hol kezdjem, mert ezen a héten annyi minden történt, hogy csak nézek ki a fejemből. Hét elején kiderült, hogy csatlakozhatom egy lelkes csapathoz, akik Kárpátaljára mennek egy gyerektábort vezetni, így három hétre eltűnök: első héten biciklitúra keretében megcsodálom Zemplén szépségeit, aztán Pécs környéki gyerekklubok és végül Kárpátalja. Most nem részletezem, de ez is mind Istennek köszönhető. Ha lesz lehetőségem, azért majd megpróbálok írni.
Történetesen valamelyik nap egy kislánykával voltam elfoglalva a fejlesztő tornatermünkben. Neki köszönhető, hogy egy csomó eszközt kipróbáltam, amit eddig nem tettem. Így átbújtam egy alagúton (milyen jó is, hogy kicsi vagyok), egy érdekes biciklin tekertem a kezemmel pl., és mindezt Nikinek köszönhetem, mert miután ő kipróbálta, addig nem nézett más után, amíg nem fogadtam szót annak a felszólításának, hogy: "te is". Nos, kis tündér volt mindaddig, amíg meg nem jelent a hozzátartozója és nem biztosította, hogy mostmár haza kell menniük. Attól kezdve olyan hiszti volt, hogy mindannyian tehetetlenül hallgattuk az üvöltést, még a bölcs doktorunknak sem volt semmi ötlete, pedig ő aztán igazán nem panaszkodhat, hogy nem ért a gyerekek nyelvén.
Na, hát azóta is gondolkodom, hogy egy bölcs szülő mit tesz ilyenkor, meg egyáltalán, hogy is lehet kezelni az ilyen helyzeteket. Bevallom, a kórházban nekem csak akkor sikerült szót értenem a hisztis gyerekekkel, ha már a szülők hazamentek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése