Nem volt könnyű döntés, hogy a tavaly, éppen akkor hagytam ott a kórházat, amikor teljesen biztos volt a helyem, de tudtam, hogy meg kell tennem azt a lépést. A mai napig nem bántam meg. Csodálom Istent, hogy mennyi mindent tett velem és bennem ebben az évben.
Na, ma voltam egy beszélgetésen. Teljesen más terület, mint amit tanultam, szóval, ha váltanék, akkor újra tanulhatnék. A tanulástól nem félek, sokkal inkább az a kérdés bennem, hogy ez-e az az út, amin tovább kell lépnem. Jó volt egyébként olyan vezetővel beszélgetni, akinek rendben van a kapcsolata Istennel, hite a munkájában, az értékrendjében is megmutatkozik.
És most Sík Sándor: Imádság a hegyen című verséből motoszkál bennem néhány sor. Szeretettel nektek is...
Hogy tapogató, vaksi ujjaim,
Amelyek még magamig el sem értek,
Fogják, szorítják a Megfoghatatlant
És ölelik és érzik ölelését.
Hogy bennem, ki magamnak szűk vagyok,
Elfér a Fértelen, a Végtelen.
Hogy imádkozhatom: hogy én, a semmi,
Tegezhetem a Mindent és Atyának
Szólongathatom és szerethetem
És kéréseket gügyöghetek Hozzá:
Add meg a mindennapi kenyeret,
És add meg a mindennapi kegyelmet,
Hogy jó lehessek, hogy ember lehessek,
És el ne rontsam a Harmóniát.
A mindennapi szépséget is add meg,
Hogy legyen mindig lehelnem belőle
És szétlehelnem a testvér világnak.
És add meg, add meg ugyanezeket
Minden embernek és minden nap. Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése