Pénteken...

fogtam magam, és eljöttem Törökbálintra, a Szolnoki család vendégszeretetét élvezem. Habár inkább azt mondom, hogy a testvéreimet látogattam meg, hisz Kati és Peti évek óta annak számítanak. Örülök, hogy Isten megajándékozott velük.
Sári és Máté is nagyon vártak, jó nagyokat fogócskázunk meg játszunk, tiszta jóóóóó velük lenni. Élvezem a szófordulataikat meg a humorukat. Tegnap fogtuk magunkat és felmásztunk az Anna hegyre. NAGYON jól éreztük magunkat. Annyira jó itt, hogy tegnap képtelen voltam hazamenni, de ma már kénytelen leszek. Egyébként meg hihetetlen jó az, hogy noha most per pillanat az édesapjuk a bolygó másik oldalán van, Skypo-n keresztül még esti mesét is hallgathattunk. Persze nem felolvasott, hanem improvizált mesét, Miki mókus és Sári mókus kalandjairól, akik fogták magukat és egy gombán hajókáztak át a veszélyes tavon...
Na, szóval, igazán fájó szívvel veszek ma tőlük búcsút, de már értük megérte Pestre költöznöm, hisz gyakrabban meglátogathatom ezután őket.

Tiszta...

jó dolog, amikor lépésről-lépésre tanulunk meg dolgokat. Ugyebár amikor elkezdtem az új helyemen dolgozni, eléggé kétségbeestem a rengeteg információ áradattól. Ma már annyira evidens lett több dolog, hogy fel nem tudom fogni, miért is éreztem képtelenségnek ezt az egészet. Közben meg azt látom, hogy minden napnak elég a maga baja és teljesen fölösleges cipelni a holnapi vagy akár a tegnapi dolgokat. Sőt, Isten még kifejezetten arra kér, hogy terheljük rá aggodalmainkat. Nos, nekem ez nem megy könnyen. Valahogy úgy gondolom, hogy nekem hordoznom kell ezeket. Persze van, amit igen, mert az élethez tartoznak. De van olyan is, amiről tudom, hogy nem kellene, sőt, fölösleges. Különben is, ha kell is hordoznom, a nagyobb részét annak is felvállalja Isten. És ez már az Ő kegyelme...

"Az élet nem rólam szól"

Kíváncsian kezdtem lapozni Max Lucado fent idézett könyvét. Már az első oldalak magukkal sodortak. Hibáztasd Kopernikuszt! - írja. Azelőtt a szülők, ha az éjszakai égboltra mutattak gyermekeiknek, a következőt mondták: "A világegyetem körülöttünk forog." Aztán persze Kopernikusz elkezdett kérdezősködni: "tudja-e valaki, pontosan milyen messze kell egy hajónak vitorláznia, hogy leessen a Föld szélén?"
...
"A világ nem körülöttünk forog. Isten fontossági sorrendjében nem a mi kényelmünk a legfontosabb. Ha mégis így van, akkor valami nincs rendjén. Ha mi vagyunk a fő látványosság, akkor hogyan magyarázzuk a lapos földdel járó kihívásokat, mint pl. a halált, a betegséget, a gazdasági válságokat vagy a dübörgő földrengéseket? Ha Isten azért létezik, hogy a kedvünkre tegyen, nem kellene folyamatosan jól éreznünk magunkat? (...)
Isten nem azért létezik, hogy nagy dolgot hozzon ki belőlünk. Mi vagyunk azért, hogy nagy dolgot hozzunk ki Istenből. Az élet nem rólad szól. Nem is rólam. Hanem Istenről."

Az úgy volt...

hogy már reggel csörgött a telefonom valami ismeretlen számról. Nos, amióta átirányítottam a munkahelyi hívásaimat a saját telefonomra, eléggé visszafogott lettem a telefonálást illetően. Egy-egy nap után úgy érzem, hogy csak meg ne szólaljon, mert mindjárt világgá megyek. Na, ott tartottam, hogy hívtak és egy kétségbeesett nagypapa ecsetelte, hogy már várnak a Heim Pál kórházban és hogy hol vagyok. Ez a számonkérés kicsit rosszul esett, mert direkt azért keltem korábban, meg mentem korábban dolgozni, mert tudtam, hogy ők jönnek vérvételre. Aztán félre is értette amit a múltkor megbeszéltünk, én meg aztán ott agyaltam a villamoson, hogy most mit is csináljak, hisz maximálisan igyekeztem nekik segíteni. Aztán a Heim Pál közelében meg egyszercsak feltűnt a nagypapa és az unoka, és annyira nagyon megsajnáltam őket. Addigra a nagypapa is végiggondolhatta a beszélgetésünket, mert nem győzött bocsánatot kérni, én meg enyhén szólva megnyugodtam. Aztán minden jól sikerült, most meg nem győzök hálát adni azért, hogy van egy Atyám, aki kegyelmes volt hozzám és értem adta egyetlenegy, becses Fiát. Engem is az Ő kegyelme tart, így lehetek elég empatikus azokkal szemben, akiket naponta az utamba küld...

"Ugye milyen nagyszerű...?"

Vasárnap Gabus, az új gyülim pásztora, a kezembe adott egy lapot a különböző szolgálati lehetőségekről. Először megdöbbentem azon a sokszínűségen, amit olvashattam: ez a kis gyülekezet nagyon sok területen tevékenykedik. Aztán gondolkodtam és bejelöltem néhány területet, ahol rendszeresen vagy éppen alkalomszerűen résztvennék. Persze ezek között volt a gyerekekkel való foglalkozás és az írás is. Gabus elárulta, hogy hónapok óta imádkoznak azért, hogy Isten adjon valakit, aki segítene a gyerekek felé való szolgálatban és azért is, hogy legyen aki írással foglalkozna. Nos, a másik oldalon meg én voltam, aki hónapok óta azért imádkoztam, hogy ha már otthagyom Pécset és gyerekek felé való szolgálatomat, akkor Isten adjon ilyen téren lehetőséget, na és az a vágyam is erős volt (ezért nem igazán imádkoztam), hogy írhassak.
Jó látni, ahogy Isten dolgozott.
"Ugye milyen nagyszerű, amit egy ima megtehet?"

Ameddig lehet

A rendelőben megforduló gyerekek nagy részét nem könnyű rávenni a kommunikációra. Eleve nehéz nekik, hogy nem a megszokott helyen vannak és új információ éri őket. Egyszer majd írok erről, de most még nem. Mindegyik különleges a maga kis világában. Van, amelyik kész kis művész, másik elképesztően rajzol. De nem egyszerű őket kommunikációra bírni, így hihetetlenül sokat jelent ha valahogy utat találok hozzájuk. A mai napomat mégis megfényesítették: amikor kikísértem őket, ketten is addig integettek, amíg lehetett. Én meg ott álltam a rendelő ajtajában meghatottan és integettem ameddig lehetett...

Végre össze van...

szerelve az összes bútorom. Mindez az én csodálatos bátyámnak, Jonának, Mariettának és Katának köszönhető, akik részt vállaltak e nemes feladatban. Katának még azért is hálás vagyok, hogy türelmesen fogadta és pl. zenével is biztosította a munkák jóízűségét. Nem gondoltam volna, hogy ilyen csodálatos lakótársat kapok, de Isten tudta, hogy hogyan kárpótoljon Pécs helyett. Hanna kérésére majd igyekszem feltenni képeket a kuckómról, hogy legyen kedve minél hamarabb meglátogatni. Persze ez nemcsak rá vonatkozik, szeretettel várok mindenkit :))).
Amit meg mindenképpen le szeretnék írni: különösen hálás vagyok Istennek azért, hogy sokszor nemet mond az imámra. Jó, hogy megóv bizonyos helyzetektől, kapcsolatoktól. Néha ad bepillantást az okra, máskor nem, de erős szeretnék maradni abban a meggyőződésben, hogy mindig a legjobbat teszi. Tendzin Gjaco írja: "Ne felejtsd el, hogy nem megkapni azt, amit kívánsz, néha csodálatos szerencse." Én ezt úgy írnám, hogy "isteni gondviselés és kegyelem".

Ma az...

egyik kisfiúnk végigbömbölt a tömegközlekedési eszközökön, azt hangoztatva, hogy majd szurit fog kapni nálunk. Aztán megérkeztek, és csak hüppögött és mondogatta nekem is, hogy: "nem adsz szurit?" Biztosítottam, hogy nem és a doktor bácsi sem fog. Gondolom, már azon meglepődött, hogy mégcsak fehérben sem dolgozunk, sem én, sem a doktor bácsi. Hiába, mi ilyen kivételes rendelői emberkék vagyunk. Észrevettem, hogy a Heim Pál kórházban is elég furcsán néznek rám, hogy csak simán bemegyek, közben nem is vagyok fehérben, sőt még a laborokat is civilben végzem. Köszönhető mindez a doktornak, aki kiharcolta, hogy kivételek legyünk a szabályok alól.
Na, szóval ott tartottam, hogy a kedves fiúcskával próbáltam összehaverkodni. Sikerült is, miután tényleg maximálisan meggyőződött, hogy márpedig itt nem lesz szuri, sőt, még játszani is lehet, egyszercsak rázendített egy csigabigás dalra és onnantól kezdve minden rendben volt.
Tegnap meg Pécsről volt egy család és amikor búcsúztak, közölték, hogy ide örömmel jönnek vissza...
Én is Pécsre :)))

Tiszta...

meglepett vagyok, mert a számláló tavaly szeptember óta elérte a 10000. látogatást. Nos, nem gondoltam volna. Köszönöm nektek, hogy ebben a rohanó és egymásra időt nem szakító világban időt szántok arra, hogy beleolvassatok a mindennapjaimba, hogy értékes és nagyon kedves kommenteket, leveleket, telefonhívásokat vagy éppen személyes találkozást eredményez. Hálás vagyok értetek!
Hadd legyen bátorítás a következő igevers: "Még nem látják a napfényt, bár az ragyog a fellegek mögött, de szél támad és kitisztul." (Jób 37, 21)
Legyetek áldottak!

A héten...

többek között azon is gondolkodtam, hogy valami nagyon furcsa az életemben. Aztán rájöttem, hogy pl. az, hogy minden hétvégém szabad (kivéve persze ha nem munkahelyi kötelességeim vannak, de az úgyebár nem azt jelenti, hogy egy hónapban minimum kétszer ügyeletben vagyok). Aztán az is érdekes, hogy minden éjszaka aludhatok és nem kell a biológiai órámmal hadakoznom. Töredelmesen bevallom azért, hogy a gyerekek rettenetesen hiányoznak. Na, ez főleg akkor tört rám, amikor Dius a héten felhívott és elmesélte, hogy éppen Bogi van az osztályon, akit csupáncsak csecsemőkora óta ápoltam és amikor legutóbb az osztályon volt, igazán megfényesítette a hétvégi ügyeletemet.
A szabad hétvége ajándéka, hogy ma összeszereltük Mariettával az íróasztalomat. Tiszta szép lesz a szobám, már látom magam előtt fáradozásaink végét. Aki kíváncsi, majd személyesen is megkukucskálhatja...

Sokat gondolkodtam...

hogy vajon tényleg leírjam-e amit szeretnék, de leírom. Tanulságként. Persze tudom, ha az ember őszinte, akkor sokkal sebezhetőbb, de mégis leírom. Nagyobb sebet úgysem kapok, mint amekkorát Valaki kapott értem. A kereszten. Szóval vannak újra és újra visszatérő kérdéseim, meg félelmeim, meg minden és az elmúlt napokban már nagyon rámterhelődött. Jó, jó, tudom, hogy nem kellene cipelni, meg odaadhatom Istennek, de én úgy éreztem, hogy mostmár tényleg kezembe kell vennem a dolgaimat, mert Isten valahogy elfelejtkezett rólam.
Aztán vasárnap elmentem gyülibe, jól kisírni magam. Aztán Isten meg éppen arról beszélt nekem, hogy az Ő terve még mindig jó, a legtökéletesebb. Én meg csak nyavalyogtam, hogy akkor meg miért nem tesz már valamit. Ő meg azt mondta, hogy: "türelem." Aztán szinte minden nap a Jeremiás 29,11-t hozta elém valamilyen formában: "mert én tudom, mi a tervem veletek, békességet és nem romlást tervezek és reményteljes jövőt adok nektek."
Tegnap este is, sőt még inkább megerősítette.
Nos, fogalmam sincs, mit is takar ez a terv. Tiszta sötét minden. Csak azt tudom, hogy Isten még soha nem csapott be. Hogy nagyon szeret. Mi sem bizonyítja jobban, mint a kereszt...

Csodás emlékek

Kis édes Sári, nagyon kis szeretnivaló :)))

Tiszta...

honvágyam lett Pécsre... Most főleg Lili az okozója, mert átküldte a közös séta képeit, és nekem annyira, de annyira elkezdtetek hiányozni!!! Hiába, no, nem egyszerű, ha az ember visszaköltözik a nagy, barátságtalan nagyvárosba. Persze nem panaszkodom, mert nagyon sok barátom van itt is, de akkor is nehéz azok nélkül, akik életem részévé váltak. Én meg nagyon nem szeretek búcsúzni, meg ilyenek, és sokat gondolok rátok, kedves pécsi barátaim, munkatársaim, mindnyájatokra, akiket ajándékba kaptam...

In memory

Azt hiszem, felesleges lenne tagadni, hogy mindannyiunk életében vannak fájdalmas dolgok. Talán megválaszolatlan kérdések, beteljesületlen vágyak, remények vagy éppen fájdalmat okozó kapcsolatok. Egyik sem könnyebb, mint a másik. Sokszor tapasztaltam, hogy annak az embernek hiteles a vigasztalása, aki hasonló helyzetben van, talán ugyanazt éli át, mint én. A héten Isten különösen biztosított arról, hogy megvigasztalt vigasztaló legyek. Hogy engedjem, hogy Ő megvigasztaljon és legyek nyitott arra, hogy másokat vigasztaljak. Ne legyen nagyobb a fájdalmam, mint a készségem arra, hogy másokat meghallgassak, és egyszerűen csak ott legyek valaki életében.
Nagyon sokat jelentenek számomra S. C. Chapman dalai. A dallamok, a szövegek sokszor segítettek feldolgozni helyzeteket, fájdalmakat. Egyszer olvastam egy interjút, amit vele készítettek, és éppen arról beszélt, hogy vannak olyan helyzetek, amikor nem tud mást imádkozni, mint: "Uram, segítsd a hitemet." Nagyon sokszor eszembe jut, amikor feladnám, vagy úgy érzem: nem bírom tovább. Egy, számomra nagyon értékes ember pedig azt szokta mondani, hogy: "nem számít, mit történt. Menj Istennel tovább."
Chapman és felesége, miután elég nagyok lettek saját gyermekeik, három gyermeket fogadtak örökbe és létrehoztak egy örökbefogadást segítő alapítványt. Ma tudtam meg, hogy az egyik kislány, aki mindössze 5 éves volt, egy autóbalesetben meghalt. Fájdalmas dolog elveszíteni számunkra fontos embereket...

http://www.stevencurtischapman.com/

http://chapmanchannel.typepad.com/inmemoryofmaria/