Írány a Mecsek!

Na, ma Johannával felkerekedtünk és tettünk egy kört a Mecsekben. A Misinától indultunk, és a Tubesek felé vettük az irányt. Így történt az, hogy a Kis Tubesről is megcsodáltuk városunkat, aztán meg Lapis felé haladtunk, végül a Mandulásban kötöttünk ki egy nagy kanyar után, aztán a Mecsek kapunál ereszkedtünk le. Verőfényes nap volt, megcsodáltuk a tavaszi virágokat: a hóvirágot, erdei ibolyát, az illatos hunyort, az adonis vernalist, akarom mondani tavaszi héricset, a galambvirágot, boglárkaféléket, (a fenti képen éppen a medvehagymák közt bújkálok), stb., úgye amit egy biológus nem hagyhat ki :))), a mecseki jellegzetességeket és hallgattuk a madarakat. Mindenképpen folytatjuk!

Lapisnál kicsit megpihentünk :))

Mecsek kapu

Mecseki túra

Az illatos hunyor megszépíti a mecseki erdőket...

... általában ibolyát keresek. Szeretem ezeket a kicsi, megbújó virágokat.

Találjátok ki, kivel mentem :)), itt kukucskál a Kis Tubesről :))

Pécs, majdnem madártávlatból

"Azért élni, amiért meg lettünk alkotva."

Várakozással tele telepedtünk le a tegnap esti női bibliaórán. Már otthon felcsigázott bennünket a kérdéskör, mert nem más volt, mint az, hogy hogyan látjuk saját magunkat. Többek között igyekeztünk megválaszolni, hogy mit is jelent számunkra a nőiesség, miért csodálunk bizonyos nőket és legfontosabbként, mit gondol rólunk Isten.
"Mi nők a bizonytalansággal küszködünk -fogalmazta meg Leah. Arra vágyunk, hogy szeressünk és hogy szeretve legyünk. Van egy Isten-alakú űr bennünk, amit csak Ő tud betölteni. Vágyunk a szépségre és arra, hogy női mivoltunk kifejeződhessen.
Isten még meg akart mutatni valamit saját magából, amikor megteremtette Évát. Vágyakozik, sóvárog a velünk való kapcsolatra, mint ahogy mi nők is vágyunk arra, hogy vágyakozzanak utánunk. "Gyönyörködsz bennem?" - kérdezi Isten, mert mi Isten képére vagyunk teremtve. Minden tulajdonság a lelkünkből jön. Minden nő megmutat valamit Istenből. A világ arról próbál meggyőzni minket, hogy hogyan kellene kinéznünk, ezzel szemben mi megkérdezhetjük Istentől, hogy: "Uram, mit gondolsz rólam?" Mindennap választás elé állít az ige, hogy elhisszük-e Isten szavát. Amit Ő mond rólunk, az igaz, reménnyel teli.
Visszatükrözhetjük Isten szépségét. Ha nem a félelmeink mögé rejtőzünk, hanem felajánljuk a szívünket, megváltozik a fókuszunk saját magunkról. A mások szíve kerül a fókuszba és nem a félelmeink. Mondhatjuk azt, hogy "itt van a szívem és itt van Isten." Ő tündökölhet bennem.
Azért élni, amiért meg lettünk alkotva.
Hinni Isten szívének..."

Leah, köszönjük, hogy megosztottad!!!

u.i. Lili bővebben is kifejtette, ha van kedvetek, olvassátok el.

Tegnap délután...

alighogy megérkeztem az osztályra, valaki a gondozóból kiabált át, hogy: "Noémi". Egyik visszajáró betegünk volt, aki a múltkor eléggé elkanászosodott egy másik tizenévessel, de persze amikor hazamennek, akkor minden rosszcsontkodás meg van bocsátva. Szóval tiszta aranyos volt és nagyon jólesett, hogy képes volt az osztályra bekiabálni, meg persze utána jött érdeklődni is a hogylétem felől :)))
Gyógyulgatok ám és nagyon hálás voltam, hogy a főorvosnő kedden meghallgatott, mert sajna nagyon sok atípusos tüdőgyulladásos betegünk van mostanában és igencsak féltem, hogy tőlük szedtem össze valamit. De a gégém és a légcsövem beteg, de lassan teljesen rendbejön a hangom is és hálás vagyok, hogy megúszom a tavalyi három hetes kényszerpihenőt. Igaz, még borzasztóan köhögök, de remélem, hétvégén tudok eleget pihenni is. Jonának itt is üzenem (mert most nagyon-nagyon szigorú lett az én bátyám), hogy hordom ám a szájmaszkot. :)))
Ma a kolléganőim meglátogatták Petrát (akik szeretnék tudni, ki is ő, itt elolvashatják). Nagyon-nagyon jól van, a főorvosnő elkényezteti. Olyan jó, hogy valaki így gondoskodik róla. Készül transzplantációra, amiért nagyon izgulunk, de tehetjük a legjobb Kézbe, Aki gondoskodott egy Marisról (így hívja a főorvosnőt :))), és rajta keresztül igazi otthonról Petrának...

Morzsa

"Csak egyetlen kapcsolat számít: a te személyes kapcsolatod a Megváltóval és Úrral. Engedj el minden mást, de ezt az egyet őrizd minden áron, és Isten véghezviszi tervét az életeddel. Egyetlen emberélet felbecsülhetetlen érték lehet Isten céljai szempontjából - és éppen a te életed lehet az."
O. Chambers

Megtettem / megteszek mindent?

Tanulok. Egy nagyon összetett betegségről. Közben a sorokból kiugrik egy mondat: "megtettünk mindent, amit megtehetünk ezért a betegért?" Hm. Súlyos kérdés. Mélyen érint...
Olvasom tovább a szöveget, ám eszembe jut Dsida Jenő és a biológia tanárom. Dsida írta a Sírfelírat című versében: "megtettem mindent, amit megtehettem." A biológia tanárom anno az íróasztalán őrizte ezt a mondatot. Mindent megtett értünk, nemcsak tanárként, hanem később igazgatóként is. Egyetemi katedrát hagyott ott azért, hogy a magyar diákokért harcoljon és magyarul taníthasson, tanulhassunk. Sikerült. Az ő kezdeményezésére alakult újjá a Kölcsey Ferenc Elméleti Líceum. És neki köszönhetem nagyrészt, hogy biológia tanár is lettem...

Megteszek mindent, amit megtehetek?

Jó, jó...

tudom, hogy nem erről szól az ünnep, de hadd örüljek minden kis figyelmességnek, amit a Gőbl családtól kapok. Mint az előző bejegyzésben írtam, 5. gyereknek én is betársultam és nagyon-nagyon hálás vagyok Istennek, hogy 8 éve itt lakom az otthonukban és hogy az életük része lehetek. A kis kosárban levő fű az udvarról származik, idén sajna nem voltam elég figyelmes, így nem láttam, amikor Marci és Bence szedegették, mert ezt minden évben, ha éppen nem maradtam le az ügyeletek miatt, megkukucskáltam és roppantúl élveztem :))) A tojásokat is a fiúk festették Éva segítségével, igen, nem csalás nem ámítás, a fiúk, merthogy a lány már kirepült :)) (vagyis én még itt vagyok). Na, szóval minden kedves gesztust és figyelmességet szeretnék elraktározni, még itt is, mert egyszercsak nekem is ki kell röpülnöm és azt hiszem, lesz olyan nap, amikor szemezgetnem kell a múlt szeretetmorzsáiból...

Komolyan...

mondom, hogy ma tisztára az az érzésem, hogy Isten elkényeztet. Nemrég lejött Éva, hogy ebédeljek velük, aztán amikor mondtam, hogy nem szeretném megfertőzni őket, akkor hozott le ebédet. Nagyon finom! Aztán elhervadni sem fogok, mert Bence is lejött és meglocsolt, annyira aranyos verset mondott, hogy teljesen kész voltam... Ja, meglepetést is kaptam, hát, igen, ez évről-évre ismétlődik. Ez a pótgyerekek sorsa, hogy nem ússzák meg még a Húsvétot sem ajándékügyben. :)) Gyorsan elhesegetem a gondolatot, hogy itt kell hagynom őket, bevallom, nagyon fájdalmas lesz...
Sokkal jobban vagyok (köszönöm Betti a kedves érdeklődést :))), és örülök, hogy elfogadtam a kolléganőm segítségét. Ezt még bőven tanulnom kell, hogy elfogadni is tudni kell, nemcsak adni. Jól leleplezett Simon Andrásnak ezzel kapcsolatos írása, azóta igyekszem gyakorolni...
"Az életnek addig van értelme, amíg az ember szeretetet tud adni - és ami annál sokszor nehezebb: képes a szeretetet elfogadni is. Van, amikor a szeretet apró kis gesztusainak elfogadása nagyobb tett, mint önzetlenül adni. (...) Valakitől szeretetet elfogadni annyit jelent, mint megerősíteni őt élete értelmében."
(Simon A.: Szeretetközelben)

Ha valaki...

kételkedne az angyalok létezésében, megerősíthetem az ellenkezőjét. Éppen a végére jártam a tegnap vett, 100 darabos papírzsebkendőnek, amikor csöngettek. Sch. Mónika volt és hozott nekem 2 csomag pzs-t. Remélem, ez a 200 kitart az ünnep végéig :))
Egy másik angyal pedig az egyik kolléganőm, aki noha tegnap és ma is ügyelt, de felajánlotta, hogy a holnapot is elvállalja helyettem, hogy itthon gyógyulgassak. Hihetetlen tényleg!
Na, bújok vissza a meleg, puha, kedvenc plédembe. Kellemes rózsaszín és Évától kaptam ajándékba. Mennyire felértékelődik ilyenkor 1-1 figyelmesség!

"...a feltámadott...

Krisztus akkor csatlakozik hozzánk az úton, amikor a legreménytelenebbnek látjuk az életünket, a legfáradságosabb az út. Ő akkor hűségesebben kísér, mint álmaink, sőt minden reményünket felülmúlja. Mert nem az ajándékai, sem az ereje, sem az, amit értünk tehet, hanem Ő maga az Úr jön, és jelenti ki magát nekünk." (E.E.)

Áldott ünnepet!

Tegnap este...

annyira kijött rajtam a nátha és egyéb kellemes tünetek, hogy már nem volt energiám beszámolni az örömhírklubokról. Ha egy szóval össze kellene foglalnom, azt mondanám, hogy csodálatos volt. Drávapalkonyán már 1000-el vártak bennünket a gyerekek és nagyon örültek, amikor végre megjelentünk. Aztán énekeltünk, játszottunk és meghallgattuk az örömhírt István bácsi tolmácsolásában. Beültem a gyerekek közé és titokban figyeltem a csillogó szemüket, élveztem a feltett kérdéseiket. István 4 gyermek apukájaként nagyon jól tudja a fegyelmet is megtartani, szóval igazán hálás voltam, hogy vállalta az otthoni feladatok mellett ezt az utat. Igaz, 2 gyereke is csatlakozott hozzánk, akik a végére már szinte mindent kívülről tudtak :))))
Aztán következett Gordisa, itt kevesebben voltak, de annál lelkesebbek és nagyon jó volt köztük is lenni. Nyitottak voltak, lelkesek és nagyon bátrak.
És Matty! Hát, igen, be kell vallanom, hogy ezek a gyerekek igazán a szívembe lopták magukat már a tavaly nyáron. Már ott vártak az iskola bejáratánál és mindenben segíteni akartak. Kicsit azért meg voltak szeppenve, mert csak engem ismertek a csapatból, Istvánnal egyszer találkoztak nyáron, Andival pedig még nem. De aztán ott voltak teljes figyelmükkel, válaszoltak és nagyon-nagyon lelkesen énekeltek.
És egy kis rásegítéssel volt hangom, csak estére éreztem azt, hogy totál kár. Ezért is nagyon hálás vagyok. Mostanra azonban teljesen felerősödtek a tüneteim, éjszaka nem aludtam rendesen, ma meg képtelen vagyok ilyen állapotban gyülibe menni. Anya az este megjegyezte, hogy tavaly Húsvétkor is beteg voltam. Hát, ja. Sajna tényleg így volt, pedig nem terveztem, hogy ez húsvéti szokás lesz nálam. Ma igyekszem összeszedni magam, aztán ha nagyon nem megy, egyik kedves munkatársnőm már reggel korán biztosított, hogy vállalja a holnapi ügyeletet helyettem. Kimondottan hálás vagyok, hogy vannak ilyen angyalok...

Az előbb...

imádkoztunk a barátnőmmel a holnapi napért. 3 településre megyünk a gyermekeknek elmondani a húsvéti örömhírt. Sajna ő most nem jön, de ígérte, hogy holnap is imádkozni fog értünk. Most ez éltet. Hogy lesznek néhányan, akik imában elkísérnek bennünket. 2 napja beteg vagyok, ma estére meg már beszédhangom is alíg van, és holnap énekelnem és beszélnem is kellene. Szóval érdekes a helyzet...
Ha megtehetitek, imádkozzatok ti is értünk, kedves olvasóim!

"... a világ élete forgott kockán."

"A szép, új szirmok kötelező sorsa, hogy minden látható ok nélkül lehullanak. Úgy tűnik, senki sem lesz gazdagabb ettől a lemeztelenítéstől.
Az odaszánás világában az első lépés ugyanilyen megadást jelent - nem embernek, hanem Istennek. Legjobb, legértékesebb javaink feltétel nélküli kiszolgálását. Ha az odaszánás szemünkben csak a jogtalan, a helytelen dolgokról való lemondásra korlátozódik, akkor még nem értettük meg a folyamat igazi jelentését; ez nem érdemli meg az odaszánás nevet, hiszen semmi tisztátalan nem alkalmas az áldozatra.
A kereszten feláldozott élet bűntelen volt - az ott letett kincsek Istentől kapott, tőle megáldott kincsek voltak. A tulajdonosnak joga lett volna megtartani őket - csakhogy a világ élete forgott kockán."
(Lilias Trotter: A kereszt példázatai)

Pesten...

csavargok ám, és élvezem Jona vendégszeretetét. Persze ő nagyon örül, hogy jöttem, mert hétvégén Ausztriában volt és ott felejtette a lakáskulcsot, így kifejezetten várta, hogy megérkezzenek a pótkulcsok :)) Na, jó, nekem is örül...
Voltunk nemrég babalátogatni, megcsodáltunk egy gyönyörű, 3 hónapos kisbabát, sajna fotót nem tudok mutatni.
Most kicsit nem vagyok igazán lelkes, de azt hiszem, az az oka, hogy túlságosan előre szeretnék már mindent tudni. Ezzel persze az a gond, hogy ebben az esetben nem érvényesül az az ige, hogy "lábam előtt mécses a te igéd." A mécsessel csak nagyon közel tudunk látni, szóval, ha messze tartjuk, akkor könnyen eleshetünk, megbotolhatunk pl. egy kőben. Csak egyetlen egy lépésre ad világosságot, ha a lábunk elé tartjuk.
Végülis csak a következő lépést kell tudnom.

Annyiszor

Így szól az Úr

Annyiszor akartam már beszélni veled,
de nem hagytál időt nekem.
Annyiszor akartam már mondani neked: "Itt vagyok számodra!"
de te nem törődtél velem.
Annyiszor akartam már mondani neked: "Ne félj, veled vagyok!"
de nem hittél nekem,
hanem távolinak és halottnak gondoltál.
Annyiszor akartam már beszélni veled,
de nem hagytál szóhoz jutni,
hiszen szabadságodban áll, hogy eldöntsd, meghallgatsz-e,
vagy ha akarod, kikapcsolhatsz az életedből.
Ha most kész vagy arra, hogy meghallgass,
akkor azt szeretném mondani neked:
"Örök szeretettel szeretlek téged!
Engedd magad szeretni!"
(Martin Gutl)

A fél...

kórház gyűjtötte nekem a intravénás antibiotikumok színes kupakjait. Kis műanyag kupakok, amelyeket csak le kell pöckölni az üvegcse tetejéről, ráadásul különböző méretűek is. Amikor elárultam, hogy a kémia tanításához mennyire hasznos, még lelkesebbek lettek a kedves orvosaink, nővéreink. Aztán utána a kis üvegek jöttek, amelyeket meg a kísérletekhez gyűjtögettem: kevesebb vegyszert kellett használnom, és gázt is elő tudtam állítani, a gyerekek meg nagyon élvezték. Nos, ma annyira élvezte a diákom az atom felépítésének magyarázatát a színes kupakokkal, hogy még a különböző elekronhéjak elektronjai is megszínesedtek, szóval 1-1 kirakott atom teljes díszpompával lepett meg. Csupán egy gondom van: már úgy megtanulta az atomi felépítést meg minden, hogy ki kell találnom, mihez is használjam még a szemléltető eszközömet, mert igazából jutalom volt számára és nem megtanulandó, száraz kémia lecke. Nos, várom az ötleteket :)))

Épp, hogy végetért...

a déli harangszó, amikor ismét megcsörrent a telefon. Gondoltam: biztos ismét egy szülő lesz, aki a bentfekvő gyermekéről érdeklődik. Aztán igencsak megdöbbentem, amikor a kedves telefonáló azt mondta, hogy ő Kerpel-Fronius Ödön (ez volt a mi szeretett kórházunk neve) unokahúga és már betöltötte a 90. életévét is. Kérte, hogy meséljek a kórházról, hogy vannak-e még olyanok, akiket ismerhet és hogy mi is a helyzet mostanában. Nos, azt hittem, már könnyebb lesz beszélnem a kórházunk megszűnéséről, az átalakításról, hisz elég hosszú ideig tartott a húzavona, de nem, majdnem elsírtam magam, miközben elmeséltem, mi is történt. Sajna annyi mindent kérdezett a kedves hölgy, hogy elfelejtettem megkérdezni, honnan is hív, ha nem tudja, mi is történt, de biztos nem pécsi. Aztán ő meg mesélt kicsit Ödönkéről, akivel közös gyerekkora volt. Jó volt hallgatni a nagyhírű gyermekgyógyászról, nemcsak mint anno a kórházunk egyik kiváló professzoráról és tankönyv szerzőről, hanem mint emberről is. Igaz, a régi kolléganőim már szinte anekdotákat meséltek a jelleméről, emberekhez való hozzáállásáról.
Aztán muszáj volt kicsit magamról is beszélnem. A néni teljesen ledöbbent, hogy tanárként mégis a kórházban maradtam (igaz, egy jó ideje már nagyon mocorog bennem a továbblépés...)
Ma rájöttem, hogy Isten nemcsak a lépéseinket irányítja, hanem a maradásunkat vagy megállásunkat is...

Március 15, avagy hogyan éljünk túl egy ügyeletet

Hát, igen, hol is lettem volna máshol az ünnepen, mint a kórházban, ügyeletben. Hajnalban vidáman hallgattam a csodálatos dallamokat, környékünk összes madara benne volt és csak fújták és fújták. Aztán megcsodáltam a gesztenyefa rügyeket (mindennap megállok alatta, mert egyszerűen lenyűgöző), és végül beértem és amikor szembesültem, hogy mi vár rám, úgy éreztem, hogy képtelen leszek ezt a napot végigdolgozni. Sok gyerek van, jó sok kicsi és betegek meg minden... Na, nem részletezem, kb. 11 körül már az összeesés határán álltam (még egy pohár vizet sem ittam), amikor hívott apa. Miután csak egy kétségbeesett nővérkét hallhatott, biztosított, hogy nem vagyok egyedül. Valóban nem voltam. Isten végig velem volt, csak ráadás volt, hogy a gyerekek nem sírtak, együttműködtek és a szülők is. Éppen tettem-vettem a kezelőben, amikor egyik anyuka megjelent az ajtóban, jelezve, hogy lejárt az infúzió és a kicsi fia kérte, hogy szóljon az aranyos nővérkének. Jólesett hogy a szülők is megnyugodtak, amikor megtudták, hogy holnap is leszek. Jó, amikor az ember olyan megerősítéseket kap, amelyek kicsit bátorítják a feladataiban. Na, ma annyit kaptam, hogy estefelé már gyorsan elfordultam, mert igencsak elkezdett könnyezni a szemem...
Most meg gyorsan felhívom a szüleimet, mert azt hiszem, az ő imájuknak is köszönhető, hogy végig tudtam csinálni ezt a napot...

u.i. ne aggódjatok értem, akik ezt tennétek, az előző sorokat olvasva. Csak kiírtam magamból a fáradtságot...

Jesse Irwin Overholtzer

egyszerű gyülekezeti tag volt, majd később lelkész lett, akire nagy hatást gyakorolt Spurgeon és Moody gondolatai, akik többek között azt is hirdették, hogy már a gyermekek is dönthetnek Isten mellett. Ő elég szkeptikusan állt ehhez a témához és elhatározta, hogy kipróbálja. Titokban, hogy a gyülekezetében ne tudjanak róla, olyan gyermekeknek mondta el az Örömhírt, akik eddig ezt sehol nem hallották. Legnagyobb megdöbbenésére, ezek a gyerekek elhitték, hogy Jézus, személyesen értük is vállalta a halált és hogy ezáltal kibékülhetnek Istennel. Kérte őket, hogy noha így döntöttek, senkinek ne beszéljenek erről. Azonban nem sokkal később, egy hölgy kopogtatott az ajtaján és arra kérte, hogy hadd ismerje meg ő is azt az Istent, aki a két lányát ennyire megváltoztatta. Overholtzer ekkor döbbent rá, hogy Isten azt a feladatot bízta rá, hogy a gyerekeknek beszéljen az örömhírről. Ekkor alapította meg barátai segítségével a Vasárnapi Iskolai Szövetséget (VISZ). Miután a környezetében végezte a feladatát, a környező államok gyermekei is a szívébe kerültek, így elkezdett olyan embereket megkeresni, akik támogatni tudják ezt a missziót. Életrajzában azt jegyezték föl, hogy Jeremiáshoz hasonlóan sírva imádkozott az ilyen alkalmakon annak az országnak a gyerekeiért, amit a térképen a mecénásnak mutatott. Amikor Oroszország került sorra, mégcsak álmodni sem mert arról, hogy az ottani gyerekekhez is eljut a jó hír. De eljutott. Ma már ott is számos helyen hallhatják a gyerekek, hogy lehet örök életük. Amikor 1955-ben meghalt, 51 országban folyt már a VISZ munka.
Megdöbbentett ez a történet, amikor ma hallottam. Overholtzer semmi mást nem tett, csak engedelmeskedett Istennek...

Menedékház a szívem...

"Menedékház a szívem / hogy túlélő legyél / itt elbújhatsz, amíg tart a tél... itt átmelegít a remény" - hallgatom Friderika dalát már nem tudom hányadjára. Eszembe jutott néhány szív: a szüleimé, testvéreimé, barátoké és persze Istené. Vannak, akiknek ilyen szívük van: az ember elbújhat benne, átmelegíti a remény és egyszerűen csak otthon lehet. Nem kell magyarázkodnia, védekeznie, csak engednie, hogy szeressék.
Néha megtapasztaljuk azt is, amit József Attila fogalmazott meg: "Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám, de jól gondold meg: bántana, ha aztán sokáig elkerülnél." Van, ahol hiába kopogtatunk vagy ahol már nem kell kopogtatnunk, hanem megbocsátani és továbblépni. Hagyni, hogy meggyógyuljunk, újat kezdjünk.
Mostanában gyógyulok Isten és jópár ember szeretetében. Menedékházakra találtam és a remény már nem szégyenlős...
És köszönöm, hogy vagytok néhányan, akik nem féltek a menedékházamtól. Féltve őrzöm a kincseiteket :)))

Megállíthatatlan...

lennék, csak kezdeném már végre el... Nos, így vagyok bizonyos dolgokkal. Ha meg végre elkezdem, akkor meg nem bírom abbahagyni. Így vagyok a tanulással, nehezen ülök le, aztán meg nem bírom letenni, közben meg már mást kellene végezni, szóval, nem vagyok egyszerű eset.
Na, de most azért is elkezdem, aztán megállíthatatlan leszek... :)))

Lassan véget ér...

az ügyelet és most roppan elégedett vagyok, mert amit máskor két nap alatt végzek el, gondolok itt az osztályos rutin munkákra, amik csak akkor vevődnek észre, ha az ember nem csinálja meg, egyébként láthatatlanok, ma mindent rendbetettem. Egyik gyerekem alkotott ám keményen. Tegnap egész jóban voltunk, meg minden, nem volt itt az anyukája és semmi gond nem volt. Ma viszont édesanyja bejelentkezett az anyaszállóra és éjszaka kétszer is rá kellett csörögnöm, hogy jöjjön át, mert egyszerűen a gyereke hajthatatlan volt. Sajnáltam nagyon az anyukát, mert jön a következő csemete és már egész nagy pocija van, de a fiacskája kiharcolta.
Nagy szívfájdalmam, hogy ma sem tudok gyülibe menni, annyit ügyelek, hogy lassan vendég leszek, pedig olyan jó lenne közösségben lenni. Gondolni sem merek arra, hogy jövő hétvégén is az osztályon leszek. Félreértés ne essék, tudom, hogy a legszebb, legcsodálatosabb munkám van, de na, engedtessék meg, hogy hadd hiányozzanak azok, akik nagyon fontosak az életemben...

Itt díszeleg...

az íróasztalomon és persze illatozik a kiskertünkből szedett jácint. Van ám már ibolya is, meg nárcisz, szóval nagyon élvezem, hogy itt a tavasz.
Ma elővizsgáztam a gyerekek lelkigondozásából, ismét VISZ tanfolyamra járok. Jó ilyenekről tanulni, mert remélem, hogy sok alkalmam lesz megosztani a gyermekekkel vagy másokkal az Örömhírt. Nem egyszerű kihívás, de azt hiszem megéri. Megéri ott lenni kereső emberek mellett, látni a vívódásukat és aztán Istenhez fordulásukat. Legideálisabb esetben meg azután is mellettük lenni.
Készülünk egyébként a Húsvéti örömhírklubbokra, Timi barátnőm kitalálta, hogy jómagam legyek az alkalmak házigazdája. Hát, még alszom rá néhányat, hogy bevállaljam-e.
És most kicsi nyafogás: megint éjszakai ügyeletet kezdek, hosszú hétvégével megfűszerezve. Még jó, hogy Isten is velem lesz...

Egy embert

"Aki egy embert megment, egy egész világot ment meg." (Talmud) Megdöbbentő számomra ez a mondat. Azt sugallja, hogy lehetek az, aki időt szán valakire, aki meghallgat valakit, együtt sír és örül valakivel. Ugyanakkor van, hogy az vagyok, aki megmentésre szorul. Ki kell beszélnem magamból dolgokat, ki kell sírnom fájdalmakat és meg kell osztanom örömeimet. Így lettünk teremtve. Amikor gyenge vagyok, talán éppen te vagy erős. Amikor erős vagyok, feladatom az, hogy észrevegyem, ha valaki gyengélkedik. És ez így jó...
"Aki egy embert megment, egy egész világot ment meg."

Azon gondolkodom...

hogy mit is fogok magam után hagyni, ha már nem leszek. Persze gondolhatnánk azt is, hogy mit is akarok, hisz még fiatal vagyok, meg minden. Mégis a napokban sokat foglalkozom azzal a gondolattal, hogy lesz-e valami nyoma annak, hogy a földön éltem. Mindannyiunknak megvan a magunk élettörténete. Van, akinek nyugodt, békés, van, akinek nehezebb. Az viszont tény, hogy bármi is az élettörténetünk, azt most írjuk. Mindazzal, ahogy élünk, beszélünk, vagy az életről gondolkodunk. Nekem ennek most nagyon nagy súlya van. Mit írok vajon? Miről szól az élettörténetem? Hát, igen, ebbe a blogírás is beletartozik. Van-e ennek értelme, hogy itt irkálgatok? Megtehetném a kis füzetembe is. Vajon a magam kedvtelése, vagy tényleg értelme van? Folytassam vagy hagyjam abba?

Nyitott kézzel szeretni...

"Egy könyörületes személy, látva hogyan küszködik egy pillangó, hogy kiszabadítsa magát a bábból, segíteni akart neki, nagyon gyengéden kitágította a szálakat kialakítva a járatot. A pillangó kiszabadult, kibújt a bábból, bizonytalanul bukdácsolt, de nem tudott repülni.Valamit ez a könyörületes személy nem tudott, és ez az, hogy csak a megszületés, kibújás küszködésén keresztül tudnak annyira megerősödni a szárnyak, hogy repülni lehessen velük.Megrövidített életét a földön töltötte, sose ismerte meg a szabadságot, sosem élt igazán."
Én úgy mondom: nyitott kézzel szeretni. Ez egy olyan tapasztalat, ami lassan ért meg bennem, a fájdalom tüzében és a türelem vizében kovácsolódva. Azt tapasztalom, hogy muszáj felszabadítanom azt, akit szeretek, mivel, ha rákulcsolódok, rácsimpaszkodom, vagy
megpróbálom irányítani, azt vesztem el, amit megtartani próbálok. Ha én megpróbálok megváltoztatni valakit, akit szeretek, mivel úgy érzem, én tudom, milyennek kéne lennie, akkor egy nagyon értékes jogától fosztom meg, a jogtól, hogy felelősséget vállaljon saját életéért,
választásaiért, létformájáért. Valahányszor ráerőltetem a kívánságomat, vagy akaratomat, vagy megpróbálok hatalmat gyakorolni fölötte, megfosztom a fejlődés, érés teljes lehetőségétől, az
én birtoklási vágyammal korlátozom és keresztezem, és teljesen mindegy, mennyire jó szándékkal. Ahogy tanulom és gyakorlom, egyre inkább azt tudom mondani annak,
akit szeretek: szeretlek téged, értékellek téged, tisztellek és bízom benned, hogy birtokában vagy, illetve tudsz fejleszteni magadban olyan erőt és képességet, hogy mindazzá válj, ami lehetséges számodra, ha én nem állok az utadban. Annyira szeretlek, hogy teljesen felszabadítalak, hogy egymás mellett sétáljunk örömben és bánatban. Együtt fogok veled érezni, ha sírsz, de nem foglak arra kérni, hogy ne sírj. Törődni fogok a szükségleteiddel, támogatni foglak, de nem tartalak vissza, amikor egyedül tudsz menni. Mindig készen fogok állni, hogy
veled legyek a bánatodban, magányodban, de nem fogom elvenni tőled. Igyekezni fogok, hogy figyeljek a szavaidra, azok jelentésére, de nem ígérem, hgoy mindig egyet fogok érteni veled. Néha dühös leszek, és akkor ezt olyan nyíltan meg fogom nekem neked mondani, hogy ne
kelljen a különbözőségeink miatt elutasítást, vagy elidegenedést éreznem. Nem tudok mindig veled lenni, nem hallom meg mindig, amit mondasz, mert van, amikor magamra kell figyeljek, magammal kell törődjek, és ilyenkor is olyan őszinte leszek veled, amennyire tudok.
Tanulom, hogy ki tudjam ezt fejezni azoknak, akiket szeretek, akikkel törődök, akár szavakkal, akár azzal, ahogyan létezem másokkal és magammal. És ezt úgy hívom, hogy nyitott kézzel szeretni. Nem vagyok képes mindig távoltartani kezemet a bábtól, de már
egyre jobban megy."

Gondoltam...

megmutatom az én kis barátomat, Gerit :)). Örült, hogy végre ismét dolgozom. Nem volt könnyű időt szánni a nagy felfordulásban arra, hogy kicsit vele is legyek, de azért igyekeztem. Vizit előtt megjegyezte: "az az érzésem, hogy a doktor néni nem fog engem hazaengedni." Hát, jól érezte.
Aztán amikor osztályátadás után civilben voltam, még egyszer becsábított a szobába, majd miután elbúcsúztunk, közölte: "aztán jó legyél ám nekem." Milyen ismerős mondat! Mintha tőlem tanulta volna :)))

Ma végre...

nem ügyeltem, így a gyüliben elvállaltam, hogy a babaszolgálatban leszek. Mátéval vigyáztunk a 3 évnél kisebb manókra. Mátéról tudni kell, hogy örökös mókamester és jót derülnek rajta a gyerekek. A nagyobbak nagyon élvezték az ötleteit, annyira, hogy kicsit hangosabban is nevettek a kelleténél. A gyüliben a dicsőítés után a 10 hónapos Sári is csatlakozott a csapathoz. Már nagyon álmos volt, így próbáltam altatni, de ő meg élvezte a körülötte nyüzsgő manókat. Aztán már Ellie is az ölembe kérezkedett, így tiszta vicces volt a dolog.
Élveztem, hogy ma Abigél és Nóri is teljesen jóban voltak, együtt hallgatták a mesét, nem kellett ugyanaz a baba mindkettőjüknek, hanem szépen megegyeztek. Szóval, hihetetlen hálás vagyok, hogy minden rendben volt.
Köszönjük kedves szülők, hogy ránk mertétek bízni drága csemetéiteket! Jó volt velük lenni!

Változások

Március 1.-e van és felfoghatatlan számomra, hogy nincs többé Gyermekkórház. Pedig ez a valóság. Furcsa, hogy noha már rég tudom, hogy vége lesz, mégis mindig ott volt bennem a remény, hogy hátha mégsem. Tegnap a Fertőzős főnővér késő délután még 1000-el magyarázta nekem, hogy mától hogy lesznek megoldva bizonyos dolgok. Izgalmas lesz, míg belerázódunk az új helyzetbe. Már a gondolat is furcsa, hogy a Gyermekklinika alkalmazottja lettem. Sosem vágytam erre, arra viszont annál inkább, hogy megmaradjon a mi kórházunk.
Tudom, hogy Isten megenged dolgokat, mégis nehéz lesz megszokni, hogy a két Marika néni, Gyöngyi és Betti már nem lesznek velünk. Csodálatos emberek voltak, sokat tanultam tőlük: emberséget, munkafegyelmet, bölcsességet szülőhöz, gyerekhez és még sorolhatnám. Üres lesz a helyük. Azért viszont nagyon hálás vagyok, hogy mindegyiküknek elrendeződött a helyzetük. Reményteljesen nézünk a jövőbe. És mi, akik Istenhez tartozunk, méginkább tehetjük.
Ma nagyon sokat jelent Háló Gyula verse...

A mester dala

A lét szálai szövevényesednek?
Csak engedj a takácsnak,
bízz benne, ki a szövet fölé hajolva
gyönyörködik a minták varázsában.
Te sosem láthatod,
mi szövődik belőled és mire.

Te a mester dalolását figyeld.

Nemrég...

az Őz utcai, Deák Ferenc Gyakorló iskolából jöttek az osztályunkra gyerekek. Nem is akármivel, mint egy pulzoximéterrel lepték meg az osztályt. Ők maguk gyűjtöttek pénzt és abból vettek egy készüléket, nem a képen láthatót (az csak szemléltető), de hasonlót és hozzá kell tennem, hogy több, mint 100 ezer forintba került. Nagyon megható volt ez a gesztus, hisz a munkánkban sokszor nagyon fontos, hogy ne csak egy készülékünk legyen (csak egy volt az osztályon). Ezzel a készülékkel tudunk azonnal információt szerezni a sejtek oxigén felvételéről, ami léguti betegségekben rendkívül fontos érték, és mellette még a pulzust is mutatja. Szóval, mindenképpen segítség a munkánkban. Nagyon könnyű egyébként a mérés, mert az érzékelőt csak az egyik ujjra kell csíptetni, és azonnal mér a készülék.
Na, szóval, csak nagyon jó volt látni ezeket a lelkes gyerekeket, akik közül néhányan már voltak nálunk és mértünk is nekik paramétereket és hogy ilyen célt tűztek ki maguk elé a pedagógusi lelkemnek rendkívül jólesett. Meg mindannyiunknak, akiknek a munkáját megkönnyítették.