Hát, igen, hol is lettem volna máshol az ünnepen, mint a kórházban, ügyeletben. Hajnalban vidáman hallgattam a csodálatos dallamokat, környékünk összes madara benne volt és csak fújták és fújták. Aztán megcsodáltam a gesztenyefa rügyeket (mindennap megállok alatta, mert egyszerűen lenyűgöző), és végül beértem és amikor szembesültem, hogy mi vár rám, úgy éreztem, hogy képtelen leszek ezt a napot végigdolgozni. Sok gyerek van, jó sok kicsi és betegek meg minden... Na, nem részletezem, kb. 11 körül már az összeesés határán álltam (még egy pohár vizet sem ittam), amikor hívott apa. Miután csak egy kétségbeesett nővérkét hallhatott, biztosított, hogy nem vagyok egyedül. Valóban nem voltam. Isten végig velem volt, csak ráadás volt, hogy a gyerekek nem sírtak, együttműködtek és a szülők is. Éppen tettem-vettem a kezelőben, amikor egyik anyuka megjelent az ajtóban, jelezve, hogy lejárt az infúzió és a kicsi fia kérte, hogy szóljon az aranyos nővérkének. Jólesett hogy a szülők is megnyugodtak, amikor megtudták, hogy holnap is leszek. Jó, amikor az ember olyan megerősítéseket kap, amelyek kicsit bátorítják a feladataiban. Na, ma annyit kaptam, hogy estefelé már gyorsan elfordultam, mert igencsak elkezdett könnyezni a szemem...
Most meg gyorsan felhívom a szüleimet, mert azt hiszem, az ő imájuknak is köszönhető, hogy végig tudtam csinálni ezt a napot...
u.i. ne aggódjatok értem, akik ezt tennétek, az előző sorokat olvasva. Csak kiírtam magamból a fáradtságot...
1 megjegyzés:
De jó neked, hogy így szeret az Apukád!! Ez nagy ajándék!
:)
Megjegyzés küldése