Van nekem egy nagyon kedves pótanyám Pécsen, Éva, aki négy saját gyermeke mellett úgy döntött, hogy ötödiknek engem is közéjük számít. Bevallom, nagyon el voltam kényeztetve: rendszeresen meglepett valamivel, sokféleképpen fejezte ki a szeretetét, bátran fordulhattam hozzá mindenféle gonddal-bajjal, ugyanakkor mégis maximális szabadságom volt. Örültem, amikor "csak úgy" lejött hozzám, vagy "csak úgy" felmehettem hozzájuk és beszélgettünk vagy valami közös tevékenységbe fogtunk. Nagy biztonság volt nekem az a pécsi kis szobám, be kell vallanom. Éppen fénykoromat éltem az egyetemen, túl voltam a vízválasztó éveken, amikor én is majdnem feladtam az egészet, de aztán eljött a szárnyalási idő is, amikor meglepett egy Alocasiaval. Csak úgy. Persze első dolgom volt, hogy áttanulmányozzam, mit is szeret ez a növényke. Igazán jól is érezte magát, évente, azonos időben virágzott is, és én meg nem győztem gyönyörködni benne, még a levelek végén megjelenő vízcseppekben is :). Aztán ugye tavaly az Alocasia is költözött, és bármennyire is próbáltam elfogadtatni vele az új életfeltételeket, sajnos a napokban feladta. Nagyon sajnálom, hisz itt is mindig egy igazán szeretni tudni nőre emlékeztetett......
A diplomaosztómon természetesen Éva is köszöntött, éppen egyik közös kedvenc gondolatsorral. Ma ez jutott eszembe, hogy most is mennyire aktuális...
"Ne bánkódj, téged Istennek, az Atyának a szeretete vezet. A legjobb utat gondolta el számodra, ha nem így lenne, más úton vezetne..."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése