2008. március 9.

Lassan véget ér...

az ügyelet és most roppan elégedett vagyok, mert amit máskor két nap alatt végzek el, gondolok itt az osztályos rutin munkákra, amik csak akkor vevődnek észre, ha az ember nem csinálja meg, egyébként láthatatlanok, ma mindent rendbetettem. Egyik gyerekem alkotott ám keményen. Tegnap egész jóban voltunk, meg minden, nem volt itt az anyukája és semmi gond nem volt. Ma viszont édesanyja bejelentkezett az anyaszállóra és éjszaka kétszer is rá kellett csörögnöm, hogy jöjjön át, mert egyszerűen a gyereke hajthatatlan volt. Sajnáltam nagyon az anyukát, mert jön a következő csemete és már egész nagy pocija van, de a fiacskája kiharcolta.
Nagy szívfájdalmam, hogy ma sem tudok gyülibe menni, annyit ügyelek, hogy lassan vendég leszek, pedig olyan jó lenne közösségben lenni. Gondolni sem merek arra, hogy jövő hétvégén is az osztályon leszek. Félreértés ne essék, tudom, hogy a legszebb, legcsodálatosabb munkám van, de na, engedtessék meg, hogy hadd hiányozzanak azok, akik nagyon fontosak az életemben...

2 megjegyzés:

Hannah írta...

Megengedjük! Sőt jól is esik és nagyon fogsz hiányozni. De remélem ezután sok sok üres hétvégedd lesz (tudom naiv vagyok):)!

Névtelen írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a blog adminisztrátora.