2008. március 16.

Épp, hogy végetért...

a déli harangszó, amikor ismét megcsörrent a telefon. Gondoltam: biztos ismét egy szülő lesz, aki a bentfekvő gyermekéről érdeklődik. Aztán igencsak megdöbbentem, amikor a kedves telefonáló azt mondta, hogy ő Kerpel-Fronius Ödön (ez volt a mi szeretett kórházunk neve) unokahúga és már betöltötte a 90. életévét is. Kérte, hogy meséljek a kórházról, hogy vannak-e még olyanok, akiket ismerhet és hogy mi is a helyzet mostanában. Nos, azt hittem, már könnyebb lesz beszélnem a kórházunk megszűnéséről, az átalakításról, hisz elég hosszú ideig tartott a húzavona, de nem, majdnem elsírtam magam, miközben elmeséltem, mi is történt. Sajna annyi mindent kérdezett a kedves hölgy, hogy elfelejtettem megkérdezni, honnan is hív, ha nem tudja, mi is történt, de biztos nem pécsi. Aztán ő meg mesélt kicsit Ödönkéről, akivel közös gyerekkora volt. Jó volt hallgatni a nagyhírű gyermekgyógyászról, nemcsak mint anno a kórházunk egyik kiváló professzoráról és tankönyv szerzőről, hanem mint emberről is. Igaz, a régi kolléganőim már szinte anekdotákat meséltek a jelleméről, emberekhez való hozzáállásáról.
Aztán muszáj volt kicsit magamról is beszélnem. A néni teljesen ledöbbent, hogy tanárként mégis a kórházban maradtam (igaz, egy jó ideje már nagyon mocorog bennem a továbblépés...)
Ma rájöttem, hogy Isten nemcsak a lépéseinket irányítja, hanem a maradásunkat vagy megállásunkat is...

1 megjegyzés:

Hannah írta...

Huha! Ahogy így olvastam a mai bejegyzésed teljesen megborzongtam bele. Hihetetlen az utolsó mondat.