A felhők fölött mindig süt a nap?

Tegnapelőtt láthattam először, milyen a felhők fölött utazni vagy éppen a felhőkben... Emőkéék meghívásának engedve ugyanis éppen Oslo felé repültünk. Ahogy egyre kisebbek lettek a települések, aztán márcsak a felhők látszottak, azon gondolkodtam, hogy vajon Istennek miért is vagyunk olyan értékesek, hogy személyesen törődik velünk. Fentről teljesen más a kép - az már biztos.
A gép késése miatt lekéstük a csatlakozást, de aztán két órával később már ismét a felhők fölött voltunk Stavanger felé tartva - hála A.-nak, aki nagyon jól vette az akadályokat. Ismét más kép, hisz már sötét volt. A gépen legalább 8 csecsemő, több kisebb gyerek, akik kicsit nehezebben viselik az utazást, de hamar odaérünk ennek ellenére. Reménykedtem, hogy Nimród, amíg vár ránk, felpakolta magát olvasnivalóval. Aztán egyszercsak ott is voltunk és mint kiderült, Nimródnak volt könyve :). Aztán márcsak 2 óra autóval és megérkeztünk Flekkefjordba.
És most itt vagyunk sokáig és örülünk minden szépnek és jónak.
Képek majd csak otthon lesznek.
Nagyon hálásak vagyunk, hogy itt lehetünk Norvégiában.

Nem tudom, mikor...

de biztos lesz másik biciklim :). Szerintetek melyiket válasszam? :) :) :)

A hétvégén rájöttem, teszem hozzá - ismételten -, hogy Isten szemefénye vagyok. Ő pedig így nyilatkozik: "aki titeket bánt, a szemem fényét bántja."

Felfoghatatlan...

számomra, hogy ellopták a biciklimet. Odatettük most is Katával, ahol télen pihentek, erre ma csak az övé volt ott, az enyém szőrén-szálán eltűnt. Nem mondhatnám, hogy nem bánt a dolog.
Az egyetem kezdetekor nagyon vágytam egy biciklire és elképzeltem ahogy száguldom Pécs dimbes-dombos részein, de a kis részmunkaidős fizetésemből épp hogy ki tudtam fizetni a fizetnivalókat, félretevésről meg csak álmodoztam. Aztán volt egy félév, amikor pihentem és "csak" dolgoztam, meg egyszer egy döntésem kapcsán Isten meglepett egy biciklivel. Merthogy biztosan tudom, hogy ő volt, aki látta vágyaimat és ő vezetett akkor is, amikor lelkiismeretemet követve önadózást választottam. Aztán megéltem sok-sok száguldást kórház és otthon között, meg volt részem jópár zempléni meg kórházi szervezésű biciklitúrákban, szóval nagyon sok szép emlékem van, és nagyon hálás a szívem.
Nehezen élem meg, hogy valaki eltulajdonította a paripámat, de hinni akarom, hogy van egy nagyobb kép...

Mimikulássssssss

Nem felejtkezett el rólunk sem a hangár Miklása. "Hohohohóóóóóó" kiáltással fogadott tegnap reggel bennünket. Aztán csak növekedtek a jobbnál-jobb meglepetések. Egy kis fénypont a szürke napokban. Egy kis melegség, szeretet, egymásra figyelés. És máris könnyebb átvészelni a nyomasztó és sokszor kétségbeejtő helyzeteket.
No, nemcsak ezért...

"meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk"

HITÜNK TITKAIRÓL

(...) Advent: a várakozás megszentelése. Rokona annak a gyönyörű gondolatnak, hogy "meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk".
Gyermekkorunkban éltünk így. Vágyakoztunk arra - ami biztosan megjött. Télen: az első hóesésre. És várakozásunk ettől semmivel sem volt kisebb, erőtlenebb. Ellenkezőleg: nincs nagyobb kaland, mint hazaérkezni, hazatalálni - beteljesíteni és fölfedezni azt, ami a miénk. És nincs gyengébb és "jogosabb" birtoklás se, mint szeretnünk azt, akit szeretünk és aki szeret minket. Csak a szeretetben, csak az ismerősben születhet valódi "meglepetés", lehetséges végeérhetetlenül várakoznunk és megérkeznünk, szakadatlanul utaznunk és szakadatlanul hazatalálnunk.
Minden egyéb kaland, minden egyéb megismerés és minden egyéb várakozás véges és kérdéses. Így értem azt, hogy a Karácsony a szeretet és advent a várakozás megszentelése.
Az a gyerek, aki az első hóesésre vár - jól várakozik, s már várakozása is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel. Az, aki hazakészül, már készülődésében otthon van.
Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé - szabad, és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől-szomjától. Aki pedig jól várakozik, az időből épp azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: a hetek, órák, percek kattogó, szenvtelen vonulását. Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár. (Pilinszky János)