csak úgy, kedvességből mindnyájunknak hozott A., a főnökünk kárpátaljai csokit. Aki még nem evett, az nem is sejti, hogy milyen finomak az ottani csokik, de nekem egyből eszembe jutott a tavalyi, kárpátaljai gyerekhét, amikor megkóstolhattam. Akárhogy is, felejthetetlen hét volt és sajnáljuk, hogy idén már nem mehetünk. A gyerekek is hiányoznak, a maguk egyszerűségében és mégis nagyszerűségében.
Aztán az előbb olvastam Szilviék (Munkácsról szóló bejegyzések) blogját és elmorzsolgattam a könnycseppjeimet, mert tapasztalható, hogy Isten mekkora munkát végez. És nem akarok lemaradni a csodáiról és annyira jó, amikor kicsit bepillantást kaphatunk.
...otthagyja a kilencvenkilencet, hogy megkeresse az elveszett egyet...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése