hazaérkeztem. No, azért töredelmesen bevallom, hogy csak fizikailag, mert egyébként meg az eszem az elmúlt napok eseményeit görgeti. Pörög a filmkocka és magam előtt látom F.-t, amint éppen bátorkodik, D.-t, amint éppen evez és semmi másra nem tud koncentrálni, Zs.-t, aki mindig szeretettel fogadott és rendszeresen megtanácskoztuk a szükséges inzulinadagját, S.-t, aki nagyon igényelte a törődést és még sorolhatnám... Tegnap este csak sírtak és sírtak vigasztalhatatlanul, merthogy nem vágytak haza és mert annyira nagyon jól érezték magukat. Én meg valahogy nem tudtam sírni, csak most, itthon, csendben, forgatva a filmkockákat és elismerve ezeket a csodálatos gyerkőcöket. (Igaz, hogy ez a kisfilm a tavaly készült, de az idei is legalább ennyire csodálatos volt).
És ismét tanítottak és neveltek az életre...
Zs. búcsúlevele: "Kedves Noémi! Köszönöm, hogy vigyáztál ránk, ápoltál minket és aggódtál értünk. Köszönöm!"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése