2007. október 11.

Nem igazán...

... lelkesedtünk a változásért, amikor kiderült, hogy e héttől kezdve számítógépen is rögzíteni kell minden, beteghez fűződő adatot, tevékenységet. Ez persze egyáltalán nem könnyítette meg a munkánkat, inkább lett egy újabb plusz feladat. Mert kézzel írni azért még kell minden dokumentációt.
De lehet, hogy a jövő arról fog szólni, hogy mindenki veszi a maga kis laptopját, mondjuk a viziten, természetesen a beteg is előveszi, (a gyerekek amúgy is szeretik az ilyen ketyeréket), és bepötyögjük majd a szükséges vizsgálatokat, kezeléseket, gyógyszereket. Aztán a fizikális vizsgálat is már gépen keresztül megy majd, nem kell majd nagy levegőket venni, meg köhögni, meg hallgatózni, minek az. Sőt, a betegnek meg sem kell szólalnia, csak bepötyögi a mondandóját és mindenkinek megjelenik a saját kis gépén. Így nem kell zavarba lennie, vagy mosolyognia, mondjuk azért mosolyfejet rakjon be, mégiscsak szép az élet...

Teljes lelkesedéssel gépeltem ám ma hajnalban az éjszakai eseményeket, amikor egyik kórteremben észrevettem, hogy ég a nagy villany. Meglepett a dolog, mert ott egy apróság fekszik. Bementem hozzá és közölte, hogy ő már meg is mosakodott. Letelepedett egy kis székre és várta a reggelit. Hajnali 4:30-kor. Elég erősen kellett bizonygatnom, hogy még jócskán aludni kéne, meg ilyenek, mire sikerült ismét az ágyába varázsolnom.
Azt hiszem, mostmár nekem sem ártana ha végre aludnék...

2007. október 10.

Azt gondolná...

... az ember lánya, hogy az éjszakai ügyeletek eseménytelenek meg fárasztóak. Az utóbbit elismerem, az előbbit meg már jó párszor megcáfoltam :))) Szóval tegnap éjszaka történt, hogy tettem-vettem a kezelőben, amikor hallottam, hogy valaki sír. Meglepett a dolog, mert a kicsiket nemrég néztem meg, aludtak, mint a tej, a nagyoktól meg nem vártam efféle megnyilvánulást. De egyik nagy lány sírt. Mint kiderült, elfelejtette a telefonja pin-kódját és már a puk-kódot kellett volna bepötyögni, hogy újra használhassa. És hát úgye, általában az emberek nem puk-kóddal a kezükben vonulnak be egészségügyi intézményekbe. Na, de gondolom erre is találták ki a nővéreket, hogy ilyen helyzetekben kölcsönadják a saját telefonjukat, mert úgyebár nem kevésbé életmentő, mint mondjuk a DAFA :))) Az akció olyan jól sikerült, hogy nem sokra rá megérkezett sms-ben a nagyon várt puk-kód, így minden viharfelhő elcsitult és a nagy lány is aludt tovább...
Az előbb meg egy kislány vonult ki és ezt mondjuk még nem sikerült megértenem, hogy lehet az, hogy szinte félálomban is tudnak mesélni az életükről, de a kedvenc korosztályomnak ez nagyon jól megy. Így értesültem arról, hogy apa és anya már nem élnek egy fedél alatt, és hogy egy ilyen apróságnak végig kell hallgatnia, hogy apa és anya már nagyon nem szeretik egymást. Na, szóval, fáj a szívem értük és mindig megdöbbent a stasztika, miszerint az osztályunkon megforduló gyerekek felének külön élnek vagy már el is váltak a szüleik. Én meg csodálkozom, hogy tele vannak feszültséggel, félelemmel...
Hamar szembesülnek az élet szomorúságaival...

2007. október 9.

Szeretet-recept

Nem tudom, ki hogy van a szeretet témával, de mostanában vannak olyan emberek az életemben, akikhez igencsak nagy adag szeretetre van szükségem. Akiket nem tudok "csak úgy" megszeretni, mert nem könnyű esetek. Általában elkerültem az ilyen embereket életem során, de van, akiket nem lehet és valahogy mostanában nagyon nem tudom mellőzni őket. Talán Isten úgy gondolta, hogy itt az ideje először nagyon is aktív, cselekedetekben megnyílvánuló módon szeretnem, mint először az érzelmeimmel (mert általában ez dominál). Hát, nekem ez nem egyszerű dolog, néha az van bennem, hogy az összes energiámat felemészti egy-egy ilyen ember "szeretése".
Tegnap valahogy Gyökössy Bandi bácsi egyik története jutott eszembe a "Mai példázatok"-ból, amiben egy hölgy keresi fel és elpanaszolja, hogy képtelen szeretni az édesanyját, sőt, gyűlöli, mert tönkretette az életét, a házasságát, általában mindent, amiben örömét lelte. Hát, Bandi bácsi nem azt javasolta, hogy költözzön el, meg rakja helyre az anyukáját és mondja meg úgy igazán a magáét. "Receptje" a következőket tartalmazta: zongorázza el édesanyja kedvenc darabját, főzze meg anyukája kedvenc vacsoráját, hívja el sétálni, hallgassa meg, este meg takarja be jól és akár adhat egy jóéjt puszit is. Nézhetett is egy nagyot a hölgy a különös "recept" hallatán, meg először nagyon mentegetőzött, hogy képtelen mindezt megvalósítani, aztán elég sokáig nem adott magáról életjelt. Végül amikor végre visszajelzett a receptek beválásáról, elmondta édesanyja reakcióját az esti búcsúzkodás után és a hölgy csak annyit tett hozzá: "adja át másnak is a receptet". Most per pillanat úgy érzem, hogy a soron következő én vagyok, akinek ki kell próbálnia...

A héten...

... ismét hadakozni fogok a szervezetemmel, mármint próbálom meggyőzni, hogy nem is olyan borzasztó nappal aludni, igaz, hogy már jópár éve próbálkozom, dehát sose lehet tudni... Na, szóval éppen ügyelek, de hála Istennek, a gyerekek nagyon jól alszanak, én meg őrzöm az álmukat. Azt nem értem egyébként, hogy miért van az, hogyha valakivel hajnali 5-ig beszélgetek, attól még tudok nappal aludni, de ha éjszaka ügyelek a kórházban, akkor meg nem. Na, ezt fejtse meg valaki.
Pénteken reggel egyébként fociznak a fiúk a gyüliből, de persze mi lányok is csatlakozhatunk. Gza legalábbis a tegnap biztosított bennünket, hogy egyszer minden mérges gomba ehető :)). Aztán egy "jótett" miatt olyan kíváltságom lehet, hogy a bolond gomba teóriát megdöntve, jómagam kétszer is mehetek. Márcsak ezért is sokat kellene aludnom, hogy majd bele tudjak rúgni a labdába, mert már igencsak régen fociztam. Mondjuk izgalmas lesz, ha ügyelet után még erre is ráveszem magam. Dehát, állítólag szeretem a kihívásokat.

2007. október 7.

Jona

Jona tesóm egyszer azt mondta, hogyha esetleg róla szeretnék írni, akkor ezt a képet tehetem be. Én szótfogadtam :))) Azt azért elárulom, hogy ez nem is a teljes munkaruhája, mert itt pl. nincs oxigén palackja. Néha az is van. Érdekes munkája van, ami neki nagy kihívás, de jól állja a sarat. Nem fogjátok elhinni, de a munkaköri leírásában az is benne van, hogy munkakezdés előtt kötelező a zuhanyzás. Beszéltünk is róla, hogy akár végigfürödhetné az egész mukaidejét, dehát úgye annál sokkal nemesebb célokat tűzött ki: gyógyszereket fejleszt, meg előállít, meg kutat és nagyon élvezi.
Bevallom, ő nem csupán a testvérem, hanem a legjobb barátom is. Példaértékű számomra az, ahogy él ebben a világban, ahogy szereti az embereket, a gyerekeket és érti is a nyelvüket. Tisztelem a kitartásáért, a konokságáért és sokszor a hitéért. Az viszont érdekes, hogy mindketten más dolgokra emlékszünk a gyerekkorunkból. Ha valami eszébe jut, néha nézek rá nagy szemekkel, hogy tényleg? Néha azt is megkérdezem tőle, hogy egyáltalán közös volt-e a gyerekkorunk? Na, de ez tényleg érdekes. Arra viszont én is emlékszem, amikor istentiszteletet "tartottunk" és ő volt az egy szem fiú unokatesókkal együtt, így természetesen mindig ő volt Bartha bácsi (így hívták az akkori pásztorunkat).
Nos, az évek alatt azért eléggé megismert már ahhoz, hogy tudja, mit szeretek és mit nem, milyen az ízlésem, mitől akadok ki, mivel fejezheti ki a szeretetét. Egyszer a fejébe vette, hogy ő márpedig Korondról vesz nekem kissé népies jellegű ruhát (ez az egyik gyenge pontom), természetesen úgy, hogy én Pécsen voltam akkor is. A méreteimet azért megkérdezte, de igencsak meglepett, amikor írta, hogy egy nagyon szépet választott. Épp akkortájt készültem haza egy esküvőre, és csak az úton döbbentem rá, hogy annyira megbízom az ízlésében, hogy semmi ünneplő ruhát nem pakoltam be és úgy átfutott az agyamon, hogy mi van, ha nem lesz jó? De csak átfutott, aztán gyorsan el is űztem: á, nem, biztosan jó lesz. És az lett. Ma is egyik kedvenc ruhám és különleges alkalmakon, ha lehet, ezt választom :)))
Hát, ez csak egy kis szemelvény az egyik tesómról :))

2007. október 6.

Végleg elengedni

Két csodálatos munkatársnőm ebben az évben veszítette el férjét és munkahelyét is. Igaz, az utóbbi előnyugdíjaztatást jelent, de mindkettőnek sokat segített volna, ha még dolgozhat. De nem így alakult. Mindketten harmónikus kapcsolatban éltek férjükkel. Egyiknek volt ideje felkészülni a veszteségre, a másik még elköszönni sem tudott. A fájdalmuk és a gyászuk is más. Hallgatom egyiküket: noha pótolhatatlan veszteség érte, nem sajnálja magát, igaz, hogy sír, ha kell, de igyekszik megtalálni a mostani helyét. A másik kevésbé: emészti magát, és nem tud magának sem megbocsátani és feldolgozni a gyászt. Bevallom: noha nagyon tisztelem és szeretem, teljesen tanácstalan vagyok. Nem merek megszólalni, mert úgy érzem, hogy olyan haszontalan vigasztaló lennék, mint Jób barátai. Csak hallgatni tudok. Nagyokat. Mást nem tehetek...
Iszonyúan fájhat valakit végleg elengedni, akár halála miatt, akár amiatt, mert ez az egyetlen út. Nem tudom, melyik nehezebb. Most azt gondolom, hogy az méginkább fáj, ha valakit úgy kell elengednem, hogy továbbra is ott van valahol az életemben...

2007. október 5.

Misi bácsi,

egyik portásunk, ma is, mint mindig nagy örömmel fogadott. Jópárszor megcsodálta már és persze szóvá is tette, hogy a szöszbe tudok feltekerni a kórházba ezeken az emelkedőkön. Végülis csak néhány éve gyakorlom :))) Mindig megjegyzi, hogy neki aztán nem menne...
Még nem is írtam, hogy hétfő óta van az osztályunkon egy nagyon beteg, 4 éves fiúcska, Gergő, aki aztán nagyon megnehezíti az utat a szívéhez. Teljesen megcáfolta az elmúlt napokban az elméletemet, miszerint a 4 éves korosztállyal lehet a legjobban együttműködni. Akármit is tettem, olyan elutasító volt, hogy tiszta szomorú lettem. Aztán tegnap végre jobban lett és gondoltam: na, most megviccelem és közöltem vele, hogy mégcsak véletlenül se mosolyogja el magát, mert nálunk ilyet nem lehet, meg tilos, meg minden. Na, ez annyira tetszett neki, hogy a szeme nevetett és igencsak erőlködött, hogy ne nevesse el magát.
Na, hát, így állok Gergővel. Azért remélem, ma már igazi nevetést is elő tudok varázsolni...

u.i. A név determinál?

Amióta...

... elkészült az októberi beosztásunk, azóta készülök haza. A szüleimhez. Március óta nem láttam őket, így már jócskán be vagyok sózva. Ma megszámoltam, hogy még 17 nap. Érdekes, hogy mindaddig, amíg nem tudtam, mikor mehetek haza, nem volt bennem ez a "besózás". Úgy gondoltam erre, hogy majd egyszer... Aztán most, hogy a "majd egyszer" ennyire közeli, már nem igazán bírok magammal. Igaz, a szüleim sem. Noha már mondtam a dátumot, újra és újra megkérdezik. Talán nem hisznek a fülüknek, vagy lehet azt gondolják, hogy közelebbi időpontot mondok. Ma meg is kérdezem tőlük :)))
Azt azért meg kell állapítanom, hogy a kételkedős kérdéseim frissen és vidáman is állnak. Na, de azt is, hogy van, Aki ismeri ezeket a kérdéseket, és a "tökéletes időzítést" is a válaszokhoz.

2007. október 4.

Nos, azt hiszem,...

... hogy ki kell javítanom a délelőtti bejegyzésem. Mert helyesen inkább így hangzana egyik mondatom: kételkedem, kérdezek, hiszek és sokszor nem kapok választ. Épp ebből adódik szerintem, hogy aztán ismét kételkedem pl. abban, hogy jól értettem-e Istent, meg fogom-e érteni a szavát, összhangban leszek-e az Ő időzítésével, meg ilyenek. Nekem ez tényleg nem egyszerű, még akkor sem, ha tudom, hogy a Pásztornak nem kevésbé fontos, hogy merre tart az életem. Az mondjuk megnyugtat, hogy olyan Pásztor, aki azért az egy elveszett bárányért is kockáztatja az életét.
...
De az is lehet, hogy nem kellene ilyen későn írnom, mert fáradtan az ember kicsit másképpen éli meg a dolgait. Ilyenkor kételkedősebb vagyok és bizonytalan sokmindenben. Szóval, ne is figyeljetek rám...

Kételkedés

Szeretem, ha valaki mer kételkedni és nem rábólintani mindenre. Kifejezetten élvezem tanítani az olyan diákokat, akik nem fogadják el kételkedés nélkül a mondandómat, hanem kérdéseket tesznek föl, megszűrik a saját szűrőiken és aztán bólintanak. A legjobban növekednek.
Így vagyok Tamással is a tizenkettő közül, akinek mások tapasztalata nem volt elegendő, hanem kellett, hogy saját tapasztalata legyen és ebben részesült is. Sosem szerettem, amikor hitetlennek, meg mindenfélének titulálták, csak mert voltak kétségei. Könnyű leírni valakit, főleg, ha nekünk is megvannak a magunk kérdései. Azt gondolom, hogy Jézus egyáltalán nem veti meg az őszinte kérdéseket. Amikor saját magunk tapasztaljuk meg Jézus válaszát, a saját szűrőinket használva és nem a másokéra bólogatva, egyre szorosabb lehet a kapcsolatunk vele. Tamás igaz, hogy kételkedett, de végül mártírhalált halt Jézusért.
Abban is biztos vagyok, hogy az őszinte kételkedés a bizalom magasabb szintjére visz. A kételkedési időszakban ülhetünk ismét az iskolapadba és hallhatjuk meg Isten szavát úgy, ahogy azelőtt nem hallottuk. Szóval nekem valahogy a kételkedés és a hit összetartozik. Mint ahogy a kérdés és a válasz is. Jó ideje szinte csak kételkedem, kérdezek, hiszek és választ kapok. Mostanában erről szól a hitem.

Az éjszaka csöndjében...

... rádöbbentem, hogy még mindig vannak olyan emberek az életemben, akiknek hagyom, hogy ők döntsék el, hogyan viselkedem. Még mindig a környezet alakít rajtam, ahelyett, hogy én alakítanám a környezetemet. Gondolok itt arra, hogy nap mint nap szembe kerülök kicsinyességgel, türelmetlenséggel, indulatossággal és nagyrészt ezek befolyásolják a reakcióimat. Nem vagyok szabad sokszor arra, hogy ezen reakciók ellenére másképp viselkedjek. Hogy szeretetteljes legyek, ha indulatos szülővel találkozom, hogy türelmes legyek, ha viselkedési problémákkal küzdő gyermekkel szembesülök.
"Nem csillagainkban, Brutus, a hiba, hanem magunkban..." - írja Shakespeare Julius Caesar című drámájában. Hát, nagyon igaza van. Meg kell tanulnom, hogy fölébe lehet emelkedni a napi csatározásoknak, alaptalan beszólásoknak, amelyek adott esetben megfojtanak és megvakítanak.
Azt hiszem, csakis így fejlődhetek és nőhetek...

2007. október 3.

Ha ég a házad...

"Ha ég a házad, melegedj a tüzénél." -tartja egy spanyol közmondás. Thomas Edison melegedett is, amikor a szeme láttára égett porig a laboratóriuma. Fogalmam sincs, hogy mi is játszódott le benne, de a következőképpen állt a helyzethez: "A katasztrófa legnagyobb haszna, hogy minden tévedésünk elégett. Hála Istennek, tiszta lappal indulhatunk újra." Ekkor mindössze 67 éves volt.
3 héttel a katasztrófa után, sikerült megszerkesztenie első fonográfját.
...
Fogalmam sincs, hogy engem mi fog kiugrasztani a mostani helyzetből. Talán az, hogy nemsokára nem lesz kórházunk. Mostanában egyre többször mondogatják a kolléganőim, hogy elpazarolom magam, hogy nem lépek tovább. Igaz, nem tudják, hogy több helyre is próbáltam váltani, de ezek szerint mégse azok voltak amerre mennem kell. Az meg totál nem megy, hogy minden hidat felégessek magam mögött. Jó lenne tudni, hogy merre tovább...
Azért megfogadom én is a spanyol közmondást. Ha ég a "házam", melegedni fogok...

2007. október 2.

Fájó szívvel...

vettem tudomásul osztályátadáskor, hogy Lacus ma hazamegy. Nemrég meg is érkezett az anyukája, el is köszöntek, meg minden. Már majdnem kiléptek az osztályról, amikor Lacus hátrafordult és megkérdezte: "adhatok egy puszit?" Hát, hogyne adhatott! Ilyen nagy szeretetet kaptam ma az osztály legfiatalabbjától. El is raktározom zord időkre.
Az előbb meg Dávid állt elém, hogy mit segíthet. Még mindig itt van, aztán egyre többször kérdezi, hogy mi az, amit ő is megtehet. Jó kis meglepetéseket szerez nekünk, mert nagyon ügyesen elvégzi mindazt, amit rá merünk bízni. Sokszor úgy kap valami megoldandót, hogy neki kell rájönnie, és mindig rájön. Mi meg csak ámulunk. De így kell nekünk, ha nehezen hisszük el, hogy igenis olyan feladatokra is képes, amire mi nem is gondolunk.

Első meglepetésem

Nem tudom, hogy lesz-e olyan valaki az olvasóim közt, akinek meglepetés lesz a mai gondolatsor, de valahogy mégis ez van bennem, hogy leírjam bátorításként, így talán meglepetésként is.
Mert a mai bátorításom elsősorban magamnak íródik figyelmeztetésül, másrészt meg talán olyan is lesz, aki hasonló cipőben jár.
Jómagam hajlamos vagyok magamra venni az előregondoskodás nyomasztó terhét, most per pillanat azt, hogy mi lesz velem januártól, amikor a Gyermekklinikára kerül a megmaradt betegágyunk és jóllehet amikor a két kórház megállapodott, fűt-fát ígértek, mára már kiderült, hogy alig vesznek át tőlünk embert. Ezt nekem nem könnyű feldolgozni, mert nagyrészt mindannyian arra tettük fel az életünket, hogy gyermekeket ápolunk. Na, de nem részletezem.
Sokkal inkább arról akarok írni, hogy van nekem egy mennyei Apukám, aki eddig még mindig a gondomat viselte. Eszembe jutott, hogy amikor az egyetemet elkezdtem, 18000 Ft volt a fizetésem. Kérdés volt, hogy miből fogom fizetni az albérletet és hogy fogom tudni mellette még a tanulmányaimat is finanszírozni. Akkor állt elém a semmiből egy jómódú család, és éppen addig fizették az albérletemet, amíg szükség volt rá...
"...ne emésszen fel titeket az, ami holnap vagy megtörténik, vagy nem..." (Mt.6:34) volt a mai áhítatom témája. Meglepő nem?
"Ha Isten mellett döntötök, akkor ez azt jelenti, hogy nem nyugtalankodtok tovább olyan dolgok felől, mint hogy mi lesz délben az asztalon, vagy hogy milyen divatot is követnek a ruháitok a szekrényben... Nézzétek a madarakat, szabadok, nem foglyai a munkának, gondtalanok az Isten gondviselése alatt. Ti pedig sokkal többet értek Számára, mint a galambok.
Ne aggódjatok, ha valami nem jön össze. Rá fogtok csodálkozni, hogy az összes mindennapi szükségetek be lesz töltve. Teljes figyelmeteket irányítsátok arra, amit Isten ma tesz, és ne emésszen fel titeket az, ami holnap vagy megtörténik, vagy nem. Isten segíteni fog minden nehéz dologban, ami csak felmerül és idejében mellettetek lesz, hogy tudjátok, mit kell tennetek." (Mt.6:25-34)