Kígyó és kenyér

Lassacskán két éve lesz, hogy keresem a helyem. Na, ez nem jelenti azt, hogy a jelenlegi helyemet ne tekinteném annak, csakhogy jó ideje bennem van a továbblépés feszültsége. Régóta imádkozom azért, hogy megértsem Istent és engedjem, hogy az Ő terve valósuljon meg. Egyre inkább kikristályosodik a hallgatásának oka, a helybentoporgás miértje. És azt is látom, hogy mekkora ajándéka az elmúlt két év. Mennyi minden változott bennem!
Jézus arra kéri az övéit, hogy bátran kérjenek, nem is akárhogy, hanem kitartóan (Luk.11,5-13). Példájában egy igencsak rámenős barát szerepel, aki nem hagyja békén a szomszédját, hogy adjon kenyeret. Nem nyugszik addig, míg nem kap. Aztán meg a szülői szeretetre hivatkozik, arra, hogy édesapáink is úgy állnak hozzánk, hogyha kérünk. De ott van az a nagy dilemma a kígyó és a kenyér közt, mert mi van akkor, ha azt gondoljuk, hogy a kígyó vagy a skorpió jó nekünk és azért imádkozunk? A mi mennyei Apukánk van annyira kegyelmes, hogy ekkor is kenyeret ad...

Ma megkaptam...

a papírt, hogy márciustól a Gyermekklinika alkalmazásában vagyok, ha elfogadom. Meglepett ám rendesen, hogy nem hivatkoztak arra, hogy túlképzett vagyok, mert folyton ezt vágják a fejemhez. Két hét gondolkodási időm van. Jónéhány döntést meg kell hoznom, ami radikálisan megváltoztatja az életemet. Nem egyszerű hit-lépést kell most megtennem, szeretném Istennel meglépni.
"...te tartod kezedben sorsomat."

Tele van...

az osztály mindenféle apróságokkal. A legnagyobb gyerekem mindössze 8 éves. Azt gondoltam, mikor átvettem az osztályt, hogy na, ő biztos aludni fog, erre 5 percenként jött mindenféle panaszkodással, így kénytelen voltam már bekeményíteni és az ágyába parancsolni. Szót is fogadott, aztán már alszik is, azelőtt meg csak azt hajtogatta, hogy neki aztán az az egy nem fog menni. Az egyik apróság meg azzal fogadott osztályátadáskor, hogy maradjunk csöndben, mert így nem hallja meg, mikor csöngetnek a szülei az ajtón. Hát, megkaptuk rendesen.
Szép kis izgalmas éjszakám van egyébként, az előbb valami pónilovacskákat szedegettem össze, amiket lelkes manók az ágyukból menesztettek, lesz ám itt hadd el hadd. És úgye ezután jön a java, amikor hajnalban majd ébresztenem kell őket. Erre tudom a legnehezebben rávenni magam, és minden lelkierőmet össze kell szednem a csöppségek ébresztéséhez, de sajna muszáj.
Lassan meg közeledik az a bizonyos holtpont, amikor elkezdem nagyon várni azt, hogy az óra 5:45-t mutasson és elregélhessem egy mozgalmas éjszaka történéseit...

u.i. egy gyereket sem ébresztettem: vagy maguktól ébredtek, vagy egymást ébresztették :)) ezután mindig előre leírom, hogy ébresztenem kell őket, hátha megúszom :)
- az egyik nagyon kereste az anyukáját, aki az anyaszállón aludt, megmutattam neki az ablakból, hogy hol alszik az anyukája és kértem, hogy hagyjuk aludni. Amikor visszavittem a szobába és kértem, hogy ő is aludjon még, kedvesen megkérdezte, hogy: "te is alszol?" "nem, én nem, vigyázni fogok rád, jó lesz?" "igen" (nagy megkönnyebbülés belül, hogy nincs üvöltés anyuka után és még rám is meri bízni magát :)))
- osztályátadás után a pótanyám (jobb szót nem találok rá, mert állandóan meglep valami finomsággal azzal a címszóval, hogy anyukám nagyon messze van és legalább ő hadd...) a kezembe nyomott valami süteményfélét. Csak itthon láttam, hogy nem is akármit. Keksztekercset. Komolyan nem értem, hogy Isten hogy-hogy ad ennyi ajándékot az életemben. Totál nem érdemlem meg. Ha jól tudom, ezt hívják kegyelemnek...

A mai napra...

végre sikerült összehangolnunk egy találkozást Edina barátnőmmel. Nem volt egyszerű ám: egy 4 gyermekes anyuka és egy rendszertelenül dolgozó nővérke mindennapjai igencsak zsúfoltak. De végre sikerült. Nagyon szeretem őket, csodálatos látni az életüket. Szívem csücske az is, hogy iker lányaik is vannak, akikkel ráadásul majdnem egy napon ünnepeljük a születésnapunkat :))). Na, de délelőtt nem voltak otthon a gyerekek: a nagylány iskolában volt, az ikrek oviban és a kicsit meg elvitte a nagymama, hogy nyugodtan tudjunk beszélgetni. Belegondolva viszont az az érzésem, hogy igencsak szomorúan emlegethették, hogy nem találkozhattunk. Na, de legközelebb úgy megyek, hogy gyerekzsivajjal legyen tele a ház :))).
Jó dolog olyan anyukával időt tölteni, aki "nevetve néz a holnap elé"... Megfényesedtem tőle :)))

Könyvajánló

Még soha nem vettem a bátorságot, hogy könyvet ajánljak, de éppen ideje elkezdeni. Ime, amit most ajánlok.
Tudom, hogy megdöbbentő a címe. Amikor először elolvastam, azon gondolkodtam, hogy lehet-e ilyen. De vannak olyan élethelyzetek, amikor talán magunknak sem valljuk be, de csalódást élünk át. És éppen Isten felé. Lehet, hogy lesznek közületek olyanok, akik eretneknek mondanak, de vállalom. Éltem és élek át olyan élethelyzeteket, amikor igenis csalódott vagyok. De mint ahogy Jób is ezt tette, szeretem kimondani ezeket Istennek. Nem mindig megy azonnal. Előfordul, hogy hónapok telnek el, mire el merem Neki mondani. Általában nem szoktam meglepni. Már rég várta, hogy megtegyem, mert tudta, hogyha végre kisírom magam és engedem, hogy megvigasztaljon, minden új perspektívát kap. Ami Tőle jön.
Nos, ha kezetekbe veszítek, akkor Isten szívébe láthattok, mérhetetlen és felfoghatatlan szeretetet látva. Egy olyan Istent, aki vágyakozik teremtményei viszontszeretetére, szabadon és ajándékként...

Elébe menni Istennek

Nagyon szeretek énekelni. Egyik barátnőm szerint pacsirta vagyok :)) Sokszor utánajártam, hogyan is született egy-egy ének. Általában mindegyik egy-egy emberi sorsot rejt vagy éppen egy olyan szituációt, amivel Istenhez szaladt... és megszületett benne egy dal. Egy dal, amely megszólaltatott örömet, kiöntött fájdalmat és megbékélt Isten ölében.
Isten minden alkalommal szeretettel vár. Van, amikor ünneplőbe öltözik a szívünk és úgy tudunk énekelni, és van, hogy egy sóhaj. Van, hogy Isten elébe szaladunk, és van, hogy Neki kell utánunk jönnie, mert nagyon elkóborolnánk.
Ma nagyon sokat jelentett a dicsőités. Éreztem, hogy Isten ott van...

"Semmim sem volt nekem,
amíg nem jöttél Istenem.
Most megvan végre mindenem,
mert gazdaggá tett a kegyelem.

Mert kegyelmedből nekem adtad magad
Most szemtől-szembe láthatlak
Mert kegyelmedből lettem gyermeked
A kegyelmed köszönöm neked."

"De az Úrnál van az én ügyem..."

Évek óta egyik kedvenc igeversem ez az ézsaiási ige (Ézs.49,4b). Sokszor bebizonyosodott már számomra, hogy valóban a legjobb dolog, ha Istennek adjuk a dolgainkat. Mostanában egyre jobban kikristályosodik, hogy az elmúlt időszakban, mi miért is történt az életemben. Pl. totál nem értettem, hogy miért is nem maradhattam a Csecsemő osztályon, aztán most meg látom, hogy Isten éppen így akart megóvni, hogy a Légutira kerültem. Nem beszélve arról, hogy labor szempontjából itt sokkal több mindent végzek és ha minden igaz, nemsokára ebből jól profitálok.
A héten kb. választási lehetőségek elé állították azokat, akiket nem vesz át a Klinika. Nagyon megviselt látva, hogy nagyon drága kolléganőimnek, akik csodásan bánnak a gyerekekkel és igazi értékek, el kell menniük. Nem tudtam mást tenni, mint Isten gondjaira bízni őket.

Sokszor embereknek öntjük ki a szívünket és csak nagy sokára megyünk Istenhez. Közben Ő meg alig várja, hogy végre elmondjuk Neki. Egy középkori ismeretlen szerző (akkor ez teljesen elfogadott volt), írta "A tudatlanság felhője" című írást. A következőket tanácsolja: "A szeretet alázatos moccanásával emeld föl szívedet Istenhez; és Istent értem, nem pedig bármilyen javát. Ügyelj erre, és kietlen legyen számodra minden gondolat, melynek tárgya nem ő maga. Felejtsd el minden teremtményét és azok munkáit, és se gondolatod, se pedig vágyad ne nyúljon ki feléjük..."

Petra

A tegnap valamiért átmentem az Intenzívre és természetesen útba esett a volt Csecsemő osztály, ahol mindössze két gyerek van mostmár: Petra és egy kisbaba. Azt hiszem, az összes Csecsemő osztályos dolgozó nevében kijelenthetem, hogy Petra a mi lányunk. Néhány hónaposként került hozzánk, és mára már betöltötte a 3. életévét is. Nagyon szeretjük. Igazi kincsként tartjuk számon. Sokszor okozott fejtörést és rengetegszer álltunk kétségbeesetten az ágya mellett, de hála Istennek él és nagyon sok örömet okoz nekünk. Sokan, akik már rég nincsenek a kórházban, még mindig visszajönnek, meglátogatni őt és elhalmozni minden jóval. Amikor elkezdődött a kórház leépítése, egyből felmerült a kérdés, hogy mi lesz vele, hisz itt van az otthona. Többféle variáció felmerült, aztán a héten tudtam meg, hogy a volt főorvosnőnk magához veszi és gondoskodni fog róla. Nagyon meghatott, amikor ma személyesen mesélte el, hogy hogyan valósítja meg az ápolását és a nevelését. Annyira a szívén viseli a sorsát, hogy újra meglátogat egy izráeli professzort konzultálás céljából.
Az ilyen emberek fényesítik meg ezt a világot. Hálás vagyok nagyon értük!

Tiszta izgatott...

vagyok, mert mindjárt megyünk Darinnal Ilushoz. Az ilyen esték mindig nagyon-nagy derűt, jókedvet tartogatnak. Úgy tervezzük, hogy nagyot beszélgetünk, aztán meg Büszkeség és balítéletet nézünk, persze a több részes verziót. Ha már lúd, akkor legyen kövér :))) Viszem ám a pizsamámat is, mert Ilus még arra is tekintettel volt, hogy holnap hajnalban kelnem kell, és mivel 10 percre lakik a kórháztól, így ott is alszom és reggel csak 5-kor kell majd kelnem. Micsoda örömök!
Érdekes, mert úgy érzem, hogy olyan az életünk, hogy sok-sok állomásból áll. Bizonyos szakaszokon ajándékba kapunk embereket (mint anno 5 éve Ilust), aztán meg tovább kell mennünk. Vannak, akiket mi hagyunk hátra nagy-nagy fájdalommal, van, amikor nekünk kell elengednünk értékes barátságokat, kapcsolatokat. És ha nehéz is, de így van jól...

Rendszeresen...

megkérdezzük az osztályon megforduló gyerekeket, hogy milyen foglalkozást szeretnének választani, ha majd nagyok lesznek. Korosztálytól függően elhangzik, hogy mozdonyvezető, űrhajós, orvos, anyuka és hasonlók. Igaz, az is feltevődik kérdésként az iskoláskorúaknak, hogy milyen osztályzatuk van matematikából. Van, akinek ez ideális kérdés, van, aki meg szabadkozni kezd, hogy számára ez a legnehezebb tantárgy.
Egyszer egy tanító néni kérdezte meg az osztályát, hogy ki mi szeretne lenni. Ott is elhangzott mindenféle verzió, álmoktól és vágyaktól függően, ám az egyik kislány a következőt válaszolta:
- Áldás.

Jómagam is ez szeretnék lenni. Se több, se kevesebb...

Lassan...

kipróbálom magam az összes lehetséges verzióban a kórházban. Most éppen a sürgősségi betegfogadóban várom a betegeket. Végülis szeretem a kihívásokat. Remélem, nemcsak én állítom ezt magamról, hanem szembetünő az életemben.
Azon gondolkodtam egyébként, hogy nagy kihívások az emberi kapcsolatok. Jó lenne, ha nekünk is lenne olyan valami, mint a növényeknek, az a bizonyos elválasztó réteg, és olyan szépen, szabadon elengedni a múltat és várni a jövőt. Közben meg megélni a jelent. Mert a jelen is tele s tele van igazi meglepetésekkel és kihívásokkal. Mint a mai nap is.
... és mindazt ami velünk történik, Isten tenyerén élhetjük meg. Még mindig a legjobb helyen. Otthon.

Egy istentisztelet margójára

Talán valakinek unalmas lesz elolvasni a mai napi tanításról a jegyzetemet, de azért reménykedem, hogy lesznek olyanok is, akikhez szólni fog. Számomra nagyon sokat jelent. Egy folyamaton megy át most az életem és nem akarok egyetlen alkalmat sem elszalasztani, amikor Isten taníthat. Élvezem, ahogy minden nap mutat valami újat, ahogy erős a gyengeségeimben, ahogy biztosít arról, hogy olyan szíve van, hogy a szeme fényének tart. És mindezt a legkomolyabban mondja. Nem tehetek mást, csak engedni, hogy szeressen...
Az Apostolok Cselekedeteivel foglalkozunk már hónapok óta, és ma a 14: 21-28 versek következtek. Bocsánat, ha nem teljes egész a jegyzetem, elég szubjektív élmény volt nekem a mai tanítás.

Pál és Barnabás nem térnek el az elhívásuktól. Továbbra is hírdetik az evangéliumot, sőt visszamennek azokhoz, akiket tanítvánnyá tettek az elmúlt hónapokban. Bátorításuk:
- maradjanak meg a hitben
- "sok nyomorúságon át kell bemenniük Isten országába" - elkerülhetetlen
Nehéz hallani és még nehezebb átmenni rajta. Isten nem büntet minket. Mekkora lehet Isten szíve felénk? Ha valami nekem fáj, az Neki is fáj. A legnagyobb büntetés az Ő részéről az, amikor a saját vágyainknak szolgáltat ki. "oké, csinálj, amit akarsz!"
Nem kell az energiámat felesleges aggodalmakra pocsékolnom, pl. hogy mi lesz, ha jön a nehézség. Elkerülhetetlen a nehézség. Jönni fog.
Miért? "Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk és ne magunknak..." (2Kor. 4:7-18)
Isten az, aki végigsegít a nehézségeken. Mindez tiértetek van. "Gyermekem, te tényleg azt gondoltad, hogy nem foglalkozom azzal, hogy nehézségeken mész át?" "Ha tényleg olyan szorosan követed Mesteredet, akkor hol vannak a sebei?" "Ki vagyok én, aki követem Jézust, és azt gondolom, hogy nem kell szenvednem, nem akarok kellemetlenséget?"
Isten erejének hatalmas voltát akarja belénk helyezni. "Gyermekem, te tényleg azt hitted, hogy csak erről van szó?" 2Kor. 4,18: "A mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk minden mértéket meghaladó nagy, örök dicsőséget szerez nekünk..." - aminek nem látjuk a végét, még benne vagyunk, és Isten mindezt pillanatnyinak mondja. "Értem mész át ezeken"- mondja.
1Pét. 1:6-7; 1Kor. 10:13
Az élet nehéz, de nem értelmetlenül szenvedünk. "Ez jó nektek! Hidd el Nekem, hogy én ezeken végigsegítelek" - mondja Isten.

"Én alkottam őt...

ezért mindenkitől különbözik.
Egyedülálló.
Szeretettel formáltam őt az édesanyja méhében.
Örömömet leltem az ő megalkotásában.
Szeretek visszaemlékezni
Azokra a napokra, amikor megalkottam őt. (Zsolt. 139:13-16)

Gyönyörűnek látom...
Szeretem a mosolyát,
Szeretem azt, hogy olyan, amilyen.
Szeretem hallani a kacagását, és szeretem azt is, amikor néha butaságot mond vagy tesz. (Zsolt.139:17)
Csak ő olyan, mint ő, és senki más...
én alkottam pont ilyennek.
Szépnek alkottam, de nem gyönyörűnek,
Mert ismerem a szívét, és tudom, hogy hiú lenne...
Az a vágyam, hogy kutassa át a saját szívét, és tanulja meg, hogy Én vagyok az,
Aki benne lakozom, és gyönyörűvé teszem őt
És hogy én vagyok az, aki barátokat adok neki. (1Pét. 3:3-5)
Úgy alkottam meg őt, hogy szüksége legyen Rám.
Kicsit magányosabbá formáltam, mint szeretné...
Pusztán azért, mert arra vágyom, hogy rám támaszkodjon, és hozzám fusson.

Ismerem a szívét is.
Tudom, hogy ha nem ilyennek alkottam volna meg, akkor a saját kis útját járná, és elfeledkezne Rólam,
A Teremtőjéről (Zsolt. 62:6-9)
Sok jó és örömet szerző dolgot adtam neki,
Pusztán, mert szeretem. (Zsolt. 84:12, Róm. 8:32)
Láttam a megtört szívét,
És a könnyeket, amiket magányában sírt.
Ott voltam vele és az én szívem is összetört. (Zsolt. 56:9)
Sokszor láttam bukdácsolását, és azt is, amikor elesett - csak azért, mert nem akarta megfogni a kezemet.
Oly sok leckét nehezen tanult meg,
Mert nem akart az Én hangomra figyelni (Ézs. 53:6)
Sokszor kellett szomorú szívvel végignéznem amint egyedül vág neki a saját kis útjának,
És kivárnom, hogy szomorú és megtört szívvel visszatérjen karjaimba. (Zsolt. 34:19)

Most pedig ismét az Enyém.
Én alkottam, majd drága árat fizettem érte,
Mert szeretem. (Rm. 5:8)
Kicsit át kellett formálnom őt, át kellett alakítanom,
Megújítottam azért, hogy mindazzá válhasson, amit Én szántam neki.
Mindez sem neki, sem Nekem nem volt könnyű. (Jer. 29:11)
Szeretném, ha Hozzám hasonlatossá válna.
Azért tűztem ki ezt a nagy célt a számára, mert
Szeretem.
(2Kor. 2:14, Róm. 8:29)"

Igencsak

furdal a kíváncsiság, hogy ki lehet az, aki reggel 6 órakor itt járt. Meglepett ám rendesen. Lehet kérni olyat a kedves olvasóimtól, hogy elárulnák a kilétüket? Talán butaság vagy mittomén, hisz azt nem kérdezem meg, hogy kik olvassák el a publikált cikkeimet, de na, ha lehetséges fedjétek fel a kiléteteket :))) Nagyon-nagyon megtisztelnétek és örülnék neki.
Köszönöm!