2007. november 14.

Ma egy nagyon...

...nemes feladatot kaptam: én mentem Bencéért az iskolába. Kicsit eltévedtem, mert az első osztályban kerestem, aztán kiderült, hogy már másodikos (végülis nem egy fedél alatt élünk? :)), de hogy ez nekem hogy-hogy nem esett le 3 hónap alatt! Na, de végül megtaláltam. Éppen valami sakkpartit terveztek az osztálytársával, aztán csak lestem, hogy milyen lépésekkel támadták egymást. Bence azért elég biztos volt a dolgában, és már majdnem nyert, amikor a tanító néni véget vetett a játéknak, mondván, hogy siessen már, mert rá várnak (közben én meg megbeszéltem vele, hogy végigjátszhatják). Na, mindegy, elindultunk nagy nehezen, mert persze közben még az uzsonnáját is majszolta. Megkaptam az iskolatáskát, ő meg rúgta a focilabdáját. Azt azért elárulom, hogy az iskola mindössze 10 percre van tőlünk, de mi fél óra alatt sem értünk haza. Az oka az volt, hogy nagy kupacokban felhalmozták a fák lehulló leveleit, nagy avarhalom volt és persze Bencének ki kellett próbálnia. Hát, persze, hogy megengedtem. Élt is a lehetőséggel: az összeset (kb. 10 volt) kipróbálta minimum 3x, a közbeeső szakaszokon meg azért haladtunk kicsit gyorsabban, mert rúgta a labdát. Készítettem is nagyon jó fotót, de még nem szereztem be USB csatlakozót, mert mint kiderült számomra, nem mindegy, hogy milyen a telefonhoz csatlakozó vége, na, de egyszer lesz! Talán.
Itthon meg nagy könyörgések között rászánta magát, hogy befejezzük a nyelvtant. Nem tudom, miért, de ma nagyon próbálta a határokat, hogy meddig mehet el... Minden szó leírását nápolyi evés követte, aztán megállapodtunk, hogy 5 szó után legyen az evés, nagy nehezen közös nevezőre jutottunk a kötelesség és a jutalom területén. Mindenesetre elgondolkodtam, hogy nagyon jó, hogy Isten nem egyből ad általában ekkora gyereket a szülőknek, hanem ad nekik 8 év felkészülést egy 8 éves gyerekhez...

Ja, azt elfelejtettem, hogy majdnem engem is rávett, hogy nagyokat ugráljak az avarba. Közel jártam hozzá, hogy megtegyem, csak túl sok volt a járókelő... Miért várják el a felnőttektől, hogy mindig viselkedjenek?

5 megjegyzés:

Betti írta...

:))
Én is nagyon örülök, hogy icur-picur babákat kapunk, mert lassan van időnk összeszokni, megismerni egymást, alkazmaszkodni egymáshoz, megbarátkozni a korlátokkal, mert azért azt hiszem mi szülők is változunk a gyerekeink hatására.

liv írta...

Hehe, igazán megértem az avart, de ha egyszer olyan csábító. A múlt héten rám szólt 3 öreg néni, hogy: "a kislánya az avarban fekszik!" Erre fogtam magam, és lefeküdtem Nóri mellé... ;)

Noémi-Ruth írta...

Hát, tényleg nagyon csábító az avar. És most, hogy hullik a hó, annyira örülök, hogy volt lehetősége Bencének nagyokat ugrani meg hemperegni benne, mert mindig autóval hozzák haza, így sejtem, mit is jelentett ez neki. Sajnálom, hogy nem csatlakoztam, lehet, hogy irígyeltek volna a felnőttek :DDD

liv írta...

szerintem tuti! :D

Hannah írta...

Az avar engem is elcsábított a múlt héten, miközben mentem ebédelni. Jól belegázoltam és rugtam a leveleket annyira, hogy a szembe jövő kis fiú teljesen felbátorodott rajtam az anyuka legnagyobb örömére :)