a látszat ellenére már hazajöttem a Bátor Táborból. Történt ezen a szép, hétfői napon (ami persze már tovaszállt), hogy a napi kilós postám közt (mármint a munkahelyemen), a sok pályázatos dokumentációk közt kitűnt egy tényleg - csak nekem szóló - levél. Hm, nem fogjátok elhinni: Bátor Tábor Alapítvány volt a feladó. A testvértáboros hétvégén nem tudtam teljesen végig maradni, és a gyerekek, akik hozzám tartoztak és a cimborák írtak nekem levelet.
A levelet odaadták Andi doktor néninek, aki postázta nekem.
Bevallom: életmentő volt abban a percben. Amikor elolvastam, csak sírni tudtam. Ha az ember lánya egész nap dokumentumokat ellenőriz, meg pályázatokkal bírkózik, igazán nagyon felemelő ha kap néhány, igazán kedves és bátorító szót. Nem tudom, mikor növöm ki az "elismerő szavak" szeretetnyelvemet. Néhányan próbálkoznak kiírtani belőlem, de valahogy nem megy. Hozzám tartozik. Akkortól is nagy szárnyakat kaptam, amikor a programvezető nagy elismeréssel adózott a munkámnak.
És kedves barátaim, akik személyesen is ismertek, ne haragudjatok, ha sokszor nem veszem észre, mi is a szeretetnyelvetek és nem "beszélem" úgy, ahogy nektek jólesne.
Mostmár tudom, hogy mit jelent...
kinövik azt, hogy felnézzenek a szüleikre, de én nagyon hálás vagyok értük. Hetek óta készültünk arra, hogy sikerüljön mindhárman egyszerre hazamennünk és felköszöntenünk apát szülinapja alkalmából. Sikerült. A fiúkat tudta, hogy hazamennek, de mikor engem meglátott, meglepődött, hogy nem túrázni vagyok.
Aki ügyes, hamar kitalálhatja, hogy hányadik szülinapját ünnepeltük :).
Sikerült lencsevégre kapnom nagy munka közben, aki ismeri, tudja, milyen jól áll neki, amikor így mosolyog. Igaz, itt majdnem sikerült teljesen eltakarnia az arcát :)).
Kiskertünkben szép tulipán.