Érdekes,

ha az ember életében újra felbukkannak olyan kedves emberek, akikkel már évek óta nem találkozott. Így voltam a hétvégén, amikor fogadott tesóim látogattak meg. Sokminden történt azóta az életünkben, volt is mit megbeszélni bőven, de olyan jó volt együtt lenni, hogy igazából most alig találok szavakat. Olyan, mint amikor az ember hosszú-hosszú útról megérkezik, azt sem tudja, hol kezdje, így talán csak a közepébe vág bele vagy csak hallgat nagyokat, de azt meg úgyis megértik, mert ismerik. Nem kell mindent elmondania.
Hálás vagyok nagyon értük, és várom a folytatást...
(A képen a Dzsámi látható)

Nos, nem hiszek...

... a véletlenekben, abban, hogy csak sodródunk és csak úgy történnek, vagy éppen nem történnek velünk dolgok. Sokkal inkább hiszem, hogy Valaki kormányozza az életemet. Így ma, amikor az áhítatomat olvastam, egyáltalán nem lepett meg, hogy éppen arról beszélt, ami bennem nagy-nagy kérdés. És hát, éppen egyik kedvenc bibliai személyiségen, Józsefen keresztül. Nagyon tetszik az élete, hogy a legnehezebb élethelyzetben is a maximumot hozta ki magából. Lenyűgöz a hozzáállása. Nem tudom, hogy érzékelte azt, hogy Isten vele van, de az Írás szerint ott volt és szerencséssé tette mindazt, amit végzett.
"De Izráel Józsefet minden fiánál jobban szerette..., ezért tarka ruhát csináltatott neki."
(1Móz. 37:3)
>>Amíg József viselte a palástot, addig nem tudta megérteni testvérei elégedetlenségeit és küzdelmeit, akik ugyanolyan keményen dolgoztak, ugyanannyira megérdemelték édesapjuk szeretetét, mégis mindig alulmaradtak.
Amíg József viselte a palástot, addig nem tudta, hogy mire lenne képes nagyon nehéz, égető körülmények között. Nem tudta, hogy Isten személye teljesen elég a számára, még akkor is, ha mindent elveszít.
Mielőtt József viselhette volna a másik palástot, azt, amely Egyiptom kormányzójává tette őt, sok évet kellett rabszolgaként és börtönrabként eltöltenie. A börtönben, és nem a palotában jött rá, hogy nem ő az egyetlen, akinek az élete nem úgy alakult, ahogyan szerette volna (mielőtt vezethette volna az embereket, először meg kellett tanulnia megérteni őket).
Nos, tehát, ha éppen "két palást közt" vagy, örülj! Tanulási periódusban vagy, és ahogy Józseffel, úgy Isten ott van veled is. Ha túl jutsz ezen, készen leszel a munkára, amire Isten elhívott!<< (Bob Gass: Mai ige)

Nagyon...

... messze állok Jóbtól, aki a következőt jelentette ki a barátainak: "bár megöl engem, én mégis bízom benne." Nem is értem, miért nem jellemző rám, ha már egyik kedvenc igeversem. Ma csak a felhőimet láttam nagyrészt, néha azért kisütött a nap, de csak nagyon néha. Persze kérdés, hogy mi a szösznek írtam az előbbi bejegyzésem... Mert néha tényleg ezt élem meg, és ma valahogy ide kívánkozott. De majd jól leszek, meg minden, ne aggódjatok értem...

És még valami: "Egészen biztosak vagyunk (konkrétan most vagyok) benne, hogy minden összedolgozik azoknak a javára, akik Istent szeretik, és akiket ő a saját terve szerint elhívott. (...) Ennek ellenére, minden ilyen nehéz helyzetben mi vagyunk a győztesek! Sőt, még annál is többek, ő általa, aki szeretett bennünket. Mert Isten szeretetétől semmi, de semmi nem tud minket elválasztani - ebben egészen biztos vagyok! (Róm. 8:28, 37-38)

Azt hiszem...

... ma bezárom szívem ajtaját és egy óceán fenekéig dobom a kulcsát. Nem bírom már ezt a szeretet-sebezhetőség dolgot. Kész. Befejeztem mindenféle nyíltságot, meg szeretetet.
És most egyszerűen világgá megyek...

Nem tudom...

... mi van, de olyan betegeink vannak, mint télvíz idején. A héten annyit dolgoztunk, hogy ma este, amikor végre leültünk 5 percre, Diával, megállapítottuk, hogy azért jó volt a nyugodt augusztus. El sem tudom képzelni, mi lesz, ha tényleg tél lesz és persze áprilistól kevesebb ágyszámunk van.
Na, de nem erről szeretnék igazából írni, hanem Valer Lacikáról, merthogy ma, nagy meglepetésemre megérkezett az én kis kedvencem. Egy hónapja töltötte be a harmadik életévét, és aki figyelemmel kíséri ez oldalt, már tudhatja, hogy a kedvenc korosztályomba tartozik.
Először a tavaly Karácsonykor találkoztam vele ezen az osztályon (mert a Csecsemőről már ismertem) és már akkor meglepett, hogy milyen értelmes, okos és szeretnivaló. Mivel olyan kicsi volt, egyszerűen csak "Manócskának" hívtam. Na persze, néztem egyet, amikor a tablóképen rámmutatott és azt mondta: "Ott a Manócska." Ezen persze jót derültünk, aztán a főnővér megjegyezte, hogy már érti, miért is nem változtatok én pályát (akkor megtehettem volna).
Aztán tavasszal ismét volt nálunk és akkor már megtanulta a nevemet is. "Noémi, gyere be!" - jó párszor elhangzott, ha éppen nem tudtam mellette lenni. Aztán sokszor csak pillanatokra is engedtem ezeknek az invitálásoknak, mert egyszerűen nem lehetett nemet mondani. Az esti mesélések voltak a legjobbak, amikor olyan kérdései voltak, hogy csak lestem.
...
Ma azt gondoltam, amikor megláttam, hogy már totál nem emlékszik rám: eltelt fél év, a gyerekek gyorsan felejtenek nevet is, arcot is, jobb, ha meg sem próbálom megkérdezni. De nem bírtam ki, óvatosan rákérdeztem, hogy tudja-e a nevem. "Noémi"- volt a válasz. Hát, madarat lehetett volna velem fogatni :))) Aztán kaptam bőven puszit is meg nagy-nagy öleléseket, de Jonának ne áruljátok el, mert aztán kapok a fejemre, ha ismét beteg leszek, hogy miért is nem vigyázok már magamra...

Búcsúzás és lombhullás

Nem megy nekem a búcsúzkodás. Még akkor sem, ha rövid időre szól valaki elmenetele. A végleges búcsúzást meg sem merem említeni, már maga a "végleges" szó is nehéz, mert irreverzibilitást jelent. Persze ősz lévén, mi más is jutna eszembe, mint a levelek búcsúzása az életadó fától. Gondolkodóba ejtett az, hogy az ún. elválasztóréteg, ami megkönnyíti és lehetővé teszi a levelek búcsúzását, már a levél kialakulásakor előképzett állapotban van. Mégis, amikor a szerepe előtérbe kerül, elég szertartásosan történnek a változások: először az oxálsav felhalmozódására elbomlik a klorofill, a maradék cukrokból pedig az antociánok képződnek, ezek adják az őszi lomb igézetes, tarka színét. Búcsúzik a levél. Nem is akárhogy. Méltóságteljesen. Úgy, hogy mi magunk megállunk egy fa alatt és csak gyönyörködünk a színpompában.
...
Ha csak rövid időre búcsúzunk, ott lehet a szívünkben a reménység, hogy akinek menni kell, visszajön és talán épp az elmenetele hozza meg számára azt a változást, amire már régóta vár. Aztán mikor újra látjuk, meglepetéssel tapasztaljuk azokat a csodákat, amik az eltelt időben születtek meg benne és bennünk. Mert mi magunk is változhatunk.
Ha meg végleg kell búcsúznunk, akkor meg a fáktól tanulva csak olyan szépen érdemes, ahogy mindezt teszik. Már az elején tudva azt, hogy ott van az a bizonyos réteg és egyszer el kell engedni. Ha meg így áll a dolog, akkor csakis a legszebben lehet: színpompával és bátorsággal...

Történetesen...

... ma kerültem az osztályon olyan lehetetlen helyzetbe, amibe még sose. Egyik gyerek olyan hisztit vágott le, hogy én meg csak álltam némán és szótlan és nem tudtam kezelni a helyzetet, pedig nekem kellett volna. Aztán miután lecsillapodott, próbáltam megérteni a hiszti okát, de nem volt hajlandó megosztani velem. Még jó, hogy nem kell mindennap átélnem, és remélem, hogy ez a gyermek is észhez tér, és holnap reggel megkímél, mert na, nem vagyok az anyja, hogy neveljem vagy ilyenek, egyszerűen csak szeretném széppé tenni azt a néhány napot, amit az osztályunkon tölt.
Na, de ez eszembe juttatta az "óriásaimat", amelyek adott esetben megbénítanak és kétségbeejtenek és azt hiszem, néha én is így viselkedem Istennel, mint ez a kisfiú. Persze Ő megért, szóval nem kell magyarázkodnom és ráadásul még azt is tudja, hogy mi is a legjobb nekem. És sokszor épp Ő állít olyan helyzetbe, hogy döntsem el, mire nézek: Őrá vagy az "óriásaimra". Bevallom, nem mindig az elsőt választom...

Ami a nevetést...

... illeti, hát, ma igazán nem panaszkodhatom. Darinnal ma meglátogattuk Ilust, hiába, no, a régi lakótársakat, főleg, ha igazán jó fejek, nem szabad elhanyagolni. Szóval, elmentünk a kis, kedves otthonába, padlizsánkrémes vacsora után (hiába, na, tudja a gyenge pontokat) meg átbeszéltük az élet nagy dolgait. Igazán azt élveztem, hogy mennyit változtunk az elmúlt 3 év alatt. Tisztára jó, hogy már nem ugyanazok vagyunk. Anno Ilussal voltak nagy vitáink, egy matematikus mindig tud jó replikációt és persze általában Darin volt a villámhárító. De megérte. Ma már úgy hallgatjuk egymás érveléseit és gondolatait, hogy teljesen nyitottak vagyunk és nem zavar a másik szemszöge. És ez így jó és szép...

Ma végre...

...biciklivel mentem dolgozni. Úgy voltam vele, hogy nem érdekel, hogy be van gyulladva a torkom, azért van sálam, hogy bekössem, meg az sem érdekel, hogy mennyire van hideg kint, legfeljebb kesztyűt is húzok, de akkor is biciklivel megyek. Hát, egész jó idő volt hajnalok hajnalán.
Maris nagyon örült, hogy végre nemcsak az álmát vigyázom, hanem nappal vagyok. Még akkor sem haragudott meg rám, amikor vért vettem tőle, igaz, előtte és utána is bocsánatot kértem, amiért ilyen borzasztó vagyok. Aztán valahogy szóba került, hogy mi lesz, ha kórházba kerülök, vagy ha öreg leszek, erre biztosított, hogy ő majd ápolni fog. Hát, bebiztosítottam magam. Most már igazán nem kell félnem ezektől a helyzetektől.
Egyébként egész furcsa süllyedő hajón dolgozni, és úgy tenni a feladatainkat, mintha mi se történne, közben meg tudjuk, hogy mindent megtesznek az elpusztításunkért. Na, hát, ma igazi légutis napunk volt, rohanós, meg fejkapkodós, hogy mi is a következő fontos dolog. Eszembe jutott egy hasonló hétfői nap, amikor már nem tudtuk hova fektetni a gyerekeket. Volt két új 4 éves köztük, akik addig nem ismerték egymást, de akkor szépen leültek a nagy táskákra a kezelő előtt és játszottak. Közben mi meg fejvesztve rohangáltunk. Sose felejtem el őket, hogy milyen biztonságban érezték magukat a nagy felfordulás közepette.
Még azon is gondolkodtam, hogy milyen tüskéket és bástyákat is fejlesztünk ki, csakhogy nehogy megsebezzenek, vagy jobban megismerjenek. Vagy esetleg önmagunkkal szembesüljünk. Még jó, hogy Valaki a feltétel nélküli szeretetével közeledik és előtte nem kell magyarázkodni, meg várfalakat építeni. Nem kell semmi mást tenni, csak úgy ahogy vagyunk, elé állni. És erre azt mondja, hogy: "Örülök, hogy itt vagy! Már vártalak..."

Pilinszky J.: Milyen felemás

Milyen felemás érzések közt élünk,
milyen sokféle vonzások között,
pedig zuhanunk, mint a kő
egyenesen és egyértelmüen.

Hányféle szégyen és képzelt dicsőség
hálójában evickélünk, pedig
napra kellene teregetnünk
mindazt, mi rejteni való.

Milyen
megkésve értjük meg, hogy a
szemek homálya pontosabb lehet
a lámpafénynél, és milyen
későn látjuk meg a világ
örökös térdreroskadását.

Ma elkezdtem...

...egy újabb John Powell könyvet. Már az első oldal meglepett, mert a "Személy és szerep" című könyv írója, a híres pszichiáter, Paul Tournier szólalt meg. Érdekes gondolatokat írt le.
Azt írja: "Nem lehet eléggé hangsúlyozni, milyen óriási szükségünk van arra, hogy meghallgassanak, komolyan vegyenek, és megértsenek bennünket. (...) Senki sem fejlődhet szabadon a világon, senkinek sem lehet igazán teljes az élete, ha nem érzi, hogy legalább egyvalaki megérti őt. Aki tisztában akar lenni önmagával, annak meg kell nyílnia bizalmasa előtt, akit szabadon választott, és érdemesnek talált erre a bizalomra. Figyeljük a világban zajló megbeszéléseket..., többnyire süketek párbeszédét halljuk."
J. Powell: "Leginkább akkor segíthetlek abban, hogy megnyílj és elfogadd önmagad, ha én is elfogadom önmagam és megnyílok előtted. (...) Félek elmondani, hogy ki vagyok én, mert lehetséges, hogy nem fog tetszeni neked az, aki vagyok, pedig ez a mindenem."
Húúúúúúúú...

Nagy meglepetés

ért, amikor ma hazafelé jöttem, mert találtam virágzó ibolyát, és hát az ibolya egyik kedvenc virágom és meglepett, mert elvileg tavaszi virág. Úgy szeretem ahogy él ezen a világon. Megbújik a fű között és azoknak szerez örömet, akik a kicsi, csendes csodákat keresik. Na, jó, igaz, megcsodálom én a rózsákat is, főleg, ha fehér, de az ilyen pici virágok!... Reménykedtem, hogy a mi kis udvarunkon is fognak virágozni és gyorsan megszemléltem: van-e rajtuk bimbó. És van! És ha majd nyiladoznak, kiülök a ház elé és lesni fogom minden mozzanatukat. Á, nemcsak akkor. Mostantól kezdve, merthát már bimbós és követnem kell a fejlődés csodáit...
Vajon hogy születik meg a szívünkben egy csoda?

Képzeljétek:

a bejárati ajtónkra egy imádkozó sáska telepedett. Örülök, hogy úgy érzi: otthon van. Még jó, hogy nincsenek a lányok, mert tutti, hogy rámfognák, hogy miattam van (mint, ahogy a pókokat is :))), pedig úgye tudott dolog, hogy azért nem vagyok nagy állatrajongó. Na, persze Charlie kivétel :)))

Ma elmentem kiszellőztetni a fejem, ha már nem mentem sem Hillsong koncertre, sem Bodrogra (hát, ja, a bőség zavara). Szóval, jártam egyet és egy nagyon kedves idős házaspár lakik itt a közelemben, akik a nagy gyülibe járnak és éppen kis kertjükben tevékenykedtek. Nagyon szeretem őket, mert az életük alátámasztja mindazt, amit mondanak. Persze elkezdtünk beszélgetni, aztán Johanna néni nagyon kedvesen rákérdezett, hogy hol szoktam mostanában ülni, mármint a gyüliben, merthogy nem lát. Na, hát, bevallottam, hogy egy ideje egy kicsi, kedves kis gyülekezetbe kezdtem járni. Gondoltam: itt az ideje, színtvallani. Az volt az érdekes, hogy nem kezdett el jajgatni, meg ilyenek, hanem ő sorolta, amit én szerettem volna elmondani. Hihetetlen volt. Teljesen megértett. Annyira jó, mert kicsit fájt a szívem, hogy a döntésem miatt elveszítem őket. Jópárszor imádkoztak anno a vizsgáimért, számtalanszor kifejezték a szeretetüket felém. És most nagyon megkönnyebbültem és igyekszem majd tovább ápolni ezt a nagyon értékes kapcsolatot...

Kalcit

Ma a kalcit jutott eszembe, egy teljesen egyszerű képlettel, CaCO3 mindössze. Kívül jelentéktelen, és általában mi, emberek, drágakövekre, aranyra, különleges kőzetekre, illetve ásványokra vágyunk. Nekem mégis ez a kedvencem. Mert noha kívül jelentéktelen, de ha megtöröd, belül kristályszerkezetet találsz...

És nincs mégegy ilyen ásvány, aminek annyiféle kristályrendszere lenne. (Az alsó képen a sárgás foltok kénszennyeződésre utalnak.)