kezembe akadt ez a, számomra nagyon kedves kép Bencéről, merthogy zenélgettünk mi ám sokszor együtt. Alig tipegett, meg néhány szót mondott csak, amikor elénekeltem neki a "Jóbarátom a Nap..." kezdetű éneket, és attól kezdve rendszeresen el kellett persze. Figyelhettem ám a fejlődését is, mert egy idő után már velem fújta, sőt, egyik karácsonyra gitárt kapott és ugyebár így már két gitár is volt a dal kíséretéhez. Ezen a fotón már csak gitároznom kellett, hogy mégis legyen valami normális zenei aláfestés, de amúgy meg 1000-el énekelt, sőt, nekem csendben kellett maradnom. Na, hát ilyenek voltak Pécsen, aztán egyszercsak azt vettem észre, hogy már iskolás, aztán már másodikos és alig akar velem hazajönni az iskolából, mert az összes avarkupacot ki kellett próbálnia, aztán meg persze nagyokat bicikliztünk. Amikor tavaly szembesült a dobozaimmal, és a költözésemmel, alig akart elengedni. Hát, én is őt. Hiányzik...
És ma elbúcsúztam a mi kis rendelői megbeszélésünkön. Jó volt látni, hogy milyen jóízűen eszik a többiek a gyümölcssalátámat, utólag megbeszéltem magammal, hogy jó döntés volt azt hozni.
És nehéz búcsúzni... Sosem volt az erősségem, de végülis eddig túléltem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése