam a fejem. Nem is tudtam, mit is kezdjek vele. Féltem. Félt. Biztosított, hogy ne benne bízzam, hanem Benne. Aztán elment. Világot látni és okosodni. Üres lett a helye.
Keresem a szavakat, de nem találom. Csak egy gondolat cikázik bennem: "kár úgy veszíteni drága kincseket, hogy könnyűnk árad, ajkunk megremeg"...
Jó, hogy vagy a világban, D. Valahol..., messze Írországban...

Összehasonlítás és szabadság

Mikor azt hiszem, hogy már nem szenvedek vagy legalábbis elindultam azon az úton, mely a "szomszéd kertje mindig zöldebb" szindrómából való teljes szabadságot jelentené, felbukkan persze valaki, aki emlékeztet rá, hogy mennyire messze állok ettől. Persze szerencsétlenségemre megint összehasonlítottam magam. Jó párszor idetévednek emberek, azt keresve, hogy "értékes vagyok". És azt hiszem, most én is Ahhoz menekülök, akinél le lehet dobni matricákat és szürke foltokat, és szabadon lehet megélni a Hozzá tartozást. Ahhoz, aki egyedinek és megismételhetetlennek teremtett.
(ráadás Max Lucado: Értékes vagy című könyve, valahol itt is megtalálható, sőt meg is hallgatható).

Valahogy így

Valahogy így szeretnék kapaszkodni Istenbe és mindig maximálisan tudni, hogy tényleg jót akar nekem. Mostanában ez a legnehezebb...

Nem szívesen...

dicsekszem a gyengeségeimmel, inkább változni szeretnék ezekből. Amikor munkahelyet váltottam és szakmai programmunkatárs lettem az uniós pályázatokon, keresni kezdtem a lehetőségeimet, hogy miként tudom majd kompenzálni a munkámat. Merthogy ugyebár személyiségemből fakadóan nem éppen adminisztratív munkára teremtettem. Csakhogy valahol kicsit elfeledkeztem arról, hogy most ez a munkám és egyik vizsga döbbentett rá arra, hogy ne félszívvel tegyem a munkahelyi teendőimet, hanem igazán és teljesen. Még akkor is, ha nem emberi kapcsolatokról szól, gyermekkönnyek letörléséről, hanem száraz papírokról. Odagondolhatnám persze a pályázókat is, hogy vajon hogy is nézhetnek ki, milyen álmaik vannak, miért is vetemedtek vajon arra, hogy ekkora nagy fába vágják a fejszéjüket. De kedvesebb számomra József története, aki megjárta a maga mélységeit börtönben, megalázottan, családjától eltávolítva, mégis az Írás azt írja, hogy "de az Úr Józseffel volt és szerencséssé tette, amihez hozzáfogott". Ez éltet.

Lét-elem

Hazajött. Úgy, mint még soha. Mesélt, meséltem. Életre keltek az elmúlt napok örömei, nevetései, fájdalmai, kétségei. Kifogyhatatlanok voltunk. De jó, hogy érthetjük egymást. De jó, hogy van ki meghallgasson, bátorítson. De jók is az igaz barátságok!
Újra megfogalmazódott bennem: lét-elemem a kapcsolatok, belül halnék meg, ha nem lennének...

A "nem" nem válasz?

Álomnak tűnt tavaly szeptemberben az a lehetőség, hogy gimiseket taníthatok. Az iskola igazgatója nagyon szerette volna, ha elvállalnám a feladatot, sőt, igent is mondtam, csakhogy az alapítvány vezetője, ahol akkor dolgoztam, nem engedett el néhány órában tanítani. Sokáig bánkódtam miatta és csalódásként éltem meg, hisz nagyon jó lehetőségnek láttam arra, hogy szinten tartsam a tudásomat.
Aztán ma tudtam meg, hogy az elmúlt évben abban az iskolában igazgatóváltás történt és nem biztos, hogy szívesen lennék ott. Mondjam azt, hogy megkönnyebbültem? Mindenesetre azt kifejeztem Istennek, hogy de jó, hogy másképp alakultak a dolgok és történetesen egy konok embert használt fel ebben az esetben.
Nagyon sokszor csak utólag veszem észre, hogy egy szerető kéz mennyi mindentől megvéd, elrejt.
Sokszor a "nem" a legbölcsebb válasz, mert aki nemet mond, a legjobbat akarja.

Vizsga, vizsga...

és ismét vizsga. Nem tudom, hozzászokom-e valaha, mindenesetre a munkahelyemen annyit vizsgázunk, hogy totál meg kell barátkoznom a tudattal. Na, a maira nem igazán sikerült az anyaggal megbírkóznom, pedig igazán próbálkoztam még az este folyamán, de már pálcikával se sikerült volna nyitva tartanom a szemem.
Jó tudni amit Anne Shirley megfogalmaz: "a holnap mindig tiszta, nem szennyezi hiba".
Tegnap óta újra úniós pályázatokon dolgozom, próbálok visszarázódni. A diákok még mindig segítenek a hazaisoknak, így 1-2 szóra még összefutunk és jólesik a szeretetük.
Azon gondolkodom, hogy mekkora ajándéka Istennek, hogy van munkám és egy csomó apró dologgal meglep. Mint pl. azzal, hogy a főnököm még a szabadságom alatt "visszakért" a hazaisoktól. Megnyugtató tudni, hogy itt van a helyem.
No, teszem a dolgom, mert van bőségesen...
Áldott napot mindenkinek, aki ide mer tévedni :)).

Jelentem:

hazaérkeztem. No, azért töredelmesen bevallom, hogy csak fizikailag, mert egyébként meg az eszem az elmúlt napok eseményeit görgeti. Pörög a filmkocka és magam előtt látom F.-t, amint éppen bátorkodik, D.-t, amint éppen evez és semmi másra nem tud koncentrálni, Zs.-t, aki mindig szeretettel fogadott és rendszeresen megtanácskoztuk a szükséges inzulinadagját, S.-t, aki nagyon igényelte a törődést és még sorolhatnám... Tegnap este csak sírtak és sírtak vigasztalhatatlanul, merthogy nem vágytak haza és mert annyira nagyon jól érezték magukat. Én meg valahogy nem tudtam sírni, csak most, itthon, csendben, forgatva a filmkockákat és elismerve ezeket a csodálatos gyerkőcöket. (Igaz, hogy ez a kisfilm a tavaly készült, de az idei is legalább ennyire csodálatos volt).
És ismét tanítottak és neveltek az életre...
Zs. búcsúlevele: "Kedves Noémi! Köszönöm, hogy vigyáztál ránk, ápoltál minket és aggódtál értünk. Köszönöm!"