unatkoztam az elmúlt napokban. Amikor hétfőn beléptem az osztályra, egy visszajáró betegünk szaladt ki egyik kórteremből és a nyakamba borult, "Noémi néni" kiáltással. Hát, ez a fogadtatás annyira jólesett nekem, hogy még a néni megszólítást is elfelejtettem.
Ma meg ahogy egyik kórteremből mentünk tovább vizitelni, az egyik gyerek megjegyezte: "Ez felháborító! Még a kedvenc mesémet sem nézhetem meg." Na, azért hozzá kell tenni, hogy állandóan a kedvenc meséje ment, szóval a hét folyamán bármit kértünk tőle, az volt az első reakció, hogy siessünk, mert ő nagyon elfoglalt meseügyileg.
Mindannyiunknak vannak olyan történeteink, amelyek rólunk árulkodnak. Ami csak akkor hiteles, ha mi mondjuk el másoknak. Ma este találtam egyik jegyzetfüzetemben és nagyon sokat mondott:
"Rá tudom-e bízni a történet másik felét is? Vajon nem járnék-e jobban, ha életem másik felét is Istenre bíznám?"
Hálás vagyok a ma esti házicsoportért. Jó volt együtt lenni.
Hannának és Lilinek: éppen azért nem tudok sokmindent elmondani Egerről, mert még mindig a hatása alatt vagyok, habár Mónikáék az este elég sokmindent kihoztak belőlem. Jól sejtettétek, hogy sokkal, de sokkal több volt, mint amit írtam az előző bejegyzésben. Kíváncsian várom Isten munkájának folytatását.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése