2010. február 22.

Perceket el tudtam...

tölteni a Zamia csodálatával. Egyszerűen újra és újra ámulatba ejtett a levele, a szerénysége és nagyon boldoggá tett, amikor fiatal hajtásokkal örvendeztetett meg. Még amikor hozzám költözött, egy kis hajtásgumóját átültettem és a munkahelyemen éldegél az íróasztalomon. Aztán amikor betömték a szobám falát, átmenetileg olyan helyre tettem, ami nem tett jót neki. Nem gondoltam, hogy a hidegre (18 fokra) és a huzatra is érzékeny. Aztán elhullatta egyik kis hajtását, majd a nagyokat és itthagyott...

Igazán elszomorított. 

Ma, ahogy locsoltam a kis Zamiát az íróasztalomon, egy pici kis hajtást találtam rajta. Mit is mondjak, majdnem elsírtam magam. Olyan érzésem volt, mint amikor az ember ráébred arra, hogy újra van élet. Hogyha valamit elvesztünk, új remény fakad. 

Nem akarom, hogy gondolkodásom beszűküljön és elveszítsem Isten ígéreteit. Nem szeretnék csak addig látni, ameddig emberi szemmel lehet. Mert Istennél mindig van új élet és folytatás...

Nincsenek megjegyzések: