Összegyűjtöttünk...

egy óriási hálacsokrot ma a gyüliben, ugyanis 5 éve, hogy létrejött a közösség. Nagy hitlépés volt az, amikor elkezdték a gyülekezet plántálását, de jó látni azt, hogy Isten olyan csodálatosan megáldotta ezt a munkát. Különleges volt hallgatni az élményeket, a beszámolókat, együtt örülni másokkal és rácsodálkozni arra, hogy Isten mennyire személyesen törődik velünk.
A mindennapjaink, az örömeink, a fájdalmaink. Nem tudná megtenni, hogy elmegy, csak úgy, ezek mellett. Jeremiás írja azt, hogy "öntsd ki szívedet, mint a vizet az Úr előtt". Ha nem megy, akkor is meg kell tennem. Nem miatta, hanem magam miatt. Ő a Gondviselőm, váram, menedékem. Soha nem hagy cserben.
Megyek és kiöntöm a szívem...

Értékes vagy!

Szinte nincs nap, hogy a google keresőjén keresztül ne tévedne legalább egy valaki ide, miután az "értékes vagy" gondolatra rákeres. Mennyire fontos mindnyájunknak, hogy értékesek legyünk mások szemében és milyen jó az, ha mindez erőlködés nélkül működik.
Évekkel ezelőtt nagy kérdés volt nekem, hogy értékes vagyok-e. Persze most is az, csak éppen Isten rengeteget dolgozott rajtam. Anno egyik kedves barátnőm ajándékozott meg Max Lucado: "Értékes vagy" című könyvével. Akkor úgye még Pécsett éltem és a háziak kisfia rendszeresen meglátogatott. Bence is nagyon szerette ezt a könyvet, kb. 2 éves lehetett, amikor először kérte, hogy olvassam el, aztán akárhányszor meglátogatott, mindig el kellett olvasnom. Az az igazság, hogy még most is elérzékenyülök azon, ahogy a mesében Éli biztosítja Pancsinellót, hogy önmagáért értékes és nem a csillagokért vagyis amit tesz.

Annyira nagy biztonságot ad az, hogy az elkövetett szürke pontok vagy éppen a csillagok nem befolyásolják Isten szeretetét. Egyszerűen szeret. Punktum. És van a szívében egy "reserved" helyem :))))

Vannak...

olyan időszakok, amikor az ember lánya csak harcol és harcol és úgy érzi: sose lesz vége. Persze bizonyos szempontból jó is, ha nincs vége, megadást jelentene vagy éppen beletörődést, és az soha nem vezet jóra. Legalábbis a tapasztalataim szerint. Így marad a harc.
Az, hogy mi történik velünk vagy bennünk, korántsem mindegy a Gazdánknak. Velem van és egyáltalán nem nézi közömbösen a harcaim. Sőt, arról biztosít, hogy az Ő békességével ajándékoz meg, amikor szerinte vívok.
Sokat jelent mostanság Tornay András verse...

"Harcol az önző és a szelíd
Kételyeid darabjaira törik szét a szivárványt
És az első kérdés erejével tombol benned a „Miért?”
És mögötted, ledöntött oltárok árnyékában
újra életrekelt áldozatok marnak beléd
És most nagyon távoli még a szó is,
kegyelem, reménység, bizalom.
A Menny másik oldalán azonban
milliók szorgoskodnak azért, hogy holnap,
valamilyen apró ragyogásból,
emberi és Isteni érintésből,
egy ottfelejtett ajándékból megértsd;
Semmit nem tudsz tenni,
semmi nem történhet veled,
ami miatt kevésbé szeretne téged az Isten."
(Tornay András)

Megtiszteltetésként...

ért a kérés, hogy tegnap este három csodálatos gyerkőcre őrködjek. Mindig izgulok ilyen helyzetekben, hogy rendben legyen minden, jól érezzék magukat, boldogok legyenek, meg ilyenek. Jó volt velük lenni, élveztem azt, ahogy egymás szavába vágtak és csak meséltek és meséltek... A játékban is szépen megegyeztek, noha mindig 3 verzióból indult a helyzet. Sári természetesen királyi mezbe öltözött, persze varázspálca is volt a kezében (ami a képen nem látszik), szóval naaaagyon élvezték a napot, én meg őket. Aztán lefekvéskor sorra hálát adtak mindenért, Sári az életet is megköszönte, szóval igazán tartalmas időt tölthettünk együtt. Jó, hogy vannak és hogy ismerhetem őket :)).

Bevallom...

őszintén, hogy csatlakozom a dokihoz és mostmár én is nagyon büszke vagyok arra, hogy olyan helyen dolgozhatom, ahonnan a gyerekek nem akarnak hazamenni. Tiszta vicces, ahogy a szülők próbálkoznak, hogy a gyerekeket hazavigyék, én meg csak mosolygok magamban, hogy mennyire igaza van a dokinak :)). Na, persze az is igaz, hogy nem szokványos rendelőnk van, ahol a gyerekek szurit kapnak meg ilyenek, nálunk játszhatnak, meg pl. együtt ugrálhatnak a trambulinon még a dokival is.
Az előbb eszembe jutott H. Győző, aki miután berobogott a biciklijével, gyorsan kifaggatott amikor idekerültem, hogy ki is vagyok, meg mit akarok itt. Aztán megszokta, hogy ide tartozom, csak köszönt és ment a tornaterembe. Egyik nap viszont mielőtt elment volna, adott egy nagy-nagy ölelést. Csak úgy. Rendesen megdöbbentette az anyukáját is. Nekem meg nosztalgiám lett és elkezdtek nagyon hiányozni a gyerekek a kórházból. Ott sokkal természetesebb volt, hogy anyahiány esetén van egy Noémi. Vagy Dia, Niki, Ildus, Marika nénik és még bőven sorolhatnám. Na, mielőtt elpityeredném, gyorsan itt hagyom abba. Szerintem tudjátok, miről beszélek...

Fedezd fel Budapestet!

Na, nekem nem kell kétszer mondani a fenti mondatot. Az történt ugyanis, hogy Jona egyik telefonhívása a következő volt: "Nem szánnál meg egy nagyon túlterhelt gyógyszerészt és nem főznél neki mondjuk rakott kelt?" Na, hát e kedves mondatra nem mondhattam nemet, így estefelé biciklire ültem és gondoltam: fél óra és ott is vagyok. Igen ám, csakhogy egyszer véletlenül megelőzött egy biciklis srác és úgy gondoltam: igazságtalan és én is megelőztem és ezt folytattuk mindaddig, amíg már a Lágymányosi hídnál jártam és rádöbbentem, hogy hoppá, Jona nem Budán lakik. Fordulás vissza, aztán mivelhogy térképem nincs, eltévedtem. Hívom Jonát, hogy segítsen, ő meg persze értetlenkedik, hogy hogy lehet eltévedni egy ennyire egyértelmű úton és biztosított, hogy 11 órára azért érjek már haza, mert akkor kikapcsolja a telefonját :). Így kénytelen voltam feladni a nagy felfedező utamat és gyorsan megkérdezni valakit, hogy merre tovább Ecseri út. És hát 10 percre volt. Lett rakott kelkáposzta is és öröm is afölött, hogy hazataláltam.
Ma Szentendrére készülök biciklivel, ha napokig nem írnék, azt jelenti, hogy már Budapest környékét is végigkerekezem, merő véletlenségből :))).

És még mindig...

Nosztalgiázom ám...

rendesen. Ezek a képek visszavisznek a regéci várba, ahol nem győztem betelni a körülöttem levő szépséggel. Bárcsak megállt volna akkor az idő és ott ülhetnék még mindig...

Esténként ebben a református templomban gyűjtöttük össze a hálánkat. Mindennap volt rendesen...

Úgy áll a dolog...

hogy hitből megint majdnem megbuktam. Már írtam arról, hogy tesóm segítségével sikerült azt a gyógyszert megrendelnünk Németországból, amire szükségük van a gyerekeknek. A bökkenő az volt, hogy a németországi gyógyszerész csak azután rendelte volna meg a gyártótól, miután mi átutaltuk az összeget. Csakhogy ilyen téren rosszul álltunk, meg aztán szabadság alatt végképp nem tudtunk tenni semmit ez ügyben. Ma reggel nagyon kicsit reménykedtem, hogy meg fog oldódni a dolog, de ez igencsak távol állt attól, hogy el is hiszem, noha többször imádkoztam ezért. Aztán ma a doki felhívta a gyógyszerészt, aki, hihetetlen, de megelőlegezi nekünk ezt a hatalmas összeget, sőt, pénteken személyesen adja át a gyógyszert Budapesten.
Én meg csak tátom a számat és azt kérdezem magamtól, hogy miért nem hiszem már el, hogy Isten mindig kész segíteni? Sőt, sokkal jobban, mint ahogy én azt gondolom. Mert úgyebár most is ezt tette. Nagyon hálás vagyok érte, hogy a gyerekeket és nem a hitemet nézte....

Teljesen meglepett...

az, hogy a tábor vezetője mennyire maximálisan megbízott bennünk. Velem pl. most találkozott először és mégis tele volt tisztelettel és elismeréssel. Mondanom sem kell, hogy annyi dicséret hallatán, amiket a héten tőle kaptunk, mindannyian maximálisat nyújtottunk. Azt hiszem, ha így tennénk mindennap embertársainkkal, sokkal kevesebb lenne a morgolódós, elégedetlen ember.

Egyik nap pl. kitalálta, hogy menjünk el, csak mi a vereckei hágóhoz, ő meg vállalta, hogy fiaival együtt addig vigyáz a gyerekekre a táborban. Így csütörtök délután fogtuk magunkat és felkapaszkodtunk a hágóra, ahol anno az őseink átléptek a Kárpátokon. Két hete készült el ez az emlékmű, így teljesen frissen csodálhattuk meg. Nos, csak ültünk ott és álmélkodtunk...

Gyönyörű a kilátás

Egyik nap...

éppen a lányaimmal beszélgettem, mert ugye volt kiscsoportom, amikor Nóri fogta magát és házat épített fűszálból. Egész héten kreatívok voltak amúgy, még a fiúk is beálltak és pl. nyakláncot fűztek, meg ilyenek, pipacsot talán csak a lányok készítettek, de ezt már meg nem tudom mondani. Lényeg, hogy olyan jó volt köztük lenni!

Végiggondolva nagyon nehéz a sorsuk. Kisebbségként igazán nem könnyű megmaradniuk. Talán kevesen tudják (eddig én legalábbis nem tudtam), hogy pl. az ukrán nyelv elsajátítása nem kötelező. Nagyon elszántnak kell lennie ezek után annak a diáknak, akinek esze van és tovább szeretne tanulni. Ha nem tanulja meg az állam nyelvét, képtelen lesz nagyobb feladatokra felkészülni. Persze szídhatnánk Trianont meg persze fáj a szívünk, de nagyon törekedtünk arra, hogy ezek a gyerekek, akik kis, eldugott és elhanyagolt falukban nevelkednek meglássák azt, hogy Isten szemében ők is értékesek és Vele nagy utat lehet bejárni (majd írok Udvarnoki Andrásról, akinek az élete lenyűgöző).

Nagyon sokat jelentett számomra, hogy voltak kisebbek, akik pl. minden este esti mesét kértek. Krisztina és Panni igazán megszínesítették ezzel az estéimet. Nem tudom, hogy, de valahogy megérezték, hogy milyen sokat jelent nekem, hogy időt tölthetek velük és hogy azzal is megtisztelnek, hogy mesét mondhatok.

Egyik este nagyon szomorú voltam. Éppen az esti együttlét volt és csak úgy elvoltam. Két ének közt egyszercsak Panni felpattant a helyéről és az ölembe telepedett. A közelünkben ült Krisztina, ő is közelebb ült és megfogta a kezem, mindenféle magyarázat nélkül. Csak akkor este tették, máskor teljesen jól elvoltak a többiek közt.

Meg vagyok győződve, hogy akkor Isten rajtuk keresztül vigasztalt...

Ideje...

megszólalnom, ámbár nem találom a szavakat. Van, hogy néha nagyon eltűnnek...
Ott kezdődött az egész, hogy Gabus még anno júliusban felhívott, hogy nem csatlakoznék egy lelkes csapathoz, akik Kárpátaljára készülnek egy gyermektáborba. Én meg azt válaszoltam, hogy "de". Aztán már benne is voltam a sodrásban és miután még arra is igent mondtam, hogy én is tanítani fogok, már nem lehetett kiszállni. Persze nem is akartam.
Vasárnap indultunk, aztán megérkezésünkkor rögtön egyértelművé vált, hogy nagyon nem fogunk éhezni. Olyan fejedelmi ebéd volt, meg annyi finomság az egész héten, hogy képtelen voltam ellenállni. Meg talán most nem is kellett. A társaság sodorta magával az embert.
Na, miután megszemléltünk mindent, készítettük a tábort a gyerekek fogadására. Nem kis meglepetés volt számomra, hogy hány ember szeretete van abban, hogy Kárpátalján évek óta folyik a misszió és minden évben lehet gyerektábor is.
Hétfőn meg is érkeztek a gyerekek, kicsit félszegen szemléltek minket, aztán amikor sor került a játékokra, már teljesen önmaguk voltak. Élveztük őket. Mindennap kijutott bőséggel mindenből: játékból, tanításból, beszélgetésből, kreatívkodásból, éneklésből és még sorolhatnám.
Egyszerűen Isten ajándéka volt ez a hét cakum pakk...

Útközben

Gordisa és Matty között van egy lovastanya, ahol egyik nap sikerült megpihennünk röpke fél órára, és nem hagyhattam ki, hogy meg ne csodáljam a vízitököt a tavon. Tiszta szépek voltak ám, csak a képen nem nagyon látszanak.
Nagyon nagy hála van bennem azért, hogy mindennap volt segítségünk: Pisti a családja mellett (4 gyermek édesapja), Ervin 3 gyerekes apaként szánt időt arra, hogy a gyerekeket tanítsa. Jó volt, hogy 2 nap nagymamák csatlakoztak hozzánk, és Tamás is elkísért minket, noha süthette volna a hasát is valamelyik strandon. Timi pedig Isten különleges ajándéka: immár 2 éve, hogy együtt szolgálunk a gyerekmisszióban és már gondolati szinten együtt dolgozunk. Amikor Pestre költöztem, egyik szomorúságom éppen az volt, hogy nyáron nem biztos, hogy együtt tudunk szolgálni. Isten meghallgatta a kérésünket, és a hosszú nyárból összehozta, hogy éppen ezen a héten részt tudjak venni ebben a szolgálatban. Ilyen az, amikor Isten tesz valamit...

Pisti nagyobbik fia, Attila, aki éppen elbújt a rendőrök szeme elől (kicsit sokan voltunk az autóban)

Egy különleges hét margójára

Hétfőn, imádsággal indultunk útra a három településre, ahova az elmúlt években többször megfordultunk és Istenről tanítottunk a gyermekeknek. Drávapalkonya, Gordisa és Matty kis eldugott falvak Baranya megyében, de nagyon fontosak Isten szemében. A gyerekek nagyon vártak bennünket és mi is örültünk, hogy újra láthatjuk őket. Tele van a szívem hálával Isten felé, hogy együtt lehettünk a gyerekekkel. Jó volt tapasztalni, hogy mennyit változtak, pl. Pityu és Zsolti Dpalkonyán: eddig jócskán adott fejtörést a fegyelmezésük, de a héten olyan figyelmesek voltak, hogy mi voltunk a leginkább meglepődve ezen. Egypetéjű ikrek lévén, ezt az ajándékot jócskán kihasználják mások megtévesztésére, de tiszta boldog voltam, mert 90%-ban eltaláltam a nevüket. Aztán még sok-sok kedves mozzanatot fogok őrizni mindnyájukról.

Mattyon: éppen Marika néni tanít, egy éve ezek a gyerekek a szívünk csücskei. Mindig van valami meglepetésük, amivel örömet szereznek.

Gordisán ezen a héten többen Isten gyermekei lettek

Biciklitúra

A platánfán, amit egy biológus nem hagyhat ki :)))

Krisztivel a libegőn

A szlovák határnál

Mátyás király kútja és Szép Ilonka sírja

Éppen vonatoztam Pest felé, amikor a telefonom jelzett, hogy hangüzenetem érkezett. Nos, ha nem vonaton ülök és nem vesz körül annyi ember, tutti, hogy legalább úgy nevettem volna, mint mikor Kriszta katonái kiáltották, hogy "Nyissák ki!" (tudom, hogy ez most nem mindenkinek érthető, de hadd legyen már néhány titok, amit csak kevesen értenek meg :)))).
Na, szóval a következő hangüzenetet hallgattam:
>> A rögzítés időpontja július 24.-e 12:34
"Itt vagyunk..., itt vagyunk Mátyás király kútjánál és Szép Ilonka sírjánál, és könnyes szemmel követtünk benneteket..., és szeretnénk majd egyszer utolérni, de nem tudom, van-e erre esély. Majd próbálkozunk.... Hát..., viszontlátásra... pár nap múlva." <<

Hát, igen, július 24.-én bőven adtunk magunknak lehetőséget, hogy külön útjainkat próbálgassuk. Nagyon-nagyon jól sikerültek :))). Jócskán elhagytuk Maricával és Anikóval a fent említett, csak kerékpártúrázók számára ismert különleges pihenőhelyet, amikor rádöbbentünk, hogy az a füttyszó, amire mi női büszkeségünk folytán nem hallgattunk, tényleg nekünk szólt és a többiek ott megpihentek. Na, de így tanul az ember lánya, hogy ne kószáljon el, akarom mondani ne biciklizzen el a nyájtól, hanem élvezzen minden percet, amit a többiekkel tölthet. A képek azért magukért beszélnek. Azon a napon hihetetlen finom lángost ettünk, Füzérradvány arborátumát csodáltuk, ahol Anikó az egy szem, talált szamócát nekem ajándékozta, én meg rosszcsontkodtam és felmásztam egy ősrégi platánfára, ami persze tilos volt, dehát a medvének is a tiltott málnás a legédesebb :)))
Nos, még mindig kavarognak bennem az élmények és nem biztos, hogy le kell ülepedniük annyira, hogy mindenről tudjak írni. Van, amiről nem is kell, hanem érezni kell, és örülni minden jónak és szépnek, amit kapunk...
Csodás ajándék volt....

A lányoknak még almakopótra is volt energiájuk, nagyon finom volt! Köszönjük!