Szomorkás...

...hangulatunk volt ám ma, amit Nikivel itt jól leplezünk, egyik doktornőnket búcsúztatjuk éppen. Hiába, egyre közeledik az az időpont, amikor megváltoznak körülöttünk a dolgok, van, akinek könnyen megy a váltás, egyik napról a másikra, és van, akinek nehezebben. Azt hiszem, én a második kategóriába tartozom. Nem tudom igazából, hogy Isten mit vár el tőlem: maradjak veszteg, mert Ő úgy akar dolgozni, vagy lépjek ki, mert azt várja tőlem. Nem egyszerű, ha az ember döntéshelyzetben van...
Azt viszont már megbeszéltük a tesóimmal, hogy senki nem árulja el a szüleinknek, hogy hazamegyek Karácsonykor. Tiszta poén, mert csak 24.-én reggel indulhatok (az éjszakai ügyelet miatt) Pécsről, így teljes meglepetés lesz estére. Tibi vagy Jona teljesen naivan lelépnek az autóval amikor értem jönnek és így állítunk majd haza. Tudom, hogy rosszcsontok vagyunk, és ezt már el is játszottuk (habár amikor Jona nagy suttyomban lenyúlta a slusszkulcsot, szüleink már tudták, hogy kiért is megy), de hátha idén sikerül úgy megvalósítani, hogy teljes meglepetés legyen a betoppanásom :)))

Tiszta szép...

...délutánom volt. Kedvenc korosztályomból ismét nálunk van F. Geri, aki noha 3 éves és májusban volt utoljára, amint meglátott, rögtön a nevemen szólított. Annyira, de annnnyiraaaa jóóóól esett! Hiába na, kellenek az ilyen szeretetteljes visszajelzések. Kaptam nagy ölelést, meg állandóan hívott a szobába (ha éppen nem voltam ott), és ma különösen jól esett a lelkemnek.
Eszembe jutott, amikor annyira pici volt, hogy már születése után hozzánk került, (úgye akkor még a Csecsemőn dolgoztam) és bőven adott fejtörést, mert elvárta, hogy csak vele foglalkozzunk, meg ilyenek. Szóval nem volt egyszerű eset. Aztán néhány hónaposan egy olyan vizsgálatot szerettek volna rajta elvégezni, amihez fontos volt, hogy éjszaka nyugodt maradjon, meg aludjon. Persze éjszakás voltam és előző éjszaka csak akkor volt csöndben, ha az ölemben volt. Izgultam is ám, amikor megláttam következő este, hogy már rajta van a megfigyelő, monitorizálja az életfunkcióit a gép. Aztán csak felsóhajtani tudtam Istenhez, hogy most az egyszer aludjon éjszaka és sikerüljön a vizsgálat. Nem fogjátok elhinni, de végigaludta az éjszakát. Nekem ez nagy csoda volt, és hihetetlen hálás voltam érte Istennek.
Aztán most meg olyan jó látni, hogy már 3 éves és tiszta értelmes, aranyos és gyönyörű barna szeme van és most is olyan kedvesen tudja rávenni az embert, mint anno csecsemőkorában. Igaz, akkor a sírásával, most meg a kedvességével vesz le a lábamról. Azért ennek a fejlődésnek nagyon-nagyon örülök.
Egyébként majdnem hazahoztam: a kolléganőm kitalálta, hogy ha már csak aludni jövök haza, akkor már igazán haza is hozhatnám :)) Igazán közel álltam a megvalósításhoz...

u.i. Geri meg üzeni Gernek, hogy a gyermekláncfüvet ne felejtse el összekapcsolni :)))

Na, itt és most...

...világgá kürtölöm, hogy nem leszek ügyeletes Karácsonykor. Kicsit félve nyitottam ki a beosztásos füzetet a mai nap kezdetekor, aztán jött a nagy felsóhajtás, hogy SZABAD leszek Karácsonykor és Szilveszterkor is. Félreértés ne essék, azt is elfogadtam volna tiszta szabadon és hálásan, ha ügyelnék, de most akkor is nagyon jólesett. Röpke 6 éven át általában önként és dalolva vállaltam ezt a feladatot, ámbár töredelmesen bevallom: néha azért összeszorult a szívem. Azért a családom nagyon tudott alkotni, volt, hogy felhívtak, és az összes unokatesóm énekelte nekem a Csendes éjt, meg volt bőven más meglepetés is. Aztán volt olyan, hogy a háziakkal ünnepeltem, igaz, családtagként szeretnek. Olyan is volt ám, hogy egy kedves csoporttársam felhívott, hogy meg akarnak látogatni és csuda finomságokat hoztak: pl. őzhúst valami különleges körettel, meg itt voltak velem megszépítve az ünnepet. Az is csodás Karácsony volt, amikor Darin mindennapra készített egy ajándékot és csak akkor volt szabad kibontanom, ha nagyon szomorú lettem... Na, teljesen elkapott a karácsonyi hangulat...
"A nagy tülekedésben minden kincset letaposnánk." Nos, az igazi Kincset szeretném idén is ünnepelni...

Az előbbi...

...imában főleg a "kényszerű tétlenség" jelent most nagyon sokat. Úgy látszik, Istennek valami miatt fontos, hogy ilyen időszakokat iktat be az életünkbe. Eszembe jutott a vasárnapi tanítás, ahol az is szóba került, hogy Pálnak volt az életében 14 év, amikor úgymond nem "csinált semmit". Egyébként megbújik ez a tény az igeversek között, csak a figyelmes olvasó tekintetét nem kerüli el. Nos, kérdezhetnénk azt, hogy mire volt jó? Teljesen felkészült volt már ekkor az evangélium terjesztésére, hisz akkor már jópár hit-vitán túl volt, meg támadáson, meg minden. Úgyanígy pl. Mózes is teljesen kész volt egy nép vezetésére, amikor 40 éves lett, hisz ott tanult a fáraó udvarában, ugyanazokat a tudományokat szívta magába, mint a "családtagok", akik egy ország irányítására készültek. Mégis Isten a pusztába küldte még 40 évre.
Na, hát, csak azért példálóztam e nemes személyekkel, mert akarom hinni, hogy valahol a saját "kényszerű tétlenségem"nek is szerepe van az életemben. Persze messze állok ezektől az emberektől, de valahol mégis Isten tervében vagyok. Talán közbeeső láncszem (ahogy Grace fogalmazza meg a Grace és Glóriában), de elszakadna vagy hiányos lenne az az összeálló lánc anélkül a szem nélkül...

Lehet, hogy az idő teszi,

de mostanában a melankólikus oldalam van előtérben, elnyomva a szangvinikusságomat. Nem is értem, hogy fér meg bennem ez a két személyiségtípus. Néha igazán zavarba hozom a barátaimat is, amikor jó aktívan megélem mondjuk a melankólikus oldalamat, aztán különösebben nem kell helyrerakniuk, mert előkerül a szangvinikusságom és a nevetésem. Na, ez van. Állítólag az ilyen emberek jók az egészségügyben meg az oktatásban. Majd kérdőíveket osztogatok...
Na, de nem akarok elkanyarodni túlságosan. Ma ismét a kezembe került Phillips Brooks imája, ami évekkel ezelőtt egy nehéz időszakomban segített, hogy igazán Atyának lássam mennyei Apukámat és hogy ne értetlenkedjek a dolgaim felett, hanem egyszerűen bízzak benne. Na, ez mindennapos lecke, úgyhogy ma is teljesen aktuális.
"Ó, Uram, bármit teszel velünk, akár örömöt, akár fájdalmat, akár fényt, akár sötétséget adsz, hozzád vigyen! Kegyelmedet sohase azért becsüljük, mert boldoggá tesz vagy elszomorít, teljesíti vagy megtagadja tőlünk kívánságunkat, hanem bármit küldesz, hozzád vigyen közelebb, hogy tökéletességedet ismerve biztosak lehessünk abban, hogy minden csalódásunk között te szeretsz minket, minden sötétségben világosságot adsz, és minden kényszerű tétlenségben felhasználsz. Igen, minden halálban életet adsz, ahogyan életet adtál halálában Fiadnak, Megváltónknak, Jézus Krisztusnak. Ámen."

Bontatlan boríték

Van egy, számomra nagyon kedves gyerekdalszerző és énekes, aki az én gyerekkoromat is megfényesítette a dalaival. Most is nagyon sok gyereknek szerez örömet, de most kicsit gondban vagyok, hogy leírhatom-e a nevét, mert amit vele kapcsolatban írni szeretnék, az a személyes életével kapcsolatos. Á, most névtelen marad (majd egyszer engedélyt kérek a neve leírására).
Na, hát úgye, ha már az ember gyerekeknek ír, akkor valószínű, hogy nagyon szereti őket és ért a nyelvükön. Ez az énekes nagyon! Viszont elmesélte, hogy magánemberként nagyon nehéz időszakokat élt át a feleségével, főleg amikor saját gyermekeiket veszítették el. Már az első elvesztése is nagyon fájdalmas volt. Ezután, elmondása szerint, mindig úgy állt ki a színpadra a gyerekek elé, hogy előtte a függönybe törölte a könnyeit a fájdalomtól. 8 év várakozás után, Isten csodát tett velük és lett egy kislányuk. Aztán, amikor ez a kislány 4 éves volt, testvére született, akit egy betegség miatt elvesztettek. Ez már nagyon nagy hit-krízis volt a számukra. Totál nem értették Istent. Aztán végülis Isten 3 borítékkal vigasztalta meg:
1. vannak borítékok, amelyeket már most kibonthatunk és megérthetjük, hogy mit miért tesz
2. vannak borítékok, amelyek tartalmát csak később értjük meg
3. vannak borítékok, amelyek ezen a Földön bontatlanok maradnak, aztán Istennek már nem is kell felbontania, mert személyesen ad választ ezekre...

"Amit a hernyó...

...a világ végének nevez, azt a Teremtő pillangónak hívja." Nem tudom, kitől származik ez a gondolat, valahol csak úgy találtam, de annyi mindent elmond az ember, Istennel és emberekkel való kapcsolatáról. Ma az Istennel való kapcsolatról szeretnék írni. Kis gyülinkben az Apostolok cselekedeteit tanulmányozzuk és ma éppen arról a változásról volt a tanítás, ami Saulban, vagyis Pálban megtörtént. Nem is csoda, hogy általában Pál-fordulatnak is nevezik, ha valakiben hirtelen születik meg az Isten melletti döntés. Az ő esetében gyors, grandiózus esemény volt. Igaz, utána Isten adott neki 3 napot, amikor vak volt, nem evett, nem ivott, hogy végiggondolja, mit is tett. Vannak azonban, akik szép lassan araszolnak. Igazából én is így döntöttem Isten mellett. Évekig értek bizonyos hatások, amelyek elvégezték bennem, hogy megtegyem ezt a, nem mindennapi lépést. Igaz, hogy konkrét dátumhoz kötöm a magam pálfordulását, de igazából lassú araszolgatás volt Isten felé és nem egy olyan hirtelen csoda, mint Pál esetében.
Igazából azt hiszem, hogy nem az a kérdés, hogy az ember csodával határos módon, vagy csendben, a szívében dönt Isten mellett. Sokkal inkább az, hogy nyilvánvaló, kézzelfogható következményei vannak-e ennek a döntésnek. Hisz maga a megtérés egy közös út kezdete Istennel. A magam életében azt látom, hogy ez az út Vele, egyre izgalmasabb lesz. Örülök, hogy nem hagytam ki...

Miért élek?

"...ha meg akarsz ismerni engem, ne azt kérdezd, hol lakom, vagy azt, hogy mit szeretek enni, vagy azt, hogy hogyan fésülöm a hajam. De kérd, hogy mondjam el részletesen, mit gondolok, miért élek, és kérdezd meg, hogy mit gondolok, mi az, ami távol tart attól, hogy teljesen annak éljek, amiért élni akarok - vagyis Krisztusért."
(T. Merton)

A héten...

...valaki azt gondolta, hogy a blogom gyerekei a sajátjaim. Egyrészt nagyon jólesett, mert ezek szerint legalább annyi szeretettel írtam róluk, mintha a sajátjaim lennének, másrészt meg azért nem merem összeszámolni így nagy hirtelen, hogy hány gyerekről is írtam már. Szerintem már óvodát meg iskolát nyithatnék. Na, de remélem, egyszer lesznek...
Azon viszont elgondolkodtam, hogy mennyire más mindegyik gyermek: van, akinek a szívéhez könnyű út vezet, és van, akihez igazi nagy rögös út, sőt, ha az ember lánya többször sikertelenül próbálkozik, akár fel is adhatja. Aztán meg az sem mindegy, hogy mit is mondunk, mert lehet egyetlen mondat, ami meghatározza egy gyermek egész életét pozitív illetve negatív irányba. Ezért totál nem mindegy, hogy hogyan is viszonyulok a személyiségéhez.
Persze magamból indultam ki és két élmény jutott eszembe, ami befolyásolta és még mindig hatással van az életemre. Az egyik az általános iskolai magyartanárnőmhöz kötődik, aki nem sokat dicsért, de egy irodalmi versenyre mégis elvitt és az eredményem alapján olyan mondat hangzott el a szájából, ami igencsak meghatározó abban, hogy ma merek írni. A másik pedig negatív élmény, és visszatérő félelmem, de azt is tudom, hogy Isten képes arra, hogy egy fájó emléket teljesen begyógyítson. Aztán meg tudhatom, hogy a hatások, amik érnek, nem véletlenek, hanem egy tökéletes tervbe illeszkednek...

Nah, végre...

...mindenki megkapta a gyógyszereit. Nem unatkozom ám egyáltalán, amúgy is ezen az osztályon ez a szó ismeretlen. Kedvenc korosztályom alkotott kicsit, de sebaj, arra találtak ki, hogy helytálljak bizonyos helyzetekben. Nemrég egy 4 éves fiúcskával egyezkedtem, merthogy mindenáron apát szerette volna ezen a csodás éjszakán, aztán végülis meggyőztem, hogy reggelig nyugodtan rámbízhatja magát. Elfogadta. Aztán meg egy 3 évest vigasztaltam, aki a múlt éjszaka, amikor éppen az ágyából vettem ki, együttérzően megkérdezte, hogy: "nem vagyok túl nehéz neked?" Aztán egy még kisebb, amikor az előbb megadtam a gyógyszereit, megölelt és biztosított, hogy nagyon szeret. Amikor meg jó éjszakát kívántam neki, kedvesen megköszönte. Hát, mit is mondjak: el vagyok kényeztetve...

Jónéhányszor...

... be kell állnom pótanyának, hogy kis betegeim ne sírjanak az édesanyjuk után. Na, ez történt az éjjel is. Éjfélkor rengeteg gyógyszert kellett adnom és fájó szívvel ébresztettem a társaságot, de ha muszáj... Így ébredt föl az osztály legfiatalabbja is, aki mindössze 2 éves. Persze az volt az első kérdése, hogy "hol van anya?", aztán amikor észrevette, hogy sehol (és még anyaszállón se volt a tarsolyban, hogy gyorsan áthívjam), akkor teljes erejéből elkezdett sírni. Na, gondoltam: ennek fele sem tréfa, senki sem fog aludni ma éjjel, ha ez a kis manó nem csendesedik el, így gyorsan ölembe kaptam és vigasztalgattam. Meg is nyugodott, de csak akkor, ha a közelemben volt, amint visszaraktam volna az ágyába aludni, azonnal kezdte a sírást. Hát, így míg adminisztráltam az ölemben ült. Csakhogy vannak ám bőven egyéb tennivalók is, így jól jött volna egy Katja :))) (Liliék hordozókendője a gyengébbek kedvéért, egyszer kölcsönkérem, Lili, ilyen esetekre :))), hát leültettem egy kis székre és onnan szemlélődött a drága. Aztán olyan 2 óra tájban végre megengedte, hogy visszategyem az ágyába, no, azért az alvásig eltelt még jócskán idő, de egész jól viselte. Aztán meg olyan békésen aludt, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy egy kis manónak meg kell fényesítenie egy éjszakás nővérke ügyeletét...

Hit

Bizonyos kérdések miatt újra és újra a hitem kerül mérlegre. Sokszor nagyon gyenge, azt meg már le sem merem írni, hogy egy hosszú, éjszakai ügyelet után igazán sötétnek és reménytelennek látom a dolgaimat. Amikor leszálltam a buszról hazafelé jövet, megcsodáltam a fákat. Noha már levél nélküliek, de a rügyek már megjelentek. A tavasz ígérete.
Itthon meg eszembe jutott Jörg Zink gondolatai és leírom nektek, hátha van köztetek olyan is, akinek nem mindig erős a hite és talán megérti a, sokszor gyenge hitemet...
"Jézus szóhasználatában a hit mindig azzal kapcsolatos, hogy valaki ott is számol egy működő hatalommal, ahol mások azt nem várják. A hit számol a csodával, amely beleavatkozik a pillanatnyi helyzetbe.
A hit várakozás. A hit az az ugrás, amelyet az ember bátran végrehajt, noha fél az ugrástól.
A hit nem csoda révén keletkezik. A hit nélkül ugyanis egyetlen csoda sem több, mint álmodozás, csalás vagy varázslás. Az a hit, amely csoda révén keletkezik, nem hit, és Jézus ismételten tiltakozott az ellen, hogy az emberek csodát akartak látni tőle, hogy hihessenek. A hit inkább a csoda elfogadásának bátorsága. ... az a csoda, amelyet a hívő kap, nem más, mint az a képesség, hogy egy mélységesen kérdéses világban bizalommal szólítja meg annak alkotóját, és azt mondja neki: Mennyei Atyám!" (J.Z.: Istennel élni)

És akkor már hadd álljon itt egyik kedvenc versemből néhány sor:

Hogy bennem, ki magamnak szűk vagyok,
Elfér a Fértelen, a Végtelen.
Hogy imádkozhatom: hogy én, a semmi,
Tegezhetem a Mindent és Atyának
Szólongathatom és szerethetem
És kéréseket gügyöghetek Hozzá:

Add meg a mindennapi kenyeret,
És add meg a mindennapi kegyelmet,
Hogy jó lehessek, hogy ember lehessek,
És el ne rontsam a Harmóniát.
A mindennapi szépséget is add meg,
Hogy legyen mindig lehelnem belőle
És szétlehelnem a testvér világnak.
És add meg, add meg ugyanezeket
Minden embernek és minden nap."

(Sík Sándor: Imádság a hegyen)

Így jár...

... az, aki bekapcsolva hagyja a telefonját, hogy akár hajnalok hajnalán is megszólalhat. Meg is szólalt ma hajnalban, konkrétan azért, hogy be tudnék-e jönni ügyelni, mert a kolléganőm megbetegedett. Na, a kedvenc kolléganőmnek mindent :))) Így ma ismét 12 órázom, van bőven tennivalóm, de még eddig nem havaztam el, csak néha csodálom a havas tájat :)). Gyönyörűek a feketefenyőink, meg jó ránézni a városra. Szeretem a havat, na! Ilyen szempontból örök gyerek maradok. Meg ilyenkor eszembe jut Pilinszky, aki így fogalmaz: "Az a gyerek, aki az első hóesésre vár, jól várakozik, és már várakozása is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel..." Na, szeretnék én is így várakozni mindenre...

Fogalmam...

...sincs, hogy Isten hogy csinálja, de tényleg meg tudja hihetetlenül sokszorosítani az ember erejét. Ezt tapasztaltam ma, amikor 12 óra helyett 13-t dolgoztam az elvileg 8 óra helyett. Igazából már előre féltem a mai naptól, mivel ilyenkor az idő meghozza a léguti betegeket, aztán a félelmem a tegnap délután méginkább felerősödött, amikor ügyelet alatt szembesültem az osztály látszámával. Aztán úgye aludtam néhány órát (kereken 3-at :))), és 5:30-kor már át is vettem az osztályt, röpke 12 órára (én naív :))) Azért írom egyesszámban, mert annyira kevesen vagyunk most, hogy egyedül voltam osztályos nővérként. Agyaltam ám is rendesen, hogy is osszam be az időmet, hogy a telt házas osztályon mindenki időben megkapja a gyógyszereit, a laborfeladatok is el legyenek végezve és már nem is merem sorolni, hogy még mi is. De aztán nagy örömömre kaptam egy NAGYON ügyes tanuló nővérkét, aki talpraesett volt és rengeteget segített. Komolyan: tiszta élvezet volt együtt dolgozni vele, volt, hogy már a gondolataimat is kitalálta. Na, hát Isten humora. Aztán délután már totál egyedül voltam, de volt néhány mosoly, ami erőt adott, hogy nosza, van értelme mindennek. Aztán most meg hálát adok Istennek, hogy nem tudom, hogyan, de végülis elvégeztem a feladataimat és még arra is jutott idő, hogy egy kedves kis fiúcskával, Botival egyezkedjem a pillangók sorsában, mert úgye tegnap két pillangója is volt (zöld szárnyastű, amin keresztül infúziót és gyógyszert is kapott) és mára már annyira jól volt, hogy az infúzósat szabadon engedtük. Most is szárnyal valahol, és Boti hősiesen iszik nehogy újra a kezére szálljon, mert úgye a pillangóknak akkor jó a sorsuk, ha szabadok lehetnek és a szelek szárnyain repkedhetnek...

Néhány sor mára

"Vesd a porba a nemes ércet, és patakok kavicsába az ofiri aranyat: És akkor a Mindenható lesz a te nemes érced és ragyogó ezüstöd."(Jób könyve 22:24-25) Ma este találtam ezt az igeverset ebben a fordításban. Meglepett. Kicsit más értelme van így, mint abban a Bibliában, amit forgatok.
Ennek kapcsán meg arra gondolok, hogy Isten mi mindent tud kihozni egy olyan életből, amely az Övé. Soha nem pazarolta el senki életét, aki vette a bátorságot és Rábízta mindenét...

Ma egy nagyon...

...nemes feladatot kaptam: én mentem Bencéért az iskolába. Kicsit eltévedtem, mert az első osztályban kerestem, aztán kiderült, hogy már másodikos (végülis nem egy fedél alatt élünk? :)), de hogy ez nekem hogy-hogy nem esett le 3 hónap alatt! Na, de végül megtaláltam. Éppen valami sakkpartit terveztek az osztálytársával, aztán csak lestem, hogy milyen lépésekkel támadták egymást. Bence azért elég biztos volt a dolgában, és már majdnem nyert, amikor a tanító néni véget vetett a játéknak, mondván, hogy siessen már, mert rá várnak (közben én meg megbeszéltem vele, hogy végigjátszhatják). Na, mindegy, elindultunk nagy nehezen, mert persze közben még az uzsonnáját is majszolta. Megkaptam az iskolatáskát, ő meg rúgta a focilabdáját. Azt azért elárulom, hogy az iskola mindössze 10 percre van tőlünk, de mi fél óra alatt sem értünk haza. Az oka az volt, hogy nagy kupacokban felhalmozták a fák lehulló leveleit, nagy avarhalom volt és persze Bencének ki kellett próbálnia. Hát, persze, hogy megengedtem. Élt is a lehetőséggel: az összeset (kb. 10 volt) kipróbálta minimum 3x, a közbeeső szakaszokon meg azért haladtunk kicsit gyorsabban, mert rúgta a labdát. Készítettem is nagyon jó fotót, de még nem szereztem be USB csatlakozót, mert mint kiderült számomra, nem mindegy, hogy milyen a telefonhoz csatlakozó vége, na, de egyszer lesz! Talán.
Itthon meg nagy könyörgések között rászánta magát, hogy befejezzük a nyelvtant. Nem tudom, miért, de ma nagyon próbálta a határokat, hogy meddig mehet el... Minden szó leírását nápolyi evés követte, aztán megállapodtunk, hogy 5 szó után legyen az evés, nagy nehezen közös nevezőre jutottunk a kötelesség és a jutalom területén. Mindenesetre elgondolkodtam, hogy nagyon jó, hogy Isten nem egyből ad általában ekkora gyereket a szülőknek, hanem ad nekik 8 év felkészülést egy 8 éves gyerekhez...

Ja, azt elfelejtettem, hogy majdnem engem is rávett, hogy nagyokat ugráljak az avarba. Közel jártam hozzá, hogy megtegyem, csak túl sok volt a járókelő... Miért várják el a felnőttektől, hogy mindig viselkedjenek?

Védelmi mechanizmusok

Mostanában döbbenek rá egyre inkább, hogy az évek során jópár védelmi mechanizmust fejlesztettem ki magamban az emberekkel való kapcsolataim során. Pl. ha a kórházban egy szülő túlságosan nyitott felém vagy mindenféle előzmény nélkül letegez, akkor szépen lassan visszavonulok a csigaházamba és ha lehet messziről elkerülöm. Aztán azt is megfigyeltem, hogyha valakit beengedek az életembe, sokszor mindenféle ok nélkül megbántom, vagy szúrós megjegyzéseket teszek vagy egyszerűen félni kezdek attól, hogy visszaél a szeretetemmel és a bizalmammal. Az ember, azt hiszem, nem olyan erős, hogy mindent kibír meg elvisel, legalábbis önmagamba nézve.
Aztán persze Jézus jut eszembe, aki úgy ült le az emberekkel beszélgetni és úgy szolgált feléjük, hogy az élete noha nyitott volt mégis töretlen maradt. Persze a keresztig. Mert ott magára vett minden bűnt, fájdalmat, sebet. Így bármi ér az életem során, Őt nem lepi meg. Igazi Főpapként megérti a bennem lezajló védekező mechanizmusokat, megérti gyengeségeimet, sőt, ha kiöntöm neki bőségesen megtalálom azt a megbocsátást, segítséget és kedvességet, amire éppen most van szükségem. (Zsid. 4,14-16)

Nah, most...

...nagyon megkönnyebbültem. Nem leszek tanára egy bizonyos Szivárvány iskolának. Furcsa, hogy éppen ennek örülök. Az elmúlt napokban végiggondoltam mindkét verziót, azt is, hogy "igen" esetén elég radikálisan megváltozna az életem: azonnali kezdéssel (ezt hívják mélyvíznek?) tanítottam volna, elköltöztem volna, gyülit kerestem volna, ..., na, inkább nem sorolom. A "nem" sokkal inkább elfogadható volt. Valahogy hiszem, hogy lesz lehetőségem felkészülni a változásra és nem ér derült égből villámcsapásként. Habár ha végiggondolom az eddigi határköveimet, mind annyira radikális volt, pl. 2 nap alatt tudtam meg, hogy elkezdhetem Pécsen az egyetemet. De nem hiszem, hogy Isten sablonként dolgozna az életemben. Sokkal inkább azt, hogy lehetőséget fog adni arra is, hogy felkészüljek a változásra, hogy felhőtlenül örüljek neki és mondjuk ne azon agyaljak, hogy a hirtelen váltás miatt pocsék órát fogok tartani, mert nem lesz alkalmam felkészülni.
Na, szóval örülök a mai napnak és annak is, hogy a héten még a kórházban dolgozom. Ja, és most jut eszembe, hogy igazán kitoltam volna az osztállyal, ha most elmentem volna, mert per pillanat alig vagyunk, így pl. akkor is 12 órázni fogok, amikor nem is kellene. Azért örülök, hogy a szabadnapjaimat megkaptam, mert most nagyon rámfér. Szóval Isten azt is tudja, hogy fájna nagyon, ha ilyen helyzetben hagynám itt a munkatársaimat.
És a Rm. 8,28-t fénypontként újra megemlítem, mert ez volna az igazán lényeg...

u.i. Apa az előbb biztosított, hogy az én helyemet senki, de senki nem fogja elfoglalni. Ez nemcsak a munkahelyre vonatkozik, ebben is biztos vagyok. Tudjátok: az a bizonyos "reserved" hely :))

Igazából...

...már a múlt héten le akartam írni egy igeverset, mert egyszerűen nagyon hálás voltam / vagyok érte. Valahogy olyan napon került elém, amikor nagyon nagy szükségem volt rá. Úgyebár sokat agyalok az életemen, hogy merre tovább, és persze nagyon szeretném, hogy ha váltanom kell, akkor Isten elkészítené a szívemet az újabb kihívásokra. Nem egyszerű, mert szeretem a munkám, ajándéknak tekintem, csak látom a korlátaimat és azt, hogy előbb-utóbb tovább kell lépnem (nemcsak a kórházunk helyzete miatt). Nos, azon a napon, amikor óriási kérdésként vetődött fel ismét bennem a "hogyan tovább", a következő igét hozta elém Isten: "Egészen biztosak vagyunk benne, hogy minden összedolgozik azoknak a javára, akik Istent szeretik, és akiket ő a saját terve szerint elhívott." (Rm.8,28) Szóval körülményeim és életem Isten kezében van, semmi furcsa nincs a mostani helyzetemben. Sőt, éppen az Ő gondviselése visz ezekbe a helyzetekbe. Ezekben tanulok meg dolgokat, formálja a jellemem. A Gazdám - ahogy Gyökössy Bandi bácsi mondaná - ért hozzám. Sokszor kell magamat erre figyelmeztetnem, vagy inkább Ő figyelmeztet? Lehet, sőt inkább biztos. Tény, hogy mindig a legjobbat és a legjobban teszi.

Próbálom...

...elhesegetni a gondolatot, hogy éjszakai ügyelet után megint nem bírok aludni, arra meg végképp nem merek gondolni, hogy ma már 12 órázom is.
Na, de nemcsak ezért, hanem mert annyira tündérek voltak a múlt hetem kis barátai, hogy muszáj megmutatnom őket :)))
Ime: Máté, akinek a kedvenc állata a gepárd, nagyon szereti a természetet, az állatokat, szóval, van mit tanulnom tőle.


Sárának legjobb pajtása a nyuszija, anélkül nem lehet aludni, játszani, habár játék közben néha el lehet felejteni :)) Mindenesetre egyik este az asztali áldásból sem lehetett kihagyni :)))





Itt pedig egy nagy-nagy játék után vagyunk, jómagam kicsit megviselten. Lehet, hogy gyakrabban kellene játszanom?

Van néhány...

...mozzanat, amit ha az ember észrevesz, egyszerűen nem tud mást tenni, csak ámulni. Hát, így vagyok ezzel a fotóval is. Nem tudom, mi ihlette Anne Geddes ausztrál fotóst, hogy ilyen pillanatokat fogott meg, de nagyon jól tette. Amióta felfedeztem munkáit, igyekszem megcsodálni. Sőt, ez a fotója annyira a szívem csücske lett, hogy egyik kórházi pólómra is rányomattam. Számomra azért különleges, mert egy férfi kéz tartja a babát. Tele van élettel és kedvességgel.
A gyerekek figyelmét sem kerüli el ez a fotó. Rendszeresen megcsodálják, mint ahogy ma hajnalban Anna is. Tiszta álmosan vánszorgott ki a kórteremből, aztán ránézett a pólómra és közölte, hogy neki is ilyen kistestvére van.

Nem tudom,

ki hogy van vele, de én elég sokszor feltettem már a kérdést Istennek, hogy miért pont én maradtam életben és nem az ikertestvérem. Aztán Ő meg számtalanszor biztosított arról, hogy Neki ez volt a terve és hogy a terve tökéletes. "Te teremtettél mindent és minden a Te akaratodból lett és teremtetett." (Jel. 4,11) Azt hiszem, amikor megszülettem, Isten elmosolyodott. Csak úgy örült. Nem azért teremtett, mert szüksége volt rám, hanem mert így határozott. Amikor erre gondolok, eltörpülnek azok a hiányosságaim, amikkel küszködöm. Amint Isten szemszögéből gondolok erősségeimre és gyengeségeimre, el kell ismernem, hogy ez így van jól.

Farai Chideya nagyon tehetséges és elismert újságíróként azzal küszködött, hogy úgy nézzen ki, mint egy a sok csillogó személyiségek közül a körülötte lévő művilágban. Amikor végre kiszabadult ebből a pokolból, így írt: "A súlycsökkenés nem segített megváltoztatni a személyiségemet és nem könnyített az érzelmi terhemen, amit gyermekkorom óta cipeltem magammal. Azt hittem sovány akarok lenni. De igazából csak boldogságra vágytam és sem a kinézetemmel, sem az eredményeimmel nem tudtam elérni. Nem tudtam elfogadni vagy szeretni magam, ezért mások elfogadása sohasem volt elég. Amikor tökéletes próbáltam lenni, akkor távolivá és elérhetetlenné váltam, pedig pont az ellenkezőjét akartam.
A tökéletességgel való megszállottságod:
1. magányosságba fog zárni, mert boldog kapcsolatok csak őszinteségen és teljes elfogadáson alapulnak
2. arra késztet, hogy hiányosságaidra úgy tekints, mint valami elrejtenivalóra, és nem a növekedésre való lehetőségekre.
3. vasmarokkal tartja figyelmedet azon, ami majd lesz belőled egy nap, ahelyett, hogy örülni tudnál annak, ami most vagy.
4. megfoszt attól, hogy az életed értelmet nyerjen, mivel folyamatosan magadra figyelsz, és nem jut semmi adnivalód másoknak."

Tegnap...

...szabadnapot vettem ki a blogírásban is :)) Csak úgy élveztem a napomat, meg minden. A fénypont az volt, hogy meglátogattam Leila barátnőméket, így Lídia-babáztam. Már 13 hónapos és roppant ügyes. Éppen aludt amikor megérkeztem, aztán meg teljesen meglepett, hogy amikor felébredt kedvesen mosolygott, mintha mindig is körülötte lennék. Ha tudná, hogy mennyire szeretném, ha így lenne... Aztán megcsodáltam az akrobata mutatványait, eszméletlen, hogy miket művel: fel az ágyra, le az ágyról, néhányszor a szívbaj kerülgetett, de hozzá lehet ehhez is szokni: anyukája teljesen nyugodtan szemlélte az eseményeket :)) Ha meg futni kezd, mintha kilőtték volna! Tud ám ügyesen enni is, a finom mozgásai nagyon összehangoltak, szóval elég nagy léptékkel halad a fejlődésben. A mosolya meg egyszerűen lenyűgöző. Főleg, ha aztán hangos nevetésbe torkollik. Na, hát teljesen megbabonázott.
Ha majd sikerül felraknom a képeket a gépemre, akkor azok is beszélnek majd...

A mai nap...

...csak folytatódtak a szebbnél-szebb élmények. Máté és Sári nem hagytak unatkozni egy percig sem, jókat játszottunk, meg filmet néztünk és naaaagyokat nevettünk. Az külön élmény volt, amikor este hálát adtunk a vacsoráért és Sárinak eszébe jutott, hogy a nyusziját nem köszöntük meg, ami úgye nagy hiányosság, így gyorsan pótoltuk a mulasztásunkat :)))
Na, de nagyon előreszaladtam... Voltam ám egy fantasztikus iskolában is, ami ráadásul keresztény és angol nyelvű. Jó poén volt, mert olyan órán vettem részt, ahol magyarul tanultak a mindenféle nemzetiségű diákok és tisztára élveztem, hogy faggattak engem pl. arról, hogy van-e kutyám vagy macskám, meg mi is tulajdonképpen a kedvenc színem, és hasonló szépségek. Hát, nagyon-nagyon élveztem!!! Aztán meg egy Indiából származó hölggyel "beszélgettem" angolul, ami nagy szó ám, merthogy a nyelvek nagyon nem az erősségem, de úgy látom, hogy egyre jobban szembesülnöm kell vele, hogy a passzív szókincsemnek ideje aktívvá válnia.

Bevallom, nem volt könnyű elbúcsúzni a Szolnoki családtól, ez úgyebár szintén nem az erősségem. Vegyük úgy, hogy el sem búcsúztam...

Csodás...

...napom van, (még 5 percig, aztán már csak volt). A hétvégi hosszú ügyeletek eredménye, hogy szabadnapjaim vannak. Na, ezt gondoltam illik rendesen kihasználni, így egy nagyon drága családnál, éspedig a Szolnoki családnál vagyok Törökbálinton. Kati az a barátnőm, akivel évekkel ezelőtt megtapasztaltuk, milyen az, ha a barátok testvérekké válnak. Csodás férje van, Zoli, és két fantasztikus csemetéjük: Máté és Sári. Jó kis meglepetést okoztak ám kedves anyukájuknak, mert mikor végre leszálltam a 72-es buszról, nem Sári szaladt elém, hanem Máté, ti. elvileg Sári az, aki azonnal barátkozik és Máténak kell(ene) idő, de ezt ma teljesen megcáfolta. Élvezem őket, játszottunk is, meg minden, aztán meghallgattuk Apa meséjét, ami a szavannán játszódott, ahol Antilop Anna néni volt az óvónéni, meg felsorakoztak mindenféle állatóvodások, de sajna már elfelejtettem a nevüket és félek, hogy holnap már a trópusokon fognak óvodáskodni... Így jár az, aki nem jegyzetel.
Izgulok ám, hogy mi vár rám még ezen a héten. Tiszta meglepetéseket tartogat, a csütörtök pl. valami interjút, amitől már összeszűkül is a gyomrom (aki nyáron is olvasott, sejtheti, milyen jellegű lesz). Azért úgy vagyok vele, hogy Isten tudja, mire is van szükségem, és ma ezt olvastam: "Körülvette, gondja volt rá, óvta, mint a szeme fényét..." (5Móz. 32,10)

Bátorítások a mai napra

Na, hát vannak olyan emberi kapcsolatok, amelyekben otthon lehetünk, nem kell félnünk, meg ilyenek. Önmagunk lehetünk. Védve mindentől és mindenkitől. Valahogy olyan, mint ahogy Isten mondja a 91. zsoltárban: "tollaival betakar téged, szárnyai alatt oltalmat találsz, pajzs és páncél a hűsége." Sőt, a 27. zsoltárban még arról is biztosít, hogy "ha apám, anyám elhagyna is, az Úr magához fogad engem". Aztán meg arról is, hogy mindent tud, ami velünk történik: "Uram, te szerzel nekünk békességet, hiszen mindent te tettél, ami velünk történt (Ézs.26,12). Azt is felvállalja, hogy a tehetetlenségünket is megoszthatjuk Vele: "nem tudjuk, mit tegyünk, csak rád tekintünk" (2 Krón.20,12). És mivelhogy Ő maga a szeretet és jóság, számontartja a félelmeinket, sőt arról biztosít, hogy: "ahol Isten szeretete uralkodik, ott nem marad hely a félelem számára. Sőt, amikor ez a szeretet egészen kiteljesedik, minden félelmet kiszorít belőlünk". (1Ján. 4,18)

Nagy cipőben

Néha az az érzésem, mostanában nemcsak néha, hogy az élet nem várja meg, hogy olyan érettek legyünk amilyenek lenni szeretnénk, mielőtt szembenéznénk nagy hitpróbákkal. A kiképzés menet közben történik. Legalábbis én kb. úgy vagyok, mint azok a gyerekek, akik felpróbálják a felnőttek cipőjét, és megpróbálnak benne járni. Először esetlenül csinálják, azután ügyetlenül, de sohasem botlás nélkül. Viszont az egyetlen, ami megakadályozhatja, hogy belenőjenek abba a cipőbe az, ha félnek felpróbálni. Mint ahogy a félelem az, ami megakadályozza, hogy belenőjek bizonyos "cipőkbe". Viszont, Aki elkezdte bennem a jó munkát, azt ígéri, hogy arra a napra tökéletesen be is fejezi.
Néha figyelem, mit tesz az a szülő, akinek nagy cipőben próbál járni a gyermeke:
- fogja a kezét
- sugárzik az arca a büszkeségtől, csak mert a gyermeke felpróbálta
- segít neki kiegyenesedni, bátorítja
- és ha arra kerül sor, hogy a gyermek elbotlik és beüti a fejét, ölébe kapja és megszeretgeti

Ezt teszi velem Isten is...

Igazán...

... eseménydús volt az ügyeletem, nem panaszkodhatom. Volt bőven tennivaló és néha annyira nehéz, hogy egyedül ügyelünk, és adott helyzetben nem számíthatok senkire. Mert azért néhányszor megfordulnak agresszív emberek az osztályon, akik nem veszik észre, hogy a legtöbbször igazi kihívás nővérkedni. Na, szóval, soha nem tudtam mit kezdeni az agresszív emberekkel, így ma sem, de tanulgatom.
De két csodás kislány megfényesítette a napomat: Rami és Bogi kitettek magukért. Igaz, a kis törpilla is adta a formáját. Azt különösen élveztem, amikor Ramit bevittem a kezelőbe kanülellenőrzésre, mert kicsit nehezen vezetett, amikor a szuriját kapta. Persze asszisztensem is akadt Bogi személyében, aki, amikor Rami felült a kezelőasztalra, megfogta Rami kezét és közölte vele, hogy: "szorítsd erősen". Hát, ja, ezt szoktuk mondani a gyerekeknek, ha nagy bátorságot várunk el tőlük. Rami persze csak mosolygott, mint aki tudja, hogy semmi nem fog fájni, aztán meg is nyugtatta kis segédemet, hogy: "dehát csak megnézi Noémi". Én meg belül örültem, hogy ez a kislány ilyen felszabadult lett, mert azelőtt egy órával olyan vigasztalhatatlanul sírt anyukája után, hogy az volt az érzésem, hogy sose fogom tudni megvigasztalni. Örülök, hogy mégis összejött, jó, hogy a gyerekszívek ilyen könnyen vigasztalódnak...

Aranyos kicsikém

Mécs László: Aranyos kicsikém! (Részlet)

Hiszek a véletlenben, mely megett

Isten nevet,

mint én az ablaküvegek megett,

ha maggal tartom télen a cinkéket,

vagy ha az utcán lopakodva lépek,

hol játszanak proletár gyermekek – népek

és sunyi módon ezüst pénzmagot

veszítek el s magamban kacagok.

Hát így véletlenül

a pesti pályaudvar tetejéről,

rejtett helyéről

este kilenckor egy szürke veréb leesett.

Nem nagy eset,

de fontos, mert a költő észrevette,

az Út, az Igazság és az Élet

című újság riportere

(mit Isten szerkeszt)

és így az égben nagy tere-fere

leszen, az angyalok sokat beszélnek,

vitatkoznak s nevetnek majd felette.

S a vak rikkancs megborzongott elébb,

aztán megtapogatta

és csókolgatta, simogatta

s százszor, ezerszer mondogatta:

„Aranyos kicsikém, aranyos kicsikém,

pihegő szivikém,

mesélő forrásból, kristályos vizikén

tartalak mézezett gyémántbúzán, lencsén,

ébredj fel kicsikém, örömöm, szerencsém.”

És betette a pénz közé zsebébe

s kalaplevéve

valami imát rebegett.

Szeretném tudniillik én,

ha egyszer a haláltusával

lehullunk mint a kis veréb,

az Úr lelkünk ütőerét

simítsa s mondja: „Aranyos kicsikém!”

Annyira gyönyörű...

... az ég alja, hogy na. Narancs és sárga színben pompázik, de most nem árulom el, hogy melyik gáznak köszönhetően :)), találjátok ki. Márcsak ezért érdemes volt felkelni, de méginkább azért, mert ügyelek. Izgalmas napom lesz előreláthatólag, mert mind csöppek vannak az osztályon. A legnagyobb 5 éves, ő a legkisebbel van egy szobában. Na, ők külön történet. Múlt este már lefeküdtek aludni és csak a kinti fények mellett vettük észre, hogy Ilcsi, a picike nagyon dolgozik valamit. Hát, igen, a tálcájáról az ágyába kerültek a finomságok, tudjátok, kifejezetten nővér-bosszantásra. Na, éppen dorgáltuk volna 1000-el, hogy enyje-benyje, amikor a mutató újját a szája elé rakta, figyelmeztetve minket, hogy Gergő már alszik és maradjunk csöndben. Na, ennyi is volt a nagy fegyelmezés... Azt már meg sem merem említeni, hogy van, akit képtelenség berakni az ágyába, csak nagyon mély álomban, mert egyébként olyan hiszti van, hogy zeng a ház. Ezt még egyikünknek sem sikerült túlélnie az osztályon, úgyhogy Bogi úgy vesz részt az osztály életében, hogy állandóan nyitva van a kórterem ajtaja, ő meg jobb esetben ott ül egy kisszéken, de általában követ bennünket, főleg azzal a kérdéssel, hogy: "hova mész?" Múlt nap állandóan kiabálta, hogy "Noé", az egész nevem nem ment, aztán estére meg azt találta ki, hogy "Noika". Kb. úgy hangzott, mint mikor drága apukám hív mert valami nagy-nagy meglepetése van. Aztán meg úgye itt van Rami is, akinek meg mesélni kell, mert egy nővér azért van, meg neki nővér ölelés is kell, meg csak úgy ücsörgés nővérke mellett, szóval, nem tudom, hogy is kezdjem el az osztódást, hogy minden gyermek kívánságának megfeleljek.
Tény, hogy unatkozni végképp nem fogok, igaz, fogalmam sincs, mit is jelent ez a szó. Jómagam nem ismerem...

Istennek jobb terve van

Talán meglepő ez a cím, merthát úgyebár merész kijelentésnek tűnik, de most erről vagyok meggyőződve az elmúlt napjaim alapján. Ebben az évben nagyon sok írást, gondolatot olvastam arról, hogy mit kellene tennem vagy mit nem kellene tennem, hogy elfelejtettem az isteni gondviselést. Hogy ott vagyok Isten tenyerén és mindaz, ami engem ér, először Elé kerül és Ő hagyja jóvá. Azt gondolom, hogy Isten tervét nem nekem kell megválasztanom, annál inkább felfedeznem. Sokszor csak visszatekintve látom a nagyobb képet, amikor éppen összekuszálódnak életem szálai, akkor nagyon is elkezdek aggódni. Pál azt írja a Róm.15:24-ben: "...amikor Hispániába utazom, remélem, el tudok jutni hozzátok". Sohasem jutott el. Helyette Európa börtöneiben volt és megírta a leveleit.
Sokszor panaszkodom életem alakulásai miatt, nem is értem, miért, ha tudom, hogy Isten vezeti az életem. Élt egyszer Angliában egy nagyon tehetséges pásztor, J. Stuart Holdennek hívták. Amerikába hívták egy konferenciára. Már meg is vette a hajójegyet, amikor mégis úgy döntött, hogy felesége mellett marad, akinek romlott az egészségi állapota. Odaszánt férjként, Holden a feleségéről való gondoskodásba merült és nem is mert arra gondolni, hogy mit hagy ki az Atlanti óceán másik felén. Ám nem sokkal később kiderült, hogy az el nem használt hajójegy a Titanic nevezetű luxushajóra szólt...
Nagyon könnyen csalódom, ha a terveim összedőlnek, és túl könnyen elbátortalanodom, amikor karrierépítő lehetőségeket hagyok ki. Azt hiszem a panaszkodásaim azt jelzik, hogy nagyon messze állok attól, hogy ismerem Istent. Visszatekintve mindig azt láttam meg, hogy a késedelem csak a gondoskodó Atya védelmező keze. Innentől kezdve meg azt gondolom, hogy van értelme a zárt ajtóknak és a nyitott ablakoknak, a meghiúsult álmoknak, Istenre való várakozásnak és mindannak, ami velem történik, vagy éppen nem történik...

Engedem

"Most nem teszek semmit, csak engedem, hogy szeressen az Isten." (T.E.)

Szeretem...

...O. Chambers gondolatait olvasni. Talán ismeritek "Krisztus mindenek felett" című áhítatos könyvét. Nekem rengeteget segített, hogy Istent jobban megismerjem. Még mindig reménykedem, hogy egyszer valaki fogja magát és nekilát magyar nyelvre is lefordítani egyéb írásait. Kicsit elszomorodtam, amikor megtaláltam román nyelven néhány értékes könyvét, aztán végülis nekiláttam úgy olvasni. Aztán meg eldöntöttem, hogy lefordítom. Dehát úgye, így nem az eredetiből van fordítva, márpedig úgy lenne az igazi. Na, talán egyszer, ha nagy leszek...
Amit igazán szeretnék leírni, az ő gondolatai...
"Csak egyetlen kapcsolat számít: a te személyes kapcsolatod a Megváltóval és Úrral. Engedj el minden mást, de ezt az egyet őrizd minden áron és Isten véghezviszi tervét az életeddel. Egyetlen emberélet felbecsülhetetlen érték lehet Isten céljai szempontjából és éppen a te életed lehet az."