Azt terveztem...

mára, hogy Nagykőrösre utazom és meglátogatom egyik csodálatos unokatestvéremet és családját. Nem mertem azért 100%-os ígéretet tenni, valahol mintha éreztem volna, hogy mással fogom tölteni a napomat. Csütörtökön Darin barátnőm hívott, hogy nem tudnék-e időt szánni egy kiadás előtt álló könyvük lektorálására. Hallottam ám a vonal túlsó végén, hogy madarat lehetett volna fogatni vele, amiért igent mondtam. Nos, én meg nagyon-nagyon szeretek ilyenekkel bíbelődni, meg ötször, meg ki tudja hányszor ízlelgetni egy-egy mondatot és alakítgatni, szépítgetni meg ilyenek. Ez a könyv mégis inkább belülről ráz meg és fel. Egy olyan ember élettörténete, akit Isten nagy mélységekből mentett meg, aki aztán hűséges embere lett és Isten még a gyógyíthatatlan betegségében is megdicsőült. Éppen ott tartok a történetben, amikor a betegsége súlyosbodott és bal karja lebénult. A felesége írja:
"Amikor kétségek közt, kishitűen azt kérdeztem tőle, miért engedte meg Isten, hogy a keze megbénuljon, csak annyit válaszolt: „Mert Ő engem így jobban tud használni.”
(...) Akkoriban sok félelem volt bennem saját jövőmet illetően. Beszéltünk erről Norberttel, s ő a következőkkel bátorított: „Ha majd egyedül leszel, nézz felfelé. A te Istened át fog segíteni mindenen. Nézz mindig előre. Ne tégy ki rólam fényképeket, ne tápláld ezáltal a fájdalmadat. Gyászolni fogsz. De előre tarts, haladj az élettel. Minden erőddel gondoskodj a rászorulókról.”

Szóval van, hogy potyognak a könnyeim...

20 000.

Gratulálok Porogszentkirályról belépő olvasómnak :)). Te voltál a 20000. látogató. Nos, nem gondoltam volna anno, amikor a blogspotra átköltöztem és beraktam a statisztikát, hogy ezt is megérem, hisz annyiszor eldöntöttem, hogy nem írok többet. Na, de néhányan mindig kiharcolták a folytatást :))).
Az élet mindig tele van meglepetésekkel. Még pozitívval is :)).
És ahogy Anne Sharley mondaná: "A jövő mindig tiszta, nem szennyezi hiba". A múltat meg nem érdemes a jövőbe ültetni...

Láncszem

Valahol legbelül mindannyian arra vágyunk, hogy az életünk nyomot hagyjon ebben a világban. Persze simán fel lehet ezt rúgni, meg letagadni, meg nem igazi értékkel bíró nyomot hagyni, de legbelül mégis megmarad.
Persze nekem mi más is jutna eszembe, mint a Grace és Glória színmű, ami igazán nagy hatással volt rám (valahol megtaláljátok a blogon, ha rákerestek). És persze nem csak azért, mert két csodás barátnőm ajándéka volt államvizsga, aztán meg szülinap alkalmából. Újra és újra átértékelődik az életem, ha a darab záró gondolatait elevenítem fel. Így fogalmazza meg Grace: "A Jóisten valamiért csak teremtett, és ha nem is voltam más, csak egy közbülső láncszem, amely összetart másik kettőt, akkor is fontos voltam és nélkülözhetetlen..."

Felmászni az ölébe

Jó dolog, ha átláthatjuk dolgaink alakulását, követni tudjuk a történéseket. Van amikor kiszökik a kezünkből az események átlátszósága és tehetetlenül állunk összetört romokon. Aztán feltesszük a kérdést, hogy "miért?"
...
"Nézzék - kezdtem -, lehet, hogy tévedek, de úgy érzem, Isten azt mondja, vannak ma este itt néhányan, akiknek meg kell bocsátaniuk neki. - Hirtelen megrémültem attól, ami elhagyta a számat. - Természetesen - tettem hozzá gyorsan -, Ő nem tesz semmit, ami miatt meg kellene neki bocsátani, de ez néha mégis nagyon nehéz. Úgy értem, nem túl könnyű vádat találni olyan valaki ellen, aki soha semmi rosszat nem tett. - Ekkor egyszerre csak úgy tűnt, egyértelmű, hogyan kell folytatnom. - Úgy értem, vannak itt köztünk néhányan, akik, mint a kisgyerekek, legszívesebben felmásznának Isten ölébe, és kis ökleikkel a mellét püfölnék, ezt kiabálva: "Gyűlöllek! Gyűlöllek! GYűlöllek! Kértelek, hogy segíts, de te nem segítettél! Tudtad, mit érzek, tudtad, mire lett volna szükség, és te mégsem tettél semmit! Azt mondtad, szeretsz, de ez nem igaz! Ha szeretnél, tettél volna valamit, de te nem csináltál semmit!
Ekkor Geraldra pillantottam. Döbbenet ült az arcán. Eszembe jutott, amikor még csak kisfiú volt.
- Amikor a fiam még kicsi volt - folytattam, remélve, hogy Geraldot nem bántom meg -, néha ő is ugyanezt tette. Először iszonyú dühbe gurult, azután, amikor belefáradt a panaszkodásba, odabújt az ölembe. Aztán, amikor a sírás már minden energiáját elvette, egyszerűen elaludt, és én ott tartottam őt még jó sokáig. És ami a legfontosabb, ami azt hiszem, tényleg a legfontosabb, hogy keresztül kellett mennie a harcon és a haragon, hogy kijöjjön belőle a fájdalom, de ezt az általa ismert legbiztonságosabb helyen, az én karjaimban tette.
(...) Istent nem zavarja, ha mi haragszunk rá. Sőt, Ő inkább annak örül, ha haragunkat rá öntjük ki, mintsem, hogy valaki másra..."
(Adrian Plass: Kegyes kétbalkezes visszatér)
...
Felmászom az ölébe, és jól kisírom magam...

Egész rendesen...

megpróbálnak mostanában a korlátaim, amikkel naponta szembesülök, így azért néhányszor feltettem a kérdést, hogy mit keresek én itt. Aztán ez arra kényszerített (miért kell Istennek néha sarokba szorítania ahhoz, hogy tényleg kiöntsem a szívem, ezt még mindig nem értem, no, de akarok változni!), szóval arra sarkalt, hogy elmondjam Istennek, merthogy Ő ismer engem és jót akar nekem. A legjobbat. A megfelelő időben és helyen. Hétfőn meg kaptam egy kedves telefonhívást és egy lehetőséget szolgálatra. Arra, ami elég dédelgetett álmom. Úgy látszik, Isten még azokat is komolyan veszi, amik csak úgy, titokban megfogalmazódnak és nem merem kimondani, mert túl nagyok és csodálatosak. De Ő ilyen. Mindig is felülmúlta vágyaimat és most is megviccelt. Vagy túl komolyan vett? :))) Nos, nem tudok mást, mint álmélkodni az útjain és hálát adni Neki...

Ma hivatalosan...

is tagja lettem a rákoskeresztúri gyülinek (www.rakoskeresztur.hu). Vicces volt, mert többen is azt hitték, hogy már rég az vagyok. Jólesett. De most jött el ennek az ideje és nagyon jó volt megerősíteni azt, hogy ide szeretnék tartozni, ezekkel az emberekkel szeretnék közösségben lenni, szeretni őket és felelősséggel résztvállalni a szolgálatban. Jó dolog, sőt, Isten ajándékának tartom, hogy ide vezetett. Ma együtt is ebédeltünk, majd megbeszéltük az évi terveket és jó volt arra is rácsodálkozni, hogy hányfajta szolgálati területe van a gyülekezetnek. Jó látni Isten munkáját és azt, hogy nem akar minket kihagyni ebből :))).
Ja, majd elfelejtem: a rendelőnkbe járó gyerekek egy részének ma otthon vizsgálat zajlott, így bekapcsolva volt a munkatelefonom. Többek között Roli anyukája is keresett, aztán miután megbeszéltük a felmerült kérdést, Roli persze ott volt mellette és nem hagyta békén az anyukáját, mert ő is szeretett volna velem beszélni. Mi volt a kérdése? "Noémi, ha meglátogatlak, ugye nem adsz szurit?" Khmmm. Na, jó, azért kivágtam magam :)). Úgy szeretem ezeket a csodás gyerekeket!

Fiatal felnőttek fóruma

Morfondíroztam ma reggel kicsit azon, hogy menjek-e el az FFF (fiatal felnőttek fóruma) alkalomra, aztán úgy voltam vele, hogy úgyis lesznek kedves emberek a gyülinkből, így elmegyek. Egyáltalán nem bántam meg. A mai két téma a felelősség volt az élet különböző döntéshelyzeteiben, és felelősség a gyülekezetben. Tiszta jó beszélgetésünk volt és olyan jó volt hallgatni K. Tamást, egy bölcs embert, aki egy-egy kérdésben igazán higgadtan és reálisan érvelt. Így vettük sorra a munkánkat, hivatásunkat, karrier nem karrier kérdését, társválasztást és mindenfélét, ami még terítékre került. Néhány dolog, ami bennem szűrődött le:
Mernünk kell dönteni, még akkor is, ha utólag kiderül, hogy rossz az irány. A saját magam felelősségét nem adhatom át másnak. Könnyebb mást okolni, mint magunkat javítani, mert az munkába kerül és változásba. Ha jó dolog történik az életünkben, Istennek tulajdonítjuk, ha kudarcot élünk meg, azt keressük, hogy mit rontottunk el - ez nem mindig így van.
Sokszor a vágyainkat azonosítjuk Isten akaratával. Az ember viszont érzi a szíve mélyén, amikor manipulálná Istent. Könnyebb belemagyarázni valamit, amit igazából mi szeretnénk, hogy Isten akarata, mint az, hogy tényleg Isten akaratára vágyunk. Elég közel van a határ, és igazán nehéz sokszor észrevenni. Aztán olyanok is vannak, akik az álmaikat kergetik és amikor úgy érzik, hogy utolérték és már a valóság érzékelhető, akkor újabb álomképbe kergetik magukat. És sokszor akkor látjuk meg, hogy mekkora kincs a másik ember, amikor már elvesztettük...
Sokszor a korlátainkat látjuk és ez határozza meg a döntéseinket. Isten erőforrásait ne becsüljük alá...

Reserved

Nagy lelkesen belevetettem magam Max Lucado: Facing your giants című könyvébe. Tudom, tudom, hogy lefordították magyarra és biztos nagyon jó a fordítás is, de ha már megvan eredeti nyelven, miért is ne olvasnám úgy el. Más a zamata, M. Lucado tömör és igazi angol szójátékai totál lenyűgöznek. Nos, nemcsak a nyelvezet, sokkal inkább a tartalom. Vannak olyan óriásaim, amelyek fölött csak akkor lehet győzelem, ha tudom, hogy Isten sokkal nagyobb ezeknél.
Aztán meg igazán jó tudni, hogy vannak "reserved" (fenntartott, foglalt) helyeim. Engedtessék meg, hogy hadd éljek ezzel a szóval, hisz annyira igaz. Van egy reserved helyem Isten szívében. A kapcsolataimban, a munkámban, a mindennapokban és az ünnepekben. Az otthonban. Valakinek a szívében...
"...your Father knows your heart, and because he does, he has a place RESERVED just for you." (Max Lucado)

És féljek?

Bevallom, mindig nagy hatással vannak rám azok az emberek, akik teljesen megbíztak Istenben, még akkor is, ha az életükbe került a döntésük. Egyik nagy kedvencem Betty Scott Stam (anno kislányként a Bibliámba is beírtam a gondolatait, mert annyira szeretném, ha rám is igaz volna, de ezt majd máskor osztom meg). Sajnos csak epizódokat tudok az életéből, így ha valakinek megvan az életrajza vagy tudja, honnan lehetne beszerezni, nagyon hálás lennék, ha megosztaná velem. Na, de volt egy időszaka, amikor hasonló kérdései voltak, mint nekem mostanában, és akkor írta a következő versét:

És féljek,
Hogy létezik bármi, amit az
emberek drágának tartanak
És Te megfosztanál tőle
És semmit sem adnál helyette?
Nem így van ez
Mert láthatom arcodat
És hallom hangodat:
Gyermekem, meghaltam érted.
Ha a szeretet és élet ajándékát
Elfogadtad tőlem,
Visszatartanék-e tőled bármi drágát
bármi szép s ragyogó
Tiszta s becses dolgot?
Gyermekem,
ez nem lehet.

Nagyon sokat jelent tudnom azt, hogy Isten mindarról tud, ami az életemben történik és soha nem ejt hibát. Nagyon hálás vagyok a ma esti angol órámért, mert végre látok egy kicsiny fénysugarat a nyelvvel való bírkózásban, és persze Tündiért, aki olyan türelmesen segít ebben a küszködésben. A legjobb azért az utolsó mondata volt: "Noémi, Isten terve tökéletes" és ezt ma annyira nagyon jó tudni!
Köszönöm, Tünde! :)))

Összeomlott...

ma az NGySz szervere, így elég nagy káosz lett az irodában és a rendelőben is. Nem igazán tudtunk dolgozni. Valahogy a doki gépén mégis működött az összeköttetés a Heim Pál Gyermekkórházzal, így mi azért felváltva mégis haladtunk a feladatainkkal. Megdöbbentő szembesülni azzal, hogy mi van, ha nincs szerver és nem haladunk rendesen a munkánkkal.
Valahogy az emberi kapcsolatok is hasonlóak: törékenyek, sérülékenyek. Tanulgatom, hogy mindig érdemes nyitott tenyérrel lenni Isten előtt...

Haza akartam

Érdekes, hogy éppen a napokban jár folyamatosan az agyamban a lentebb idézett Pilinszky vers és ma ötször is rákerestek itt. Micsoda véletlenek! :)) Jók az ilyen meglepetések... Úgy látszik, másnak is jár a gondolataiban az otthon, ahol önmagunk lehetünk, szeretve és védve vagyunk. Nemrég búcsúztam el apától... Jó, hogy itt volt egy kicsit velünk...

"Haza akartam, hazajutni végül,
ahogy megjött ő is a Bibliában.
Irtóztató árnyam az udvaron.
Törődött csönd, öreg szülők a házban.
S már jönnek is, már hívnak is, szegények
már sírnak is, ölelnek botladozva.
Visszafogad az ősi rend.
Kikönyöklök a szeles csillagokra."
(Pilinszky: Apokrif)

Merjem-e?

A blogcsönd nálam általában azt jelenti, hogy elutaztam vagy vendégeim vannak, vagy túlságosan zajlanak körülöttem dolgok, vagy éppen bennem dolgok. Nos, most minden ötvözve lett: itt van apa, zajlanak az események, látogatások, nagy-nagy beszélgetések és agyalok a megválaszolatlan kérdéseimen, amik gyűlnek ám rendesen. Jelentkezhet az, aki szívesen átvállal néhányat megválaszolásra. Na, jó, nem passzolom. Az enyémek.
Megdöbbentett a tegnapi tanításból két gondolat: sokszor az Istennel való kapcsolatunkban így gondolkodunk:
- a kis dolgokat megtartjuk magunknak
- a nagy dolgokat meg félünk Istenre bízni
Na, hát sokmindennel így vagyok. Van, hogy azt gondolom: elboldogulok. És van, hogy annyira félelmetesek a perspektívák, hogy félek. Pedig Isten soha, de soha nem csapott be. De mi van, ha olyat kér tőlem, amitől félek, hogy azt kéri tőlem?

Mostanában...

nagyon sokat gondolkozom azon, hogy ki az, aki mellett meg kell állnom, aki mellett nem szabad elmennem csak úgy. Ugyebár az Oktogonnál dolgozom, a körúton, meg a Nyugatinál jópár ember van, akik segítséget kérnek. Van egy anyuka, aki rendszeresen ül a nagy hidegben valamelyik gyerekével az ölében. Mindig összeszorul a szívem. Mi az, amit tehetek érte, és nemcsak alkalomszerűen? Ezért jelentett igazán sokat Szilvia bejegyzése, mert tényleg jó lenne mindig tudni, hogy ki mellett kell lassítani, megállni és tenni, amit tennem kell...

Jön szombaton...

az apukánk. Be vagyunk ám sózva Jonával rendesen, hisz nehezen mozdíthatók ki otthonról a szüleink, viszont annál inkább várnak haza minket, mindig nagy szeretettel. Na, de Jonának sikerült rávennie, hiába, no, mindent ki tud harcolni az én bátyám :)))).
Szóval szombaton jön és én meg napok óta töröm a fejem, hogy mit főzzek (ezt azért nem árultam el apának, mert igazán megdöbbenne, hogy én ezen agyalok, közben ő meg tényleg mindenevő, meg bármit főznék megenné, az biztos, még akkor is, ha nem lenne olyan jó...). Igazából az a jó, hogy kicsit itt lesz velünk és ennek mi nagyon-nagyon örülünk :))).

Az élet nem rólam szól

Tanulgatom mostanában, hogy az élet nem rólam szól. Nem mindig könnyűek a helyzetek, amikbe kerülök, de mindig akkor derül ki, hogy képes leszek-e megtanulni a következő leckét. Amikor nyáron áttanulmányoztam Max Lucado-nak az erről a témáról szóló könyvét, akkor döbbentem rá, hogy mekkora felszabadultság és ajándék lehet, ha önként adhatjuk át a helyünket az igazán méltónak. Annak aki Van, aki Volt és Aki lesz. És aki megérdemli, hogy az életem Róla szóljon. Ettől kezdve minden más perspektívát kap. Az ember arra vágyik, hogy a színpadon ne ő legyen a főszereplő, hanem csupán kellék, aki Rá mutat. Így nyer értelmet betegség, öröm, lehetetlen helyzet, harc, hit... ha minden Róla szólhat és Neki.

"Tényleg azt akarod, hogy a világ körülötted forogjon? Ha minden rólad szól, akkor minden tőled függ. Atyád megment ettől a tehertől. Értékes vagy, de nem létfontosságú. Fontos vagy, de nem nélkülözhetetlen" - írja M. Lucado.

Kezemben tartom a szívedet

Kicsi testvér, a kezemben tartom
a szívedet: Mért olyan hideg?
Ha az égre nézünk, odafent is
zöld füvet látunk, locsogó kis
patakokat s az erdők fordított képét.
Látod, ott megyünk mi is,
az árnyas úton, milyen kicsinyek
vagyunk a nagy-nagy messzeségben,
gyöngén ölelem jobb karommal
a derekadat: mindjárt eltűnünk.
Nem az a fontos, amit nagyképűen
egymásnak mondtunk és a világnak.
Kicsi kutyánk, akinek csontot adtál,
ott megy utánunk, szereti a kis fekete
törtlábú macskát, akit meggyógyítottál.
A vén kofaasszony, akivel pár jó szót
szóltál, fehér kendőt lenget utánunk:
ráncos, gyűrött, egyszerű lelkét.
Nézd, milyen piros sugarakkal,
piros örömmel vár minket a
messzeségek messzesége; kezemben
tartom a szívedet: melegedik, melegedik...
(Dsida Jenő)

Kifogások és engedelmesség

Különleges vasárnapunk van. Ketten a gyülekezetünkből már régóta szolgálnak Vecsésen illetve Beregböszörményben. Anno meghallották Isten hívását, megharcolták ezzel kapcsolatban a maguk harcát és engedelmeskedtek. Ma, amikor a gyülekezetben imádkoztunk értük és a szolgálatukért igazából egyetértettünk Istennel. Ahogy Gabus fogalmazott: nem mi küldjük ki őket a szolgálatra, hanem Isten, mi egyetértünk és támogatjuk őket a szolgálatban.
Nagyon sokat jelentett nekem, hogy Jeremiás elhívása volt az ige (Jer. 1:1-8), mert mostanában érzem, hogy Isten valamire készít és mindennél jobban vágyom arra, hogy megértsem őt és engedelmeskedjem.
Vannak olyan szolgálati területek, ahol mi szeretnénk lenni és van olyan, amit Isten helyez ránk. "Szükségem van rád, és már elég régóta végzem az előkészületeket. Azért kellett, hogy ott szüless. Szolgálatot bízok rád" - mondja Ő. Amikor Isten szól valamit nekünk, személyesen, azt lehet másoknak véleményezni, de igazából az érzi, akinek szól.
Kifogások: nem tudok beszélni, fiatal vagyok (Kornél kifogása 6 éve az volt, hogy "túl idős vagyok").
"Légy szíves, hagyd abba. Én szóltam. Én cselekedtem" - mondja Isten. "Ez az én akaratom. Ne mondd a magyarázataidat. Egy dolgot tegyél, azt, hogy igent mondasz nekem".
Ha vele beszéljük meg a hiányosságainkat, akkor csoda történik. "Nem az számít, mit gondolsz magadról"- mondja Isten.
Nem én találtam ki azt, amit most végzek, hanem Isten. Ő hívott el, neki engedelmeskedtem. Őrzöm azt, amit Isten mondott nekem.
Isten programja a legnagyszerűbb.
Vajon velem /veled mit tervezett Isten?
Uram, mit tehetnék érted?

Ma ilyen...

kis vicces képeslap várt a Léguti osztály dolgozóitól: "Sok szeretettel
gondolunk rád, Marika néni és a többiek" írták.
Mintha tudnák, hogy néha süni vagyok...
Annyira kis kedves gesztus...

M. Zs.-nek

Mint ahogy lenni szokott, néha idetévednek kedves emberek, aztán vagy visszatérnek vagy nem, lényeg, hogy valahogy M. Zs. is idekeveredett. Aztán egyszercsak felfedezte, hogy történetesen az unokatesójával lakom és mivelhogy egy igazán jó költőtől is szeretek idézni, így talált rá az angol tanárjára is. Hm, sose gondoltam volna...
De most azt gondolom, hogy Isten éppen akkor mutat rá egy-egy szálra, amikor éppen szükségünk van, hogy valahogy bepillantást kapjunk a terveibe, mert mostanában az összegubancolódott szálaimat látom, és fel nem foghatom, hogy Isten milyen mintát hoz ki belőle és hogy abban fog gyönyörködni. De teszi és néha engedi, hogy mi is belekukkanthassunk.
M. Zs.-től pedig az az egyetlen kérdésem, hogy te vagy-e az, aki így szoktál idetévedni: "noémi virágok hiányzol szöveg", mert igencsak érdekes ezt olvasni :))), mert mi van, ha az ember lánya azt gondolja, hogy egy titkos hódolója, aki keresi a szavakat, de még nem találta meg, hogy megszólaljon. Na, jó, nagyon örülök kedves Zsófi, hogy érdemesnek tartod erre az igencsak egyszerű blogra a visszatérést :))).

Csupáncsak

Ma annyi minden dolgozik bennem, hogy két morzsára futja:

"Most nem teszek semmit, csak engedem, hogy szeressen az Isten." (T.E.)

"Az öröm megmarad örömnek, de a szomorúságban mindig ott csillog a remény." (Áprily)

És a "Keresem a..." című bejegyzésem még aktuálisabb.

Hihetetlen...

de ma a Bajza utcában hóvirágokat fedeztem fel. Nagyon tudok örülni az ilyen kis szerény, kedves virágoknak. Olyan széppé teszik a világot a maguk egyszerűségében.
Az a helyzet, hogy elég nagy honvágyam lett Pécsre, és legszívesebben most a botanikus kertben kóborolnék és egy másik kedvenc virágot, a téltemetőt csodálnám vég nélkül...

Bátorság avagy tedd a következő lépést

Az ember lányának bőven próbára van téve a bátorsága, amikor először kell kipróbálnom valamit, új helyzetekbe kerülök vagy éppen szembe kell néznem ismételten azokkal a dolgokkal, amikben korábban kudarcot vallottam. Természetesen ez a legnehezebb, mert ugye először fel kell dolgoznom azt, hogy valami nem sikerült. Amikor csecsemőosztályon dolgoztam, előfordult, hogy épp először állt fel valamelyik baba. Persze ilyenkor totál belelkesedtem, hogy történetesen engem tisztelt meg ezzel a lépcsővel a fejlődésében (megtehette volna otthon is). Aztán ha már feláll egy csecsemő, várjuk a következő lépést, hogy kapaszkodva aztán meg önállóan elinduljon (és kipakolja a szekrényeket :)) ). Többre van hivatva, minthogy az ágyában feküdjön. Hallja a szeretetteljes hívást: "gyere, meg tudod csinálni" és megy a kitárt karokba. Isten is ezt mondja nekünk, amikor ismeretlen területre lépünk vagy éppen a kudarcainkból próbálunk talpraállni: "légy erős és bátor!" A bátorság az Istennel töltött időből fakad, amikor látom a felém kitárt karokat, és hallom, ahogy mondja: "gyere, meg tudod csinálni, én veled vagyok!"