Csak zongorázott,

én meg énekeltem, mint annyi éven át. A szövegek, dallamok feltöltötték hálával a szívemet, mint jó párszor a múltban. Darinéknál voltam hétvégén és ahogy anno Pécsen is tettük, hálás szívvel adtunk hangot és muzsikát Istennek.
Ági néni meg egyszer, nagy sürgés-forgás között egyszercsak a kis elefántokról beszélt. Sokszor az idomár kicsi korában megköti az elefántot egy erős kötéllel, különféle okok miatt. Az elefánt próbál megszabadulni, aztán rájön, hogy hasztalan. Egyszer aztán felnő ez az elefánt, elég ereje lenne arra, hogy adott esetben, ha megkötik, elszakítsa köteleit. De nem teszi...
Fogva tartják az emlékei...

Rég láttam...

a kis szőke, fürtös hajú hercegemet, így nagyon boldog voltam, amikor egyszercsak a lépcsőházban nevemen szólított. No, már ez a tény is meglepett rendesen, hogy még emlékszik a nevemre, hisz valamikor nyár elején faggatott ki játék közben arról, hogy mi fán is termek. A nyár meg a távollétek nem igazán tették lehetővé a jobb ismerettséget. Szóval örültem, hogy látom és mint kiderült, azért nem kukucskál ki a lépcsőház szemközti oldalán levő folyosó ajtaján, mert újabban oviba jár és elkerüljük egymást.
Az az érzésem, hogy napközben, ebédszünet környékén, eszembe sem jutna mignonért menni az ebédlőbe, ha ilyen kis hercegek lennének az udvaron. Megelégednék azzal, hogy gyönyörködjek bennük. No, de nagyon-nagyon ritkán futkosnak gyerekek, így ma, amikor Gábor megkérdezte, hogy "mignon?" egyértelműen "mignon" volt a válasz. Csóválta is a fejét a kedves főnök, amikor látta, mit is majszolgatunk, főleg amikor a szürke hétköznapokra apelláltam. Hát, ha fél, hogy nem lesz jó vége ennek, akkor legyenek gyerekzsivalyos irodaházak. Nem?

Hogy ne legyen túl...

egyszerű pályázóink élete, követelmény, hogy minimum fél évente projekt előrehaladási jelentést nyújtsanak be, vagyis ahogy csak berkeinkben szokás: PEJ-t.
No, még azért nem telt el fél év legutóbbi írásom óta, de kicsit olyan érzésem van, hogy bőven van/lenne miről írnom. Sűrűn mentek-jöttek az e-mailek múlt héten, mert Kata és Marietta szülinapját is ünnepeltük. Katával azért szervezkedtem, Mariettának minden zsákbamacska volt. Azt hitte, zártkörű kis este lesz. Aztán egyszercsak péntek lett, és együtt haladtunk a helyszínre a Kopaszi gáton, amikor sorra szembesült, hogy nem olyan lesz az este, amilyenre számított. Itt is, ott is felbukkant egy-egy "véletlenül" odatévedt kedves, ismerős arc. Aztán a nagy dugó után végre együtt volt a csapat és azon nyomban Dunára szálltunk vitorlákkal. Aki még este nem próbálta, mindenképpen tegye meg: hihetetlen romantikus. Aztán meg örültünk, hogy vannak nekünk ők és igazán csodásra sikerült az este.
Másnap, addig ismeretlen emberekkel kirándulás Dobogókőre, igazán jólesett ismét egy nagyot túrázni és beszélgetni.
Vasárnap elcsendesedés, Istenhez futás - igazán rámfért.
Hétfőtől meg munka-képzés-tanulás. Ja, ez volt múlt héten is, meg mostanában állandóan. Ez van. Néha az az érzésem, hogy sosem érem magam utol a munkában. Rájövök, hogy megvár és valahol ez így jó.
És valahol mindig felcsillan... a REMÉNY :))).

Csodavár, csodavár

Éppen akkor jött a remek lehetőség, amikor nagyon-nagyon szükségem volt rá. A gyüliből egy kis csapattal pénteken Erdélybe, a Nyugati Szigethegységbe tartottunk, sátorozni, túrázni, forrásból inni, mosakodni, tábortüzet gyújtani, bográcsozni, nagyokat beszélgetni...
Pénteken Glavoj völgyében állítottuk föl táborunkat és csak ámultunk és ámultunk. Minden csodás: a völgy, domboldal, égnek kiáltó fenyők. Aztán egy kis körülnézés, barangolás.
Szombaton Csodavár, ami igazi csoda: meredek falai, elképesztő barlangrendszere. Ott tanultam meg azt, hogy mennyire jó, hogy van segítő kéz, mit jelent egy-egy bátorító szó, kézszorítás, lábam elé vetődő lámpafény, erős, vezető férfiak. Csodáltuk mindazt, amit kaptunk, újra rácsodálkoztam az isteni gondviselésre: miközben a tovább utat kerestük egy nagyméretű sziklánál, valaki éppen a szikla üregéből bukkant föl a szembe jövő csapatból. Nem hiszek a véletlenekben.

Délután kis pihenés, majd Pádisi fennsík látogatás, kiadós túra öt, igazán nagy túrás sráccal, de jó volt a bátorításuk és odafigyelésük. Én meg azt gondolom, hogy kitúráztam magamból az elmúlt hetek feszültségeit, megpihentem Annak tervében, aki mindig jót akar, így most is.

Vasárnap egyedülálló vízesések csodálata, barangolás még a rengetegben, utoljára még szártalan bábakalács csodálat és utazás az ismert ismeretlenbe.
Mennyire is tudja Isten, hogy mire van szükségünk!

Sztrapacska,

avagy az ember lányának mindig jólesik egy kis kedvesség. Hosszú sor kígyózott a kis étkezdében, ahova néhanapján beugrom. A minap is ezt tettem és nagy örömömre éppen sztrapacska is volt. Reméltem, hogy nekem is marad egy féladag, de mire sorra kerültem, még annyi sem maradt és persze hiába kérdeztem, hogy van-e még esetleg valahol eldugva, ebben nem reménykedhettem. Gyorsan rendeltem valami mást, és egyszercsak azt látom, hogy becsomagolták nekem a kevés, megmaradt sztrapacskát is. Ajándék - mondták. Én meg igazán örültem a kétfogásos ebédemnek.
...
- Jól vagy? - kérdezett rám az egyik srác a munkahelyen. Hebegtem persze, mert nem várt kérdés volt.
- Mostanában olyan szomorú vagy pedig olyan jó látni, amikor mosolyogsz és derűs vagy.
Nyeltem nagyokat. Nem várt észrevétel volt.
Egy másik ajándék a szürke hétköznapokban...

Túrótortát rendelt,

merthogy búcsúzik. Persze teljesen egyértelmű volt, hogy ma vinni is fogom. Ez van. Ha az ember lányának Jona tesója van, akkor lehet túrótorta kérés vagy bármi egyéb és onnantól kezdve teljesülnek a kérések. No persze fordítva is igaz. Lehetek bármilyen szomorú, vigasztalhatatlan, mindig van rám ideje.
Természetesen vacsorával várt. Bacon szalonnába tekert csirkemellfilét készített. Lassan be kellene iratkoznom hozzá, főzőiskolába. Aztán meg akartam csodálni a kaktuszait, de nem találtam a helyükön. Kiderült, hogy most éppen az erkélyen vannak, virágpolcon, de amúgy meg féltve őrzött kincsek: ha elmegy otthonról, beviszi őket a szobába, nehogy egy hirtelen vihar felrepítse valamelyiküket. Azért olyan helyre teszi, hogy sok napfényt kapjanak.
Mondjam azt, hogy legalább ennyire félt engem is? Sokszor tapasztaltam, mennyire fontos neki a jellemem, milyen féltőn tud gondoskodni, ha éppen szükséges.
Hát, ilyen tesó Jona tesóm...

Berobogott...

az életembe. Csak kapkodtam a fejem. Nem is tudtam, mit is kezdjek vele. Féltem. Félt. Biztosított, hogy ne benne bízzam, hanem Benne. Aztán elment. Világot látni és okosodni. Üres lett a helye.
Keresem a szavakat, de nem találom. Csak egy gondolat cikázik bennem: "kár úgy veszíteni drága kincseket, hogy könnyűnk árad, ajkunk megremeg"...
Jó, hogy vagy a világban, D. Valahol..., messze Írországban...