Rami

Amikor délután átvettük az osztály gondját-baját, azon kezdtem el izgulni, hogy ennyi feladat mellett lesz-e időm arra, hogy ígéretemhez híven egy csodás, 4 éves kislánynak majd esti mesét olvassak. Tegnap este mi vettük fel az osztályra Ramit, aki visszajáró betegünk és hát, úgye egy ekkora kislány már emlékszik arra, hogy ki az, aki neki mesét olvas, ha lehetősége van rá, szóval az első mondatai között ott szerepelt a nagy-nagy kérdés, hogy olvasok-e neki mesét. Na, szóval egész délután úgy éreztük, hogy soha nem fogjuk utolérni magunkat, aztán este 8 óra körül mégis kiderült az ég, és végre láttuk a munkánk eredményét és végét. Pont időben léptem be Ramihoz, mert már nagyon álmos volt, de amint meglátott, tiszta éber lett és így nyugodt szívvel ültem le és olvastam a mesét. Aztán nagy-nagy öleléseket kaptam, szóval igazából nem tudom, hogy ki kapott többet: ő vagy én, de mindig meglep, hogy valahogy ezek a drága gyerekek annyira megérzik, ha az embernek nehéz vagy szomorú napja van és úgy tudnak szeretni, hogy na.
Aztán meg úgy jöttem ki a kórteremből, hogy nagyon hálás voltam Istennek azért, hogy megtarthattam az ígéretemet és olvashattam ennek a csöppnek.
Azt hiszem, kevesebbet kellene izgulnom amiatt, hogy a fontos feladatokra jut-e idő. Mert valahogy mindig időben jut...

Ma este meg még úgy érzem, hogy meg kell köszönnöm nektek, kedves olvasóim, hogy annyiféleképpen kifejezitek a hálátokat azért, hogy veszem a bátorságot és merek írni. Nagy bátorítás nekem a visszajelzéseitek, a leveleitek, meg minden. Köszönöm!

Színpompával és bátorsággal

Akik már szeptemberben is olvastak, talán emlékeznek a "Búcsúzás és lombhullás" bejegyzésemre. Akkor az őszi búcsúzkodás ihletett meg, ma inkább november 1.-vel kapcsolatban szeretnék írni.
"Ha csak rövid időre búcsúzunk, ott lehet a szívünkben a reménység, hogy akinek menni kell, visszajön és talán épp az elmenetele hozza meg számára azt a változást, amire már régóta vár. Aztán mikor újra látjuk, meglepetéssel tapasztaljuk azokat a csodákat, amik az eltelt időben születtek meg benne és bennünk. Mert mi magunk is változhatunk.
Ha meg végleg kell búcsúznunk, akkor meg a fáktól tanulva csak olyan szépen érdemes, ahogy mindezt teszik. Már az elején tudva azt, hogy ott van az a bizonyos réteg és egyszer el kell engedni. Ha meg így áll a dolog, akkor csakis a legszebben lehet: színpompával és bátorsággal..."
Évek óta tanulgatom, hogy csak nyitott kézzel lehet igazán szeretni és persze azt is, hogy ha szeretünk, akkor sebezhetőek is vagyunk. De ez így természetes. Nekem legalábbis. A napokban figyelem az embereket: sokan veszik a koszorúkat, virágokat és felkeresik a temetőket. Valahol természetes, hogy emlékezünk. Bennem mégis nagyobb kérdés az, hogy azt, aki már nem él, szerettük-e igazán? Adtunk-e elég virágot az életében? Meghallgattuk-e elégszer? Türelmesek voltunk-e? Volt-e igazán időnk rá? Évekkel ezelőtt olvastam egy verset, ami rádöbbentett arra, hogy azok a virágok számítanak, amit a másik ember még életében kapott tőlem.

Add nekem - ma...

Add ide ma nekem a tiszta, fehér rózsákat,
melyeket egy napon síromra akarsz tenni.
Rendezd el a szeretet liliomait
az én legdrágább vázámban.
Add ide nekem őket még ma,
illatuk még megszépíti életemet,
s örömöt szereznek nekem.
Add ide őket ma, mikor szívemet gyötri
a szeretet hiánya.
És azt a tüskét, amit most belém szúrsz,
azt ültesd, ahová való, a sírra.
Eljön a nap, mikor majd
semmit sem fogok rózsáidról tudni
és tüskéid sem fognak
szívemnek fájdalmat okozni.

Hadd adjam át a virágaimat, ma, amíg lehet...

Egymás kedvéért

"Teremtő gondolatokkal, érző szívvel, igazságszeretettel és emberszeretettel jöttünk a világra. Így születtünk. Mégis, mikor utadat járod, találkozhatsz mindezek ellenkezőjével: törpe lélekkel és rideg szívvel. Tudod, hogy ők is Isten teremtményei és mivel egymás kedvéért jöttünk a világra, szeresd és tanítsd őket!"
(Tatiosz - Egymás kedvéért jöttünk a világra)

"Ha kísértést érzel arra, hogy korlátaidat ürügyként használd, hogy ne kelljen semmit kezdened az életeddel, ne feledd: >>Isten teremtett azzá, ami vagy, ... jó cselekedetekre, melyeket Isten tervezett...<< (Ef.2,10) Isten ismeri azt a különleges igényt, amelynek betöltésére születtél. Pontosan olyan körülmények közé helyezett téged, amelyre erőd fejlesztéséhez és életcélod teljesítéséhez szükség van. Nos hát, ahelyett, hogy azon merengenél, mivel nem rendelkezel, kezdd el használni azt, amid van!" (B. Gass)

Azt hiszem...

... a szüleim túlságosan elkényeztettek a múlt héten. Lesték minden óhaj-sóhajomat, szóval, annyira drágák voltak, hogy azon gondolkodtam: vissza fogom-e tudni adni mindazt, amit ők adnak nekünk... Nagyon hálás vagyok értük, egész életük az adásról szól.
Amikor hazamegyek hozzájuk, akkor vagyok igazán szabad a pihenésre. Valahogy olyan, hogy minden rendben van, nincs stressz, meg semmiféle elvárásnak való megfelelés, szóval náluk tudom igazán kipihenni magam. Csak aztán amikor már eléggé összeszedem magam, akkor kezd hiányozni a munkám, a gyerekek. Ez valahogy olyan, mint a sejtek szaporodása a Petri csészében. Jópárszor megfigyeltem, hogy miután elér egy bizonyos koncentrációt a sejtek száma, egyre inkább csökkenő tendenciát mutat. Szóval úgy hét közepén már hiányoltam a feladataimat.
Na, de kárpótolt a mai délután, igazi, felfordulós napunk van, rohangálunk meg minden. De a gyerekek tündérek. Itt van Bogi, aki visszajáró betegünk, már csecsemőként is ismertem. A kolléganőim szerint utána jöttem, miután ő kinőtte a Csecsemő osztályt, engem meg áthelyeztek ide. Hát, ja. Csakis miatta vagyok itt. Érdekes megfigyelni, hogy mennyit változnak.
Remélem én is. Hogy türelmesebb leszek, reményteljesebb és még sorolhatnám.

Folytatás

Ami ismét megerősödött bennem, az az, hogy Isten ért hozzánk. Gondolok itt arra, hogy amikor a múlt vasárnap hallgattam a tanítást az istentiszteleten, Dávid jelleme is szóbakerült. Az a 16 hónap is, amikor a filiszteusok földjére menekül Saul elől, és igazából az van benne, hogy biztos meg kell halnia Saul kezétől. Az ember azt gondolná, hogy mélyebb már nem jön, erre elrabolják családtagjaikat, az emberei kezdenek lázadni ellene, amikor erőt kap Istenétől és mindenüket visszaszerzik. Ez a gondolatsor határozta meg az egész hetemet, rögtön asszociáltam (mindig is ez volt az egyik kedvenc tesztféleségem) és rájöttem, hogy épp 16 hónapja, hogy totál nem értem Istent és hogy merre tart az életem.
Teljesen úgy éreztem magam, hogy Isten az elmúlt héten engem is kivezetett a pusztába és a lelkemre beszélt (lsd. Hós.2,13). Igaz, furcsa puszta volt, mert anya állandóan leste még a gondolataimat is, hogy mit szeretnék enni, de más szempontból meg az volt. Jó volt Istennel lenni, időt tölteni vele és megerősödni abban, hogy számontart. Hogy nem felejtett el. Hogy terve van velem és a terve tökéletes. Azt is tudom, hogy valamire készít, mert nagyon komoly edzést tart. Talán itt soha nem fogom megérteni, amikor meg végre Nála leszek, akkor meg már mindaz eltörpül, ami most annyira fontos a számomra...

És valahogy most ez a dal fejezi ki mindazt, ami bennem él...

Na, ismét vagyok,

habár különösképpen senki sem jelezte, hogy mennyire hiányzom. Igaz, akik közel állnak a szívemhez, azokat előre felkészítettem, hogy nem leszek, sőt még netem sem lesz. De be kell vallanom: jólesik, ha hiányzom valakiknek...
Az egész úgy kezdődött, hogy rajtakaptam a főnővérem, amint az októberi beosztást szerkeszti és megkockáztattam azt a kérdést, hogy hazautazhatom-e ezen a héten. Hát, annyira drága volt, hogy szabit adott. Azt már le sem merem írni, hogy márciusban voltam otthon a szüleimnél, szóval az államvizsgám miatt elég gázos volt ez az évem szabadságügyileg.
Azért elég kalandosan kezdődött a hetem, mert kitaláltam, hogy Apa jöjjön elém Csengerig és így nem a szokásos nemzetközivel utaztam, ami úgye Szatmárig vitt volna. Ennek az lett az eredménye, hogy elaludtam a vonaton (ne éjszakázzatok annyit, amennyit én tettem az elmúlt héten) és noha kinyítottam a szemem Debrecenben, de már nem volt időm leszállni. Így csak néztem a tovatűnő tájat és gyorsan felhívtam Jona tesómat, hogy nézzen nekem egy vonatot Nyíregyházáról, ha már "ismerjük meg országunkat" körútra vetemedtem. Lényeg a lényeg, hogy Apáékat is értesítettem, hogy később érek Csengerbe, erre ők meg kitalálták, hogy egész Mátészalkáig eljönnek értem, így jóval hamarabb otthon voltunk, mint ahogy az én kanyarulatomból következett volna...
Folyt. köv.

Teljesen nyugodtan...

...léptem be a tegnap Jonáék lépcsőházába. Meg voltam győződve, hogy noha a tesóm éppen ügyel egy gyógyszertárban, de nekem úgyis van kulcsom, szóval majd lesz egy kis időm, hogy regenerálódjam az utazás után. Ámde Budapesten úgye az emberek több zárral az ajtójukon élnek, és Jona valamelyik lakótársa azt is bezárta, amit egyik kulcs sem nyitott a kulcscsomómon. Aztán persze kiderült, hogy amióta nem jártam errefelé, zárcsere történt. Na, gondoltam, ez is jól kezdődik: Jona még nem jöhetett haza, és totál nem értette, hogy miért éppen ma zárták be azt a zárat, amit egyébként nem szoktak, a lakásban meg senki nem volt.
Amikor néhány éve ideköltözött, meglepődtünk Isten humorán, mert történetesen egyik legjobb barátnőm kb. 5 percre lakik tőle. Számtalanszor örültem ennek, hogy két, számomra fontos ember ilyen közel lakik egymáshoz. A tegnap főleg, mert a barátnőm otthon volt, így megoldódott az a néhány, Jona-várakozással töltött óra. Sőt, azt hiszem, éppen így kellett történnie.
A mai nap meg teljesen különleges volt a számomra. Nem tudom, ki, hogy van vele, de a mai, nagy technikai csodáknak köszönhetően az ember lánya olyan embereket is "megismerhet", akiket egyébként nem. Az emberek régen találkoztak, aztán talán úgy gondolták, hogy a kapcsolatot ápolni kell, ma meg sokszor már személyes találkozás előtt kezdünk megismerni valakit és olyan jó, ha lehetőség nyílik arra, hogy személyesen is megismerjük. Valahogy mégis más, ha a szemébe nézhetünk, hallhatjuk a hangját és élvezhetjük a mosolyát...

Szeptembertől...

... indult a női bibliaóra a mi kis gyülinkben. Ma este volt a második alkalom, amikor a vágyainkról, gyülekezetről, szolgálatról beszélgettünk. Van, akinek egyik része könnyebb, és a másik nehezebb vagy éppen fordítva. Az tény, hogyha az ember elkezd szolgálni, új dimenziókban éli meg az Istennel való kapcsolatát. Ami a gyülekezetet illeti, van bőven szolgálat, jó, ha mindnyájan megtaláljuk a személyre szabottat.
Azt hiszem a vágyaink a legnehezebb téma. Legalábbis a számomra. Része az életemnek, hogy vannak. Baj lenne, ha nem így lenne. A kérdés nekem sokkal inkább az, hogy hogyan élem meg...
Van egy nagyon bölcs nagymama, akitől az 50 éves házassági évfordulójukon azt kérdezték, hogy melyik szakasz volt életének legszebb időszaka. Többek között a következőket válaszolta:
- életem egyik legszebb időszaka az volt, amikor fiatal lány voltam és úgy szolgálhattam a gyülekezetben
- életem legszebb időszaka volt, amikor megtalált a férjem és együtt szolgáltunk
- életem legszebb időszaka volt, amikor kicsik voltak a gyerekek
- amikor felnőttek
- amikor kirepültek
- jelenleg is életem legszebb időszakát élem
Engem a Nagyika hozzállása nagyon sokszor helyretett.

És még valami:
Kedves Lili! Köszönjük, hogy a feladataid mellett vállaltad azt, hogy felkészülsz, hogy tanítasz minket, ilyen módon is szolgálva felénk. Hálás vagyok érted (is)!

Mielőtt esetleg...

... úgy tűnne, hogy alább hagyott a lelkesedésem, már ami a írást illeti, elárulom, hogy ez egyáltalán nem így van. Lenne bőven mondanivalóm. Van, ami érik, aztán majd leíródik, és vannak olyan dolgok is, amiket leírna vagy világgá kürtölné az ember, de nem teheti. És előfordul, hogy éppen arról nem tudunk a legkevésbé írni, ami pedig a legjobban foglalkoztat bennünket. Hát, így vagyok ezen a héten. Gondolkodtam, hogy vajon meg fogom-e tudni élni minden egyes napját, mert úgye gondolatban már otthon járok, a szüleimnél, tervezem, hogy mit is vigyek magammal, amit mindenképpen vinnem kell. Azt már tudom, hogy angol könyvet mindenképp.
Gyorsan telik ám a hét, mert beszerveztem mindenféle találkozót, gyerekprogramot, beszélgetéseket. Azt írja Pilinszky: "nincs nagyobb kaland, mint hazaérkezni, hazatalálni - beteljesíteni és fölfedezni azt, ami a miénk. És nincs gyengébb és "jogosabb" birtoklás se, mint szeretnünk azt, akit szeretünk, és aki szeret minket. Csak a szeretetben, csak az ismerősben születhet valódi meglepetés, csak itt lehetséges végeérhetetlenül várakoznunk és megérkeznünk, szakadatlanul utaznunk és hazatalálnunk.
Az, aki hazakészül, már készülődésében otthon van." Valahogy így vagyok ezzel én is...

Morzsák

"It's most important to believe, when it's hardest to believe."

A növekedés nem jár lármával. - beuroni felirat

"A mostani fájdalom a majdani boldogság része." (C. S. Lewis)

"Nem biztos, hogy a legjobb történik veled, de aki megengedte, az nem felelőtlen vagy feledékeny, ez tutti. (...) Lehet, hogy nem is te kell irányítsd az életed, van Valaki, aki jobban ért hozzá és mindent céllal enged meg." Köszi, Iru!

Ma tisztára...

... nagy meglepetés ért. Felvettünk az osztályra egy gimis lányt és amikor bementem hozzá, éppen egy nagyon jó kémia tesztkönyv feladatait oldotta. Hát, kiderült, hogy orvos szeretne lenni. Teljesen be vagyok zsongva, hogy van valaki a gyerekek között, aki nem azt mondja, hogy utálja a kémiát és csak azért tanul, hogy ne kapjon rossz jegyet, vagy éppen ne bukjon meg.
Egyébként azt hiszem, még soha nem írtam erről bejegyzést (csak valamelyik dolgozatomban, amit még az irka-firkák legelején találtok), hogy a kórházunkban ún. Kórháziskola működik. Alapítvány formájában az a célja, hogy felzárkóztassa vagy éppen segítséget adjon azoknak a diákoknak, akik hosszabb-rövidebb ideig nálunk töltik a tanévet. Hát, még egyetemista koromban elkezdtem résztvenni a munkájukban, igaz, önkéntesként, de nagyon élveztem. Az az érdekes a Kórháziskola munkájában, hogy teljesen a beteghez igazodunk, ha éppen tanulni szeretne, akkor tanulunk, ha meg beszélgetni, vagy valami mást végezni, akkor ahhoz is alkalmazkodunk. Na, de a poén az, hogy a gyerekek mindig örömmel várják a pedagógusokat és tanulnak. Volt olyan diákunk, akinek évet kellett volna ismételnie a kórházi bentfekvések miatt, aztán teljesen a Kórháziskola diákja lett és év végén nagyon jól teljesített. Megkönnyeztem, amikor írt arról, (merthogy újság is megjelenik, amiben ők írhatnak a betegtársaknak), hogy mennyi mindent köszönhet az ilyen formában tevékenykedő pedagógusoknak. Szóval, tényleg csodás, hogy az országban egyedülállóan Pécsen, működik egy ilyen "iskola".
Na, messze kanyarodtam... A szorgalmasan tanuló nagylányhoz, azt hiszem, holnap ha lehet, sokszor bemegyek, mert kiderült, hogy lenne pár kérdése és igencsak felcsillant a szeme, hogy van, aki tudna neki segíteni. Nekem meg persze arra csillant fel a szemem, hogy kémiát fogok magyarázni :)))

Álmok

Az előbb olvastam egy mondatot, ami igencsak szeget ütött a fejemben. "Az élet tűrhetetlen lenne álom nélkül." (Perlaky) Aztán meg eszembe jutott az Eddának egy dala, valahogy így van: "ha feladod az álmaid, meghalsz, élve halsz meg." Mennyire igaz...
Tudom, hogy már többször írtam erről, aki úgy érzi, hogy elege van ebből, ne olvassa tovább. Valahogy akkor élünk, ha álmodunk és a megvalósítás útjára lépünk. Vannak olyan álmok, amelyek személyiségünkből fakadóan könnyű álmok, egyszerűen és természetesen megéljük. Aztán vannak "hitléptékű" álmok, amelyek megélésére akkor kerül sor, ha kilépünk a sötétbe, elhiszünk Istennek valamit, amit személyesen nekünk mondott és kitartunk, amíg valósággá nem válik. Azt hiszem, ez nagyobb kihívás az álmoknál. Mert lehet, hogy Isten sokkal inkább hisz bennünk, az álmainkban, mint mi magunk. Lehet, hogy útközben sokszor azt gondoljuk, hogy annyira lehetetlen álom, hogy feladjuk. Aztán Isten meg nem adja fel. Felállít és újra megerősíti az álmot. Egyszer valaki azt mondta, hogyha Istent követem és Hozzá ragaszkodom, lesznek közös titkaink. Amiket csak nekem mond Isten. Amiket nekem lehet / szabad meghallanom. Aztán ha meghallom, attól kezdve nem szabad feladnom...

Kezek

Sok helyen láttam már ezt a képet. Mindig az imádságban való kitartást juttatta eszembe, meg sokszor az édesapámat, akinek a kemény munka megkérgesítette a kezét.
Csak a héten szembesültem azzal, kiről is mintázta művét Albrecht Dürer. Albrecht egy 18 gyermekes család egyik sarja volt, és nagyon szűkös anyagi körülmények között éltek. Jómaga és egyik testvére azonban művészi pályáról álmodozott. Nem lévén más megoldás, kitalálták, hogy míg az egyikük dolgozik, addig a másik tanul, aztán majd cserélnek. Egyik vasárnapi istentisztelet előtt fel is dobták a pénzérmét, hogy ki kezdheti a tanulmányait és a sorsvetés Albrechtre esett. Így a fivére, Albert, nem lévén más lehetősége, egy bányában kezdett el dolgozni, hogy finanszírozza testvére tanulmányait. Albrecht annyira tehetséges volt, hogy munkáival még a tanárait is túlszárnyalta. Aztán eltelt a 4 év és egy ünnepi ebéd keretében mondott köszönetet azért az áldozatért, amit Albert érte hozott és egyezségükhöz híven közölte, hogy mostmár ő fogja fivérét támogatni. Albert könnyes szemmel köszönte meg Albrecht szeretetét, de aztán elárulta, hogy a 4 év kemény munka annyira tönkretette a kezét, hogy képtelen lenne tollal vagy ecsettel finom vonalakat húzni.
Albrecht egy nap hódolatát akarta kifejezni testvére áldozatáért, lerajzolta megdurvult, összetört kezeit és "Kezek"-nek nevezte el művét.
És nem akarom befolyásolni olvasóimat, hogy milyen gondolatmeneten haladjon tovább...

Egy nevetős este margójára

Hát, egész este ilyen vidámak voltunk: a volt csoporttársaim és én. Szóval jó volt együtt :)) Természetesen meséltünk a mostani életünkről, de azért nagyrészt az egyetemi évek nagy poénjai, eseményei voltak terítéken, dehát, kár lenne elfelejteni...
Túl szépek voltak a nagy terepgyakorlatok, a hosszú laborok, a jegyzőkönyvírások és még sorolhatnám. Adrinak üzenem, hogy a medvefül kankalinért másztunk föl a meredek lejtőn Veszprém környékén :))) Kukucskának és haverjának meg üzenem, hogy Charlienak hozhatnának néhány láda almát, mivelhogy azt is tettem a gyümölcssalátába :)))
Magdinak meg azt, hogy köszönjük, hogy nálad lehettünk! :))

Van-e ott valaki?

A héten késő éjszakába nyúlóan vagy éppen hajnalban szólalt meg a főorvosnőnk szobájának a telefonja. Ahhoz már hozzászoktam, hogy az éjszaka csöndjében hallom, hogy jönnek a faxok, meg minden, már szinte hiányérzetem lett volna, de ezek a telefoncsöngések teljesen kikészítettek. Egyrészt, mert tehetetlenül álltam a bezárt ajtaja előtt, másrészt meg föl nem tudom fogni, hogy vajon mi lehet a baj, ha valaki kitartóan éjszaka csönget egy kíváló szakembert. Elképzeltem a kétségbeesett szülőt, amint ott ül gyermeke betegágya mellett, tudja, hogy a főorvosnőnk hajnalba nyúlóan dolgozik, ha éppen a kórházban van, és persze csakis őt hívja, mert már ismeri, meg megbízik benne, meg tudja, hogy a legjobb kezekbe kerülne a gyermeke. És csak csörög, de senki nincs a vonal végén, csak egy nővérke tördeli a kezét az ajtó előtt, és azon gondolkodik, hogy már be kellene törni és megmondani a hívónak, hogyha valaki az éjszaka csöndjében nem veszi fel a telefont, nagy valószínűséggel messze van a szobától...
Persze evidens módon mennyei Apukámra gondoltam, aki ha azonnal nem is válaszol, de mindig hall és Neki tényleg mindent kiönthet az ember, mint legjobb barátnak. Soha nem fogja azt mondani, hogy na, mostmár elég legyen, eleget mondtad, sőt, épp arra vár, hogy végre...

Azért...

...örülök, hogy kora reggel nem egy kétségbeesett nővérke szólalt meg. Igazából az egészségügyben meg az oktatásban bekövetkezett változásokat nézve sokszor nagyon kétségbeesem. Ha az ember arra tette fel az életét, hogy maximálisan helytáll a betegágy mellett és a legjobbat akarja kihozni egy diákból, akkor sokszor ledöbbent a tehetetlenség érzése, hogy a saját elvárásaimnak sem tudok megfelelni, mert annyi olyan feladatot is el kell végeznem, aminek nem sok értelmét látom. Nem beszélve arról, hogy egyik hivatás sem szólhat a profitról. Az emberek felé való szolgálat soha nem szólhat erről (legalábbis az én definícióm szerint).
Szóval igencsak feldühített az, hogy még azt a kevés időt is, amit tényleg a gyerekekkel való foglalkozásra szánhat az ember, elveszik és még plusz adminisztrációval terhelik. Ma este azért kicsit lecsitultam, mert egy igét találtam: "Ha a nyomorúság idején gyenge vagy, kevés az erőd." (Péld. 24,10) és angolul nekem most még kifejezőbb: "If you give up when trouble comes, it shows that you are weak." Szóval igaz, hogy mostanában még inkább túlterheltek vagyunk, de ha végiggondolom, még mindig volt lehetőségem arra, hogy megszeretgessek egy-egy manócskát, megvigasztaljak egy-egy kétségbeesett anyukát, vagy letöröljek egy, szülő után síró, könnyes szemet. Ezekről nem fogok lemondani ezután sem...

Nem igazán...

... lelkesedtünk a változásért, amikor kiderült, hogy e héttől kezdve számítógépen is rögzíteni kell minden, beteghez fűződő adatot, tevékenységet. Ez persze egyáltalán nem könnyítette meg a munkánkat, inkább lett egy újabb plusz feladat. Mert kézzel írni azért még kell minden dokumentációt.
De lehet, hogy a jövő arról fog szólni, hogy mindenki veszi a maga kis laptopját, mondjuk a viziten, természetesen a beteg is előveszi, (a gyerekek amúgy is szeretik az ilyen ketyeréket), és bepötyögjük majd a szükséges vizsgálatokat, kezeléseket, gyógyszereket. Aztán a fizikális vizsgálat is már gépen keresztül megy majd, nem kell majd nagy levegőket venni, meg köhögni, meg hallgatózni, minek az. Sőt, a betegnek meg sem kell szólalnia, csak bepötyögi a mondandóját és mindenkinek megjelenik a saját kis gépén. Így nem kell zavarba lennie, vagy mosolyognia, mondjuk azért mosolyfejet rakjon be, mégiscsak szép az élet...

Teljes lelkesedéssel gépeltem ám ma hajnalban az éjszakai eseményeket, amikor egyik kórteremben észrevettem, hogy ég a nagy villany. Meglepett a dolog, mert ott egy apróság fekszik. Bementem hozzá és közölte, hogy ő már meg is mosakodott. Letelepedett egy kis székre és várta a reggelit. Hajnali 4:30-kor. Elég erősen kellett bizonygatnom, hogy még jócskán aludni kéne, meg ilyenek, mire sikerült ismét az ágyába varázsolnom.
Azt hiszem, mostmár nekem sem ártana ha végre aludnék...

Azt gondolná...

... az ember lánya, hogy az éjszakai ügyeletek eseménytelenek meg fárasztóak. Az utóbbit elismerem, az előbbit meg már jó párszor megcáfoltam :))) Szóval tegnap éjszaka történt, hogy tettem-vettem a kezelőben, amikor hallottam, hogy valaki sír. Meglepett a dolog, mert a kicsiket nemrég néztem meg, aludtak, mint a tej, a nagyoktól meg nem vártam efféle megnyilvánulást. De egyik nagy lány sírt. Mint kiderült, elfelejtette a telefonja pin-kódját és már a puk-kódot kellett volna bepötyögni, hogy újra használhassa. És hát úgye, általában az emberek nem puk-kóddal a kezükben vonulnak be egészségügyi intézményekbe. Na, de gondolom erre is találták ki a nővéreket, hogy ilyen helyzetekben kölcsönadják a saját telefonjukat, mert úgyebár nem kevésbé életmentő, mint mondjuk a DAFA :))) Az akció olyan jól sikerült, hogy nem sokra rá megérkezett sms-ben a nagyon várt puk-kód, így minden viharfelhő elcsitult és a nagy lány is aludt tovább...
Az előbb meg egy kislány vonult ki és ezt mondjuk még nem sikerült megértenem, hogy lehet az, hogy szinte félálomban is tudnak mesélni az életükről, de a kedvenc korosztályomnak ez nagyon jól megy. Így értesültem arról, hogy apa és anya már nem élnek egy fedél alatt, és hogy egy ilyen apróságnak végig kell hallgatnia, hogy apa és anya már nagyon nem szeretik egymást. Na, szóval, fáj a szívem értük és mindig megdöbbent a stasztika, miszerint az osztályunkon megforduló gyerekek felének külön élnek vagy már el is váltak a szüleik. Én meg csodálkozom, hogy tele vannak feszültséggel, félelemmel...
Hamar szembesülnek az élet szomorúságaival...

Szeretet-recept

Nem tudom, ki hogy van a szeretet témával, de mostanában vannak olyan emberek az életemben, akikhez igencsak nagy adag szeretetre van szükségem. Akiket nem tudok "csak úgy" megszeretni, mert nem könnyű esetek. Általában elkerültem az ilyen embereket életem során, de van, akiket nem lehet és valahogy mostanában nagyon nem tudom mellőzni őket. Talán Isten úgy gondolta, hogy itt az ideje először nagyon is aktív, cselekedetekben megnyílvánuló módon szeretnem, mint először az érzelmeimmel (mert általában ez dominál). Hát, nekem ez nem egyszerű dolog, néha az van bennem, hogy az összes energiámat felemészti egy-egy ilyen ember "szeretése".
Tegnap valahogy Gyökössy Bandi bácsi egyik története jutott eszembe a "Mai példázatok"-ból, amiben egy hölgy keresi fel és elpanaszolja, hogy képtelen szeretni az édesanyját, sőt, gyűlöli, mert tönkretette az életét, a házasságát, általában mindent, amiben örömét lelte. Hát, Bandi bácsi nem azt javasolta, hogy költözzön el, meg rakja helyre az anyukáját és mondja meg úgy igazán a magáét. "Receptje" a következőket tartalmazta: zongorázza el édesanyja kedvenc darabját, főzze meg anyukája kedvenc vacsoráját, hívja el sétálni, hallgassa meg, este meg takarja be jól és akár adhat egy jóéjt puszit is. Nézhetett is egy nagyot a hölgy a különös "recept" hallatán, meg először nagyon mentegetőzött, hogy képtelen mindezt megvalósítani, aztán elég sokáig nem adott magáról életjelt. Végül amikor végre visszajelzett a receptek beválásáról, elmondta édesanyja reakcióját az esti búcsúzkodás után és a hölgy csak annyit tett hozzá: "adja át másnak is a receptet". Most per pillanat úgy érzem, hogy a soron következő én vagyok, akinek ki kell próbálnia...

A héten...

... ismét hadakozni fogok a szervezetemmel, mármint próbálom meggyőzni, hogy nem is olyan borzasztó nappal aludni, igaz, hogy már jópár éve próbálkozom, dehát sose lehet tudni... Na, szóval éppen ügyelek, de hála Istennek, a gyerekek nagyon jól alszanak, én meg őrzöm az álmukat. Azt nem értem egyébként, hogy miért van az, hogyha valakivel hajnali 5-ig beszélgetek, attól még tudok nappal aludni, de ha éjszaka ügyelek a kórházban, akkor meg nem. Na, ezt fejtse meg valaki.
Pénteken reggel egyébként fociznak a fiúk a gyüliből, de persze mi lányok is csatlakozhatunk. Gza legalábbis a tegnap biztosított bennünket, hogy egyszer minden mérges gomba ehető :)). Aztán egy "jótett" miatt olyan kíváltságom lehet, hogy a bolond gomba teóriát megdöntve, jómagam kétszer is mehetek. Márcsak ezért is sokat kellene aludnom, hogy majd bele tudjak rúgni a labdába, mert már igencsak régen fociztam. Mondjuk izgalmas lesz, ha ügyelet után még erre is ráveszem magam. Dehát, állítólag szeretem a kihívásokat.

Jona

Jona tesóm egyszer azt mondta, hogyha esetleg róla szeretnék írni, akkor ezt a képet tehetem be. Én szótfogadtam :))) Azt azért elárulom, hogy ez nem is a teljes munkaruhája, mert itt pl. nincs oxigén palackja. Néha az is van. Érdekes munkája van, ami neki nagy kihívás, de jól állja a sarat. Nem fogjátok elhinni, de a munkaköri leírásában az is benne van, hogy munkakezdés előtt kötelező a zuhanyzás. Beszéltünk is róla, hogy akár végigfürödhetné az egész mukaidejét, dehát úgye annál sokkal nemesebb célokat tűzött ki: gyógyszereket fejleszt, meg előállít, meg kutat és nagyon élvezi.
Bevallom, ő nem csupán a testvérem, hanem a legjobb barátom is. Példaértékű számomra az, ahogy él ebben a világban, ahogy szereti az embereket, a gyerekeket és érti is a nyelvüket. Tisztelem a kitartásáért, a konokságáért és sokszor a hitéért. Az viszont érdekes, hogy mindketten más dolgokra emlékszünk a gyerekkorunkból. Ha valami eszébe jut, néha nézek rá nagy szemekkel, hogy tényleg? Néha azt is megkérdezem tőle, hogy egyáltalán közös volt-e a gyerekkorunk? Na, de ez tényleg érdekes. Arra viszont én is emlékszem, amikor istentiszteletet "tartottunk" és ő volt az egy szem fiú unokatesókkal együtt, így természetesen mindig ő volt Bartha bácsi (így hívták az akkori pásztorunkat).
Nos, az évek alatt azért eléggé megismert már ahhoz, hogy tudja, mit szeretek és mit nem, milyen az ízlésem, mitől akadok ki, mivel fejezheti ki a szeretetét. Egyszer a fejébe vette, hogy ő márpedig Korondról vesz nekem kissé népies jellegű ruhát (ez az egyik gyenge pontom), természetesen úgy, hogy én Pécsen voltam akkor is. A méreteimet azért megkérdezte, de igencsak meglepett, amikor írta, hogy egy nagyon szépet választott. Épp akkortájt készültem haza egy esküvőre, és csak az úton döbbentem rá, hogy annyira megbízom az ízlésében, hogy semmi ünneplő ruhát nem pakoltam be és úgy átfutott az agyamon, hogy mi van, ha nem lesz jó? De csak átfutott, aztán gyorsan el is űztem: á, nem, biztosan jó lesz. És az lett. Ma is egyik kedvenc ruhám és különleges alkalmakon, ha lehet, ezt választom :)))
Hát, ez csak egy kis szemelvény az egyik tesómról :))

Végleg elengedni

Két csodálatos munkatársnőm ebben az évben veszítette el férjét és munkahelyét is. Igaz, az utóbbi előnyugdíjaztatást jelent, de mindkettőnek sokat segített volna, ha még dolgozhat. De nem így alakult. Mindketten harmónikus kapcsolatban éltek férjükkel. Egyiknek volt ideje felkészülni a veszteségre, a másik még elköszönni sem tudott. A fájdalmuk és a gyászuk is más. Hallgatom egyiküket: noha pótolhatatlan veszteség érte, nem sajnálja magát, igaz, hogy sír, ha kell, de igyekszik megtalálni a mostani helyét. A másik kevésbé: emészti magát, és nem tud magának sem megbocsátani és feldolgozni a gyászt. Bevallom: noha nagyon tisztelem és szeretem, teljesen tanácstalan vagyok. Nem merek megszólalni, mert úgy érzem, hogy olyan haszontalan vigasztaló lennék, mint Jób barátai. Csak hallgatni tudok. Nagyokat. Mást nem tehetek...
Iszonyúan fájhat valakit végleg elengedni, akár halála miatt, akár amiatt, mert ez az egyetlen út. Nem tudom, melyik nehezebb. Most azt gondolom, hogy az méginkább fáj, ha valakit úgy kell elengednem, hogy továbbra is ott van valahol az életemben...

Misi bácsi,

egyik portásunk, ma is, mint mindig nagy örömmel fogadott. Jópárszor megcsodálta már és persze szóvá is tette, hogy a szöszbe tudok feltekerni a kórházba ezeken az emelkedőkön. Végülis csak néhány éve gyakorlom :))) Mindig megjegyzi, hogy neki aztán nem menne...
Még nem is írtam, hogy hétfő óta van az osztályunkon egy nagyon beteg, 4 éves fiúcska, Gergő, aki aztán nagyon megnehezíti az utat a szívéhez. Teljesen megcáfolta az elmúlt napokban az elméletemet, miszerint a 4 éves korosztállyal lehet a legjobban együttműködni. Akármit is tettem, olyan elutasító volt, hogy tiszta szomorú lettem. Aztán tegnap végre jobban lett és gondoltam: na, most megviccelem és közöltem vele, hogy mégcsak véletlenül se mosolyogja el magát, mert nálunk ilyet nem lehet, meg tilos, meg minden. Na, ez annyira tetszett neki, hogy a szeme nevetett és igencsak erőlködött, hogy ne nevesse el magát.
Na, hát, így állok Gergővel. Azért remélem, ma már igazi nevetést is elő tudok varázsolni...

u.i. A név determinál?

Amióta...

... elkészült az októberi beosztásunk, azóta készülök haza. A szüleimhez. Március óta nem láttam őket, így már jócskán be vagyok sózva. Ma megszámoltam, hogy még 17 nap. Érdekes, hogy mindaddig, amíg nem tudtam, mikor mehetek haza, nem volt bennem ez a "besózás". Úgy gondoltam erre, hogy majd egyszer... Aztán most, hogy a "majd egyszer" ennyire közeli, már nem igazán bírok magammal. Igaz, a szüleim sem. Noha már mondtam a dátumot, újra és újra megkérdezik. Talán nem hisznek a fülüknek, vagy lehet azt gondolják, hogy közelebbi időpontot mondok. Ma meg is kérdezem tőlük :)))
Azt azért meg kell állapítanom, hogy a kételkedős kérdéseim frissen és vidáman is állnak. Na, de azt is, hogy van, Aki ismeri ezeket a kérdéseket, és a "tökéletes időzítést" is a válaszokhoz.

Nos, azt hiszem,...

... hogy ki kell javítanom a délelőtti bejegyzésem. Mert helyesen inkább így hangzana egyik mondatom: kételkedem, kérdezek, hiszek és sokszor nem kapok választ. Épp ebből adódik szerintem, hogy aztán ismét kételkedem pl. abban, hogy jól értettem-e Istent, meg fogom-e érteni a szavát, összhangban leszek-e az Ő időzítésével, meg ilyenek. Nekem ez tényleg nem egyszerű, még akkor sem, ha tudom, hogy a Pásztornak nem kevésbé fontos, hogy merre tart az életem. Az mondjuk megnyugtat, hogy olyan Pásztor, aki azért az egy elveszett bárányért is kockáztatja az életét.
...
De az is lehet, hogy nem kellene ilyen későn írnom, mert fáradtan az ember kicsit másképpen éli meg a dolgait. Ilyenkor kételkedősebb vagyok és bizonytalan sokmindenben. Szóval, ne is figyeljetek rám...

Kételkedés

Szeretem, ha valaki mer kételkedni és nem rábólintani mindenre. Kifejezetten élvezem tanítani az olyan diákokat, akik nem fogadják el kételkedés nélkül a mondandómat, hanem kérdéseket tesznek föl, megszűrik a saját szűrőiken és aztán bólintanak. A legjobban növekednek.
Így vagyok Tamással is a tizenkettő közül, akinek mások tapasztalata nem volt elegendő, hanem kellett, hogy saját tapasztalata legyen és ebben részesült is. Sosem szerettem, amikor hitetlennek, meg mindenfélének titulálták, csak mert voltak kétségei. Könnyű leírni valakit, főleg, ha nekünk is megvannak a magunk kérdései. Azt gondolom, hogy Jézus egyáltalán nem veti meg az őszinte kérdéseket. Amikor saját magunk tapasztaljuk meg Jézus válaszát, a saját szűrőinket használva és nem a másokéra bólogatva, egyre szorosabb lehet a kapcsolatunk vele. Tamás igaz, hogy kételkedett, de végül mártírhalált halt Jézusért.
Abban is biztos vagyok, hogy az őszinte kételkedés a bizalom magasabb szintjére visz. A kételkedési időszakban ülhetünk ismét az iskolapadba és hallhatjuk meg Isten szavát úgy, ahogy azelőtt nem hallottuk. Szóval nekem valahogy a kételkedés és a hit összetartozik. Mint ahogy a kérdés és a válasz is. Jó ideje szinte csak kételkedem, kérdezek, hiszek és választ kapok. Mostanában erről szól a hitem.

Az éjszaka csöndjében...

... rádöbbentem, hogy még mindig vannak olyan emberek az életemben, akiknek hagyom, hogy ők döntsék el, hogyan viselkedem. Még mindig a környezet alakít rajtam, ahelyett, hogy én alakítanám a környezetemet. Gondolok itt arra, hogy nap mint nap szembe kerülök kicsinyességgel, türelmetlenséggel, indulatossággal és nagyrészt ezek befolyásolják a reakcióimat. Nem vagyok szabad sokszor arra, hogy ezen reakciók ellenére másképp viselkedjek. Hogy szeretetteljes legyek, ha indulatos szülővel találkozom, hogy türelmes legyek, ha viselkedési problémákkal küzdő gyermekkel szembesülök.
"Nem csillagainkban, Brutus, a hiba, hanem magunkban..." - írja Shakespeare Julius Caesar című drámájában. Hát, nagyon igaza van. Meg kell tanulnom, hogy fölébe lehet emelkedni a napi csatározásoknak, alaptalan beszólásoknak, amelyek adott esetben megfojtanak és megvakítanak.
Azt hiszem, csakis így fejlődhetek és nőhetek...

Ha ég a házad...

"Ha ég a házad, melegedj a tüzénél." -tartja egy spanyol közmondás. Thomas Edison melegedett is, amikor a szeme láttára égett porig a laboratóriuma. Fogalmam sincs, hogy mi is játszódott le benne, de a következőképpen állt a helyzethez: "A katasztrófa legnagyobb haszna, hogy minden tévedésünk elégett. Hála Istennek, tiszta lappal indulhatunk újra." Ekkor mindössze 67 éves volt.
3 héttel a katasztrófa után, sikerült megszerkesztenie első fonográfját.
...
Fogalmam sincs, hogy engem mi fog kiugrasztani a mostani helyzetből. Talán az, hogy nemsokára nem lesz kórházunk. Mostanában egyre többször mondogatják a kolléganőim, hogy elpazarolom magam, hogy nem lépek tovább. Igaz, nem tudják, hogy több helyre is próbáltam váltani, de ezek szerint mégse azok voltak amerre mennem kell. Az meg totál nem megy, hogy minden hidat felégessek magam mögött. Jó lenne tudni, hogy merre tovább...
Azért megfogadom én is a spanyol közmondást. Ha ég a "házam", melegedni fogok...

Fájó szívvel...

vettem tudomásul osztályátadáskor, hogy Lacus ma hazamegy. Nemrég meg is érkezett az anyukája, el is köszöntek, meg minden. Már majdnem kiléptek az osztályról, amikor Lacus hátrafordult és megkérdezte: "adhatok egy puszit?" Hát, hogyne adhatott! Ilyen nagy szeretetet kaptam ma az osztály legfiatalabbjától. El is raktározom zord időkre.
Az előbb meg Dávid állt elém, hogy mit segíthet. Még mindig itt van, aztán egyre többször kérdezi, hogy mi az, amit ő is megtehet. Jó kis meglepetéseket szerez nekünk, mert nagyon ügyesen elvégzi mindazt, amit rá merünk bízni. Sokszor úgy kap valami megoldandót, hogy neki kell rájönnie, és mindig rájön. Mi meg csak ámulunk. De így kell nekünk, ha nehezen hisszük el, hogy igenis olyan feladatokra is képes, amire mi nem is gondolunk.

Első meglepetésem

Nem tudom, hogy lesz-e olyan valaki az olvasóim közt, akinek meglepetés lesz a mai gondolatsor, de valahogy mégis ez van bennem, hogy leírjam bátorításként, így talán meglepetésként is.
Mert a mai bátorításom elsősorban magamnak íródik figyelmeztetésül, másrészt meg talán olyan is lesz, aki hasonló cipőben jár.
Jómagam hajlamos vagyok magamra venni az előregondoskodás nyomasztó terhét, most per pillanat azt, hogy mi lesz velem januártól, amikor a Gyermekklinikára kerül a megmaradt betegágyunk és jóllehet amikor a két kórház megállapodott, fűt-fát ígértek, mára már kiderült, hogy alig vesznek át tőlünk embert. Ezt nekem nem könnyű feldolgozni, mert nagyrészt mindannyian arra tettük fel az életünket, hogy gyermekeket ápolunk. Na, de nem részletezem.
Sokkal inkább arról akarok írni, hogy van nekem egy mennyei Apukám, aki eddig még mindig a gondomat viselte. Eszembe jutott, hogy amikor az egyetemet elkezdtem, 18000 Ft volt a fizetésem. Kérdés volt, hogy miből fogom fizetni az albérletet és hogy fogom tudni mellette még a tanulmányaimat is finanszírozni. Akkor állt elém a semmiből egy jómódú család, és éppen addig fizették az albérletemet, amíg szükség volt rá...
"...ne emésszen fel titeket az, ami holnap vagy megtörténik, vagy nem..." (Mt.6:34) volt a mai áhítatom témája. Meglepő nem?
"Ha Isten mellett döntötök, akkor ez azt jelenti, hogy nem nyugtalankodtok tovább olyan dolgok felől, mint hogy mi lesz délben az asztalon, vagy hogy milyen divatot is követnek a ruháitok a szekrényben... Nézzétek a madarakat, szabadok, nem foglyai a munkának, gondtalanok az Isten gondviselése alatt. Ti pedig sokkal többet értek Számára, mint a galambok.
Ne aggódjatok, ha valami nem jön össze. Rá fogtok csodálkozni, hogy az összes mindennapi szükségetek be lesz töltve. Teljes figyelmeteket irányítsátok arra, amit Isten ma tesz, és ne emésszen fel titeket az, ami holnap vagy megtörténik, vagy nem. Isten segíteni fog minden nehéz dologban, ami csak felmerül és idejében mellettetek lesz, hogy tudjátok, mit kell tennetek." (Mt.6:25-34)

Úgy érzem,

hogy a meglepetések hónapja lesz ez a hónap. Igaz, a szeptember is azzal fejeződött be, de mondjuk azzal már ne foglalkozzunk.
Szóval, ma nagy lelkesedéssel bementem dolgozni és egyik aranyos kolléganőm sütit hozott nekem, csak úgy. Amikor faggattam, hogy mi indította erre a nemes cselekedetre, csak az volt a válasz, hogy az anyukám olyan messze lakik, hogy nem tud sütni nekem, így ő hozott. Hát, néztem nagyot. Ilyen is van? Ma rá kellett döbbennem, hogy van.
Az már csak ráadás volt, hogy Lacus az eddigi nagy lelkesedésével fogadott. Ma már nagyon jól volt, alig bírtunk vele, úgy lestem, hogy ugrándozás közben nehogy kiessen az ágyból, néha nagyon keménynek kellett lennem, hogy nyugton maradjon, szóval legszívesebben kimentem volna vele, hogy futkározza ki magát. Dehát úgyebár nem lehet. Másról szól a munkám.
És hogy miért lesz a meglepetések hónapja október? Mert szeretek meglepetéseket szerezni...
Nem is tudom, miért. Csak úgy...

Nos,

ez az októberi nap annyira gyönyörű, hogy szívesen mennék túrázni a Mecsekbe. A hétvégén több helyen megcsodáltuk a színpompás vadszőlőt, ha egyszer házam lesz, biztos felfuttatom az oldalán. Az ecetfa szépsége sem törpül el mellette. Érdekes, hogy az elsők között vannak ezek a növények, amelyek figyelmeztetnek, hogy ez a jó kis napsütés csak ideig-óráig élvezhető. A többi növény szerintem még reménykedik, hogy megtarthatják a leveleiket :)))
Na, de bármennyire is mennék a Mecsekbe, mégsem megyek. Inkább a kórházat választom :))) Lacus már biztos nagyon hiányol, hisz egész hétvégén nem látott, meg amúgyis szeretem a munkám. Ez az életem jelenleg. És csodálatos. Szóval, sietek...