Az erdőben
Ma a rengetegbe bújdostam,
mert kiabálni akartam vele.
És ő nekem adta az erdejét.
Azt mondta: a tied mind.
Körbenéztem, leültem egy rönkre,
ő szemben guggolt velem.
Az avarból feltörekvő
cirmos, kis levelet kihúztam,
s csak néztem, csak néztem.
"Az is a tied. Neked adtam. Tetszik?"
"Nagyon." - mást nem tudtam mondani.
Arra gondoltam, majd megmutatom
barátaimnak ezt a műremeket,
hogy Istentől kaptam.
Ő mosolygott,
én meg csak faltam-faltam
a titokzatos ereket,
a pompás foltokat,
az elbűvölő szegélyt,
a formás görbületeket,
a duzzadó életet.
"Tényleg az enyém?
Ez nem lehet igaz! Nekem adod?"
- bugyogott fel lassan bennem
az öröm boldogító hitetlensége.
"Kinek adnám? Mondd?"
- nézett rám megütközve.
Akkor megfogtam a fáradó hajtást,
gémberedő ujjaimmal
ágyat kapartam neki,
hogy új birtokom
egyetlen darabja se vesszen el.
Megittasodva, elakadt nyelvvel tértem haza,
semmit sem szólva az egészről azóta sem.
Mégis mindenki tudja: az erdő az enyém.
Azt is, hogy tőle kaptam.
(Háló Gyula)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése