egyetlen isteni beavatkozás

Ha úgy tetszik: harcolok. Magammal. De azt hiszem, nem lepek meg senkit, aki mostanában idetévedt. Keveset osztok meg ezekből, max. igazán kis töredékeket. Néha hallgatni kell. A csend is beszél. Nekem talán túlságosan sokat is. Hallgatom.

És a következő gondolatra bukkanok: "aztán belegondolni, hogy egyetlen isteni beavatkozás átírja nemcsak a jelenünket és a képzelt jövőnket, de a múltat is."
Köszönöm, Encó :)))).

Tegnap este Katával...

meggyújtottuk a második gyertyát az adventi koszorúnkon. A hagyományokhoz híven elővettük nagymamája kis imádságos könyvét, és abból olvastuk el advent második vasárnapjához szánt imádságot. Idén sem vágyom zajra, lármára, csupán csendre és igazi ünneplésre.
Ma olvastam a következő, nekem nagyon megható kis történetet:

Misa egy melegszívű kisfiú

Az orosz Oktatásügyi Minisztérium 1994-ben két hívő misszionáriust bízott meg azzal, hogy kidolgozzanak egy olyan tananyagot, amellyel az iskolákban etikaórákon taníthatják a tanulóknak a bibliai alapelveket. Arra is fölkérték őket, hogy a börtönökben, a tűzoltóságon, a rendőrségen, valamint egy nagy árvaházban is tanítsanak. Később ők mondták el árvaházi élményüket:

„Közeledett a karácsonyeste. Árváink életükben először hallották a karácsonyi történetet! Elmeséltük nekik, hogy József és Mária elment Betlehembe, de már nem volt hely számukra a fogadókban. Aztán hogyan született meg Jézus egy istállóban, és hogy fektették szülei egy jászolba.

Amíg beszéltünk, a gyerekek és a nevelők lélegzetvisszafojtva hallgattak bennünket. Némelyikük a szék legszélére csúszott, nehogy egy szót is elmulasszon abból, amit mondunk.

Amikor véget ért a történet, minden gyereknek adtunk három kis darab kartonpapírt, amiből egyszerű jászolt készíthettek. Kaptak egy kis sárga szalvétadarabot is, amit azután az útmutatásunk szerint vékony csíkokra téptek, és szalmaként a jászolba tették. Világosbarna filcből babformákat vágtunk ki, egy régi hálóingből pedig négyszögű flanell darabokat, hogy a babáknak takarója is legyen.

A gyerekek serényen dolgoztak, hogy összeállítsák apró jászlaikat, én pedig körbejártam közöttük, hogy segítsék, ha valamelyiküknek szüksége lenne rá. Minden rendben ment. Aztán ahhoz az asztalhoz értem, amelyiknék a hat év körüli kis Misa ült. Éppen elkészült a munkájával. Amikor szemügyre vettem a jászlát, elképedtem, mert nem egy, hanem két baba feküdt benne. Gyorsan hívtam a tolmácsot, hog megkérdezzem a kisfiútól, miért így készítette a jászolt.

A fiúcska széttárta a karjait, elgondolkozva nézte a pici jászolt. Aztán nagy komolyan belefogott a karácsonyi történet elmesélésébe. Életében először hallotta ezt a történetet, úgyhogy meglepett, milyen pontosan emlékszik rá. Mikor ahhoz a részhez ért, hogy Mária a kis Jézust a jászolba fektette, innen egészen sajátos módon folytatta:

„Amikor Mária a babát a jászolba tette, Jézus rám nézett, és megkérdezte, hogy hol lakom. Elmondtam neki, hogy nekem se mamám, se papám, se otthonom nincs. Akkor Jézus azt mondta, hogy lakhatnék nála. Azt feleltem, hogy ez nem megy, mert én nem tudok neki ajándékot adni, mint mások. De annyira szerettem volna Jézusnál lakni! Gondolkodtam, nincs-e valamim, amit odaajándékozhatnék neki. Eszembe jutott, hogy melegíthetném őt. Úgyhogy megkérdeztem Jézust: Ha melegen tartalak, az olyan lenne mint egy ajándék? Jézus erre azt felelte: Ha melegen tartanál, az volna a legszebb ajándék, amit valaha is kaptam. Akkor befeküdtem mellé a jászolba, és Jézus rám nézett, és azt mondta, hogy most már vele maradhatok – mindig.”

Mire Misa befejezte a történetét, elöntötték szemét a könnyek, és megállíthatatlanul patakzottak végig az arcán. Arcát kezébe temette, és fejét az asztallapra hajtotta. Két kis válla csak úgy rázkódott a keserves zokogástól. Ez az árva kisfiú talált valakit, aki sohasem hagyná el vagy bántaná őt. Valakit, aki mindig vele lesz.Megtanultam: nem az számít leginkább, hogy mink van az életben, hanem hogy kicsodánk.”(Betty Southard – Lydia 2001/2)

Csak álltam...

a mosogató fölött és az edények sorakozásában is csak lehetetlen helyzetemet taglaltam. Sehogy se jó. Sehogy se látok kiutat. Pedig milyen jó és és szép lenne, ha... A ha mégis csak ha marad ma is. És talán holnap is. Bele se merek gondolni, hogy nem történik semmi...
Aztán egyszercsak megszólal bennem egy rég elfeledett dal. Nem az én ötletem volt. Valaki adta. Valaki, aki látja az életem, tud rólam, nagyon szeret és jó terve van...

"Amikor úgy érzed, hogy minden oly nehéz
Sötét gondok nyomasztják a szívedet.
Nem gondolod, hogy valaki lát ilyenkor,
akkor egy csendes hang ezt suttogja neked:
Hittel magas hegyet mozdítsz el,
a pusztaság is zöldell,
a nagy tenger hulláma falként félreáll
Hittel a gyenge újra fölkel,
a lankadó erőt nyer,
a hit hatalma történelmet átformál.
A hit legyőzhetetlen..."

Nem akarom már...

tovább cipelni. Napok óta szorítanak helyzetek, események, változások. Végre átadom Neki, aki nemcsak a bűneimet, hanem a terheimet is hordozta, sőt, már megoldása is van ezekre.
Várom nagyon!

Valamikor réges régen...

augusztusban, amikor kb. 30 diák vett körül és hozzám fordulhattak mindenféle ügyes bajos számláikkal, egy nap így fogadott a képernyőm. Na, hát ki más is lehetett, mint Peti, akit miután már nem volt üres gép, és nem tudtam leültetni a többi diák közé, hát átadtam neki a saját helyemet és gépemet. Így hálálta meg. Másnap ő volt az első, aki megjelent, és biztosított, hogy bármennyire is jó a gépem, és igazán hálás, hogy a helyemre ülhetett, de a közelemben akar maradni.

Na, hát ilyen emlékeket őrizgetek ez őszi napon...

Gondoskodás

Tegnap, Amaro Del koncert után összefutottam egy lánnyal, akivel anno szeptemberben egy kiránduláson találkoztunk és egy kicsit beszélgettünk. Kb. annyit tudott rólam, hogy Noémi vagyok és közreműködő szervezetnél dolgozom. Örültünk a villámtalálkozásnak, no, én meg meg is döbbentem, amikor kiderült, hogy éppen azért imádkozott, hogy valahogy, valamilyen formában összefussunk. Hihetetlen, mert teljesen véletlenül mentem el a koncertre, nem igazán volt tervezett. Érdekes, hogy Isten sokszor hogy megviccel minket :).
...
Ebédnél valahogy rólam kezdett el beszélgetni a csapat, persze a nevetésem miatt kerültem szóba, mert amúgy nem tartom magam nagyon kommunikatívnak. Egyikük kitalálta, hogyha egy szóval kellene jellemeznie, a "gondoskodó" jelzőt biggyesztené rám. Másodiknak meg az "aggódást". No, az elsőnek igazán örültem, a másodiknak meg nagyon nem. Mikor fogok már végre felnőni és nem aggódni?

Hétvége, gyerekek és belső tolmácsolás

Régóta vágytam rá, hogy végre Ruth barátnőmékkel elmenjek gyerekotthonba vagy azokra a helyekre, ahol ők rendszeresen szolgálnak gyerekek felé (www.gabonamag.hu). Szombaton éppen Szerbiába mentek, reggel korán találkoztunk is, csakhogy Soroksár környékén kiderült, hogy az útlevelemet otthon hagytam (húúú, mennyire elfelejtettem már, hogy néhány országba erre is szükség van). Fájó szívvel bár, de így haza kellett mennem. Átszerveztem a hétvégémet, aztán egy délutáni telefonhívás után a gyüli egyik gyerekcsoportjának alkalmára kezdtem el készülni. Meglepett, amikor rádöbbentem, hogy Jézus főpapi imáját fogjuk tanulmányozni. Hogy fogják ezt a gyerekek megérteni, hisz néha még magam is ízlelgetem a szavait...
Aztán már körben is ültünk, meglepetten néztek rám. Az meg még nagyobb meglepetés volt számukra, hogy Jézus akkor már értük is imádkozott. Ezt boncolgatták aztán, én meg úgy örültem a bennük dolgozó Isten munkájának.
Aztán este szembesültem a magam kérdéseivel Isten felé. Nem látok megoldást, és kicsit hitetlenek is az imádságaim. Ma reggel mégis így bátorított: "Mert amiért imádkoznunk kell, nem tudjuk úgy kérni, ahogyan kell, de maga a Lélek esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal." (Róm.8:26)
Nem baj, ha nem tudom, hogyan és miért imádkozzam. A Szentlélek ismeri a sóhajaimat és fájdalmas kérdéseimet is. Hogy hogyan oldódik meg? Csak az erősít, hogy "minden összedolgozik azok javára, akik Istent szeretik..."

Annak lenni, akinek teremtettünk

"Történt egyszer, hogy az állatok elhatározták, tenniük kell valami fontosat, hogy megoldják az új világ problémáit, ezért iskolát alapítottak.
Kidolgozták a tantervet: futás, fára mászás, úszás, repülés. Az adminisztráció megkönnyítésének érdekében minden állatnak fel kellett vennie az összes tantárgyat.
A kacsa kiváló úszó volt, sőt túlszárnyalta oktatóját, de épp, csak hogy átment repülésből, és nagyon rosszul futott. Mivel rossz futó volt, le kellett adnia az úszást, és iskola után futó különórákat vett. Ettől úszóhártyás lábai úgy legyengültek, hogy úszásból is csak közepes lett. Mivel a közepes még elfogadható volt, ez senkit nem izgatott - kivéve a kacsát.
A nyúl osztályelsőként kezdte futásból, de mivel rengeteget kellett gyakorolnia az úszást, izmaiban idegrángás jelentkezett.
A mókus fantasztikusan mászott fára, de állandó problémái voltak a repülésórákon, mert az oktató ragaszkodott hozzá, hogy a földről induljon, ahelyett, hogy a fa tetejéről próbálkozhatott volna. Végül a kimerültségtől kialakult izommerevsége miatt csak hármast kapott fára mászásból, futásból pedig kettest.
A sas problémás esetnek bizonyult és komoly fenyítést kapott különcsége miatt. A fára mászás alkalmával mindenkit megelőzve ért a fa tetejére, de kizárólag a maga módján volt hajlandó feljutni..."

Ha már szobafogságra...

kényszerítettem magam, kitaláltam, hogy pihenéssel és gyógyulgatással töltöm a hétvégét. Nem könnyű, mert annyi mindent terveztem: segítést, gyerekekkel való foglalkozást, találkozásokat...
De így van jól, biztos. Annyira kellemes volt ugyanakkor az idő, hogy Katával jártunk egy kört a Városligetben. Hazafelé aztán az időkerék is utunkba került, így megcsodáltuk a homokszemek pörgését. Félelmetes, hogy telik az idő.
Kérdés, hogy a homokpörgés vajon mit jelez... Mindazt, amire várunk, amire reményteljesen gondolunk...

Bontsuk le a falat...

avagy egész nagyméretű vizes foltok keletkeztek a szobám egyik falán. Ma végre megnézte egy szakember és kiderült, hogy egy régi csővezeték, ami központilag az egész házban húzódik, nincs használatban, de nagy nyomás van benne és ereszti a vizet. Falbontás, új csővezeték lesz berakva. No, nem hiányzott az életemből ez az esemény. Túrázással, kedves barátokkal terveztem a szombatomat...

Bontsuk le a falat...
- mert csak az őszinteség visz tovább...
- mert minden duzzogásért kár...
- mert kár az emlékekben élni, ha újat is lehet kezdeni...
- ha sebeket hordozunk
- ha szeretni akarunk
- ha végre szabadok vagyunk

"Hol vagy, Noémi?" :)

Egy ilyen kedves kommentre muszáj reagálnom, aztán mivelhogy már napok óta készülök írni, most tényleg tollat ragadok, ja csak billentyűzetet.
Szóval nem akarok nagy magyarázkodásba kezdeni, ámbár talán ha leírnám az elmúlt napokat, amíg nagy hallgatásba burkolóztam, talán könnyebb dolgom lenne. Mindenesetre holnap még van egy vizsgám, amit jóóóóól kellene megírnom (Barnának üzenem, hogy a mai nem lett 100%-os :)), de sikerült), aztán talán fellélegezhetem.
Sok téma forog bennem, pl. genetikai örökségünk, múltunk, jellemből diplomázás, túlélés és persze mindazok a hatások, amik az elmúlt napokban értek. No, meg még mindig szeretnék képeket is mutogatni, de hát még nem sikerült megszereznem az élmény örökítéseket.
Na, dióhéjban így volnék vagy még itt volnék, kedves Márta és mindenki, aki szívesen jár errefelé, aztán remélem, visszatérek és írok még...

Otthon voltam...

egy csodás hétvégén, vagyis voltunk, mert a világ több pontjáról összegyűlt a család ünnepelni. Márti és Adónia örök hűséget fogadott egymásnak. Jó volt látni őket, velük örülni, no, meg persze rég nem látott kedves unokatesókkal megvitatni a legutóbbi találkozástól történt eseményeket. Persze azt is kitaláltuk, hogy a szertartás után négyen nosztalgiázunk és mint a régi szép gyerekkorunkban gyalog barangoljuk be a város egy részét. Mint kiderült, ha a gyerekkorukról álmodnak, mindig Szatmár utcáin barangolnak. Talán én azért nem barangolok, mert nem álmodom a gyerekkoromról?
Szóval igazán csodálatos és tartalmas esténk volt, no, meg vasárnapunk.
Majd ha szerzek képeket, akkor azt is mutatok.
Szép hetet mindenkinek!

Nem szoktam...

én ekkora hallgatásba burkolózni, de most valahogy mégis csöndben vagyok. Talán mert túl sok minden történik körülöttem és bennem? Talán.
Tele van az élet meglepetésekkel, örömmel, fájdalommal, szeretettel... És ez így jó.

És mert a dolgok "néha nem úgy alakulnak, ahogy szeretnénk... sokkal jobban... :)))

Jó lenne végre,

ha teljesülne abbéli elhatározásom, hogy nem túlórázom többet. Tegnap este 8-kor, ma 7-kor léptem le. Remélem, holnap nem felejtem el, hogy 14.10-ig van a munkaidőm és akkor fogok kicsekkolni. Szóval gáz, ha az ember folyton a naptárt lesi, hogy mire mennyi a határidő, meg mennyi időm van még megoldani ezt-azt.
Nem értem, miért, de a befejezetlen munkák mindig megvárnak. Szép sorrendben az asztalon. No, nem beszélve arról, hogy az egyik rendszer meg ott villog, ha valamivel késésben vagyok. Becsületére váljék, hogy még abban is mindig segít, hogy adott nap mit kell prioritásban végeznem. Elvileg persze könnyítené a munkám - teszi is - csak az állandó képzések miatt ne lennénk ennyire elhavazva. Na, de majd egyszer talán rendes kerékvágásba kerül minden.
Jó, hogy nem kell a holnapi napon aggódnom. A mai meg úgy volt szép meg kemény, ahogy volt.
Nehéz az élet, de mégis szép... Én legalábbis nagyon élvezem, hogy vagyok ebben a világban :). Remélem, ti is...