körül még elővettem C. S. Lewis: A bánatról című könyvét, mert egyszerűen muszáj volt megtalálnom azokat a sorokat, amiről Darinnal beszélgettünk. Szembekerülünk az életben olyan helyzetekkel, amiben vesztesek vagyunk, lezáruló vagy éppen végérvényesen befejeződő kapcsolatokkal és még sorolhatnám. Örülök, hogy C. S. Lewisnak volt bátorsága papírra vetni azokat a gondolatait, amelyek Helen elvesztésekor, gyászában születtek.
"Miért nem mondta soha senki, hogy a bánat ennyire hasonlít a félelemhez?
Soha senki nem mesélt a bánattal járó lustaságról.
Kizárólag egy valós veszély érzete képes próbára tenni a hit szilárdságát.
Senki nem tudhatja, milyen erősen hisz valamiben, amíg annak nincs igazi tétje.
Helen csodálatos asszony volt: szilárd jellem, éles eszű, az életben megedzett, akár egy kard. De nem volt szent. Bűnös asszony volt, aki hozzáment egy bűnös férfihoz. Mindketten Isten gyógyulófélben levő páciensei voltunk. Tudom, hogy nemcsak könnyeinket kell felszárítani, szennyes foltjainkat is le kell még dörzsölni. S idővel a kard egyre fényesebben csillog.
Az ember mindaddig nem lát tisztán, amíg könnyek tolulnak a szemébe.
Amikor az égvilágon semmi sincs a szívünkben, csak a segélykiáltás, talán Isten pont akkor nem segíthet. Mint ahogy a fuldoklón sem lehet segíteni mindaddig, amíg összevissza csapkod. Lehet, hogy saját visszaverődő segélykiáltásai miatt nem hallja meg a bajba jutott a megmentő hangját."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése