Láthatatlanul...

megcsípte valami a lábfejemet múlt csütörtökön. "Csak" valamit éreztem, nem tulajdonítottam neki semmilyen jelentőséget, a szandáll pántja meg el is takarta, így egész nap tettem a dolgom és csak lefekvéskor tudatosult bennem, hogy valamilyen rovar megtámadott.
Péntek reggel gondoltam: elég lesz egy kis Fenistil, meg biztos gyorsan elmúlik, nem is mutatom meg orvosnak. Hm, egyik nővér azonban "beárult" így nem volt mentség. Sajnos nem volt elég a Fenistil, teljesen begyulladt a lábam, így antibiotikumot is elkezdtem, meg szigorú ágynyugalomra lettem kényszerítve, miután egyértelművé vált, hogy a kis kapillárisok sem mentesültek a méreganyagtól.
Jona értem jött szombat este a táborba (nagyon köszi, Barna, a segítőkészséged és az autód!!!), Viki doktornő még az ő lelkére is kötötte a szigorú ágynyugalmat, folyamatos lábkímélést. Jona a hátán cipelt fel a 2. emeletre, aztán persze jött a testvéri szigor is, miszerint szót kell fogadnom a doktornőnek.
Tegnap meg Andi doktornővel is beszéltem (a tábor orvosigazgatója, hihetetlen ember, orvos), aki konzultált egy sebész kollégával (aki, ha nem a Balatonon nyaralna, meglátogatott volna itthon), no, és ők ketten megnyugtattak, hogy egyelőre szépen alakulnak a dolgok és nem olyan kétségbeejtő az a színváltozás, meg duzzanat, amit tapasztalok.
Igazából nagyon nagy hála van bennem, mert látom, hogy Isten mennyire odafigyel rám és mennyi embert adott mellém. Köszönöm mindnyájatoknak a szeretetet és odafigyelést: Kata mindenben segít, András tegnap ebédet hozott, Marietta is aggódik értem, és még bőven sorolhatnám...
Mielőtt elmentem volna a Bátor Táborba, többen megjegyezték, hogy másképp kellene pihennem. Jómagam tudtam, hogy felüdülés lesz a gyerekek között és ha elfáradok, akkor is másképp, mint a mindennapokban. Úgy látszik, Isten gondoskodott róla, hogy még itthon is pihenjek...

morzsák

Ha háttérben dolgozik az ember egészségügyisként, nem valószínű, hogy bárki is megkérdezné, hogy is érzi magát. Mégis megtörténik, hogy egyszercsak már nem "észrevehetetlen" a munka. Sokminden nagy és apró dolog történik errefelé. A tegnapi megbeszélésen mesélte az egyik nővér, hogy amikor az egyik házban osztotta a gyógyszereket, az egyik kislány szerzett maga mellé egy tolmácsot és azt kérdezte:
- Te mindennap megkérdezed tőlünk, hogy is vagyunk. Most én szeretném megkérdezni tőled, hogy vagy?
V. elmesélte, hogy nagyon örül, hogy itt lehet köztük. A kislány megdöbbenve hallgatta, hogy V., aki külföldön dolgozik, csak azért jött haza szabadságra, hogy itt lehessen velük és gondoskodjon az eü ellátásukról.
...
Á. a magaskötélpályán próbálta volna ki a legnehezebb elemet, ám mégsem mert legugrani kb. 20 m magasból, inkább lemászott. Ezután kipróbálta az összes, egyéb elemet, majd ismét odaállt a bátorkodást vezető fiúk elé és azt mondta, hogy újra meg szeretné próbálni. Felment és leugrott...
No comment.

...ahol mindig süt a Nap

Már rég tervezem, hogy végre megszólalok, de most is csak röviden sikerül. Köszi "lesz?" a kedves mondatot, hogy mikor folytatom a blogot. Igazából nem volt tervem ennyire elhanyagolni, de sokszor a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy szeretnénk (van, hogy sokkal jobban :)). Az elmúlt hónapban szinte aludni jártam haza a munkahelyemről, aztán múlt héten végre beláttam, hogy ez így nem mehet tovább. Majdnem lemondtam a Bátor Tábori nővérkedésről, aztán végülis a főnököm azt mondta, hogy "na, azt le ne mondd". Így most itt vagyok a Bátor Táborban - http://www.batortabor.hu/. Mivelhogy nyughatatlan lélek vagyok és nagyon szeretem a kihívásokat, most nemzetközi hétre jöttem. Épp az ebédnél ültünk, amikor betoppant az első, külföldi kis csapat. Nagy taps volt egyrészt a fogadtatásuk, jómagam majdnem elsírtam magam, hisz ezek a gyerekek hősök a szememben: nem is olyan régen még az életükért harcoltak. És most itt vannak, csillogó szemekkel és készen a, mindenféle jóra és szépre, ami velük történhet ezekben a napokban. Én meg hálás vagyok, hogy részese lehetek a mosolyuknak, örömüknek.
Ennyi bevezetőnek. Folyt. köv.
Addig is Bátor Tábor - Ahol mindig süt a nap.

Harag és megbocsátás

Kikívánkozik belőlem...
A múlt hét minden napján a harag kezeléséről és a megbocsátásról tanított Isten. Tudtam, hogy előbb-utóbb jönni fog a gyakorlati alkalmazás, ami szerdáig váratott magára. Történt ugyanis, hogy egy nagyon kellemetlen hírt kellett közölnöm az egyik pályázómmal és enyhén szólva nem éppen kellemes szavakkal illetett majd rámcsapta a telefont. Nos, nem a legjobban viseltem. Igazából eldöntöttem, hogy eztán nem leszek segítőkész, sőt, többet ezzel a pályázóval szóba sem állok. Hm. Másnap kerestek a VPOP-tól, hogy megoldást találjunk a helyzetre és persze kérte az ügyintéző, hogy nyugtassam meg az emberkémet is. Először persze a korábbi döntés volt bennem, hogy nem akarok többet beszélni vele, aztán eszembe jutott, hogy reggel ugyanakkor azt olvastam, hogy úgy zárjam le a napjaimat, hogy rendezett a kapcsolatom Istennel és emberekkel, így mégis beszéltem vele. Bocsánatot kért a korábbi viselkedéséért és rendeztük a helyzetet. Mit ne mondjak: teljesen másképp telt a napom, sőt, tele volt a szívem hálával Isten felé azért, hogy nem kell hordoznom magamban a haragot.
Örülök, hogy nem elméleti Istenem van, hanem nagyon is gyakorlati helyzetekbe helyez. Jó vele élni...

Borsószem királykisasszony

Talán gyermekkorból felrémlik még némelyeknek ez a mese, amely arról szól, hogy egy királyfinak olyan feleséget keresnek, akinek egy kis kényelmetlenség, mondjuk sok-sok réteg alatt egy szem borsó is kényelmetlenséget okoz. Megmosolyogtató ez a kis mese, ámbár magamra asszociálva rádöbbentő, mennyire is megmutatja a túlérzékenységemet.
Többször próbálom persze leplezni, nagyrészt hiába, mert álcákat ugyanakkor nem szeretek hordani, így általában nagyon könnyen lelepleződöm. Aztán a napokban kezembe került egy cikk, ami nagyon sokat segített abban, hogy hálát adjak ezért a tulajdonságomért is. Ugyanis rájöttem, hogy a túlérzékenység nemcsak negatív dolgokat takar, mint ahogy mi általában konstatálljuk e tulajdonságot.
Minden inger - legyen az pozitív vagy negatív - nagyon intenzíven hat rám. Kb. úgy, mintha beverném valamelyik végtagomat, vagy éppen valaki arcul ütne. Azt is nagyon-nagyon érzékelem, hogy mások hogyan fogadnak. Rengeteg apróságot felfedezek 1-1 rezdülésben, kézfogásban vagy tekintetben. Ha kritizálnak, fájdalmasan hatással van rám. Ha mérges megjegyzést kapok, teljesen padlóra tud vágni.
Mostanában kezdem tanulgatni, hogy adott esetben ellenőrzésem alatt tudjam tartani a reakcióimat. Igyekszem, hogy ne mutassak ki mindent, amit érzek. Előtte inkább elraktározom és később átgondolom. Nehogy azt higgye bárki is, hogy ettől kezdve könnyű dolgom van: az arcom általában mindent elárul.
Az intenzív érzékelésnek jelentős eredménye, hogy "ingergazdag" marad a környezetem. Egyszerűen azt gondolom, hogy adott esetben egy kis pihenés, csönd igazán fel tud tölteni - nemcsak következő fájdalomra, hanem a következő pozitív élményre is.

Éppen mostanában...

gondolkodom ismét az életem céljáról és persze csöppet sem lepődtem meg, hogy a "Mai igében" ma épp a tervezés, célokról stb. olvastam. Valahol mindig olyan napi adagot ad, ami igazi útravaló. Gondoltam: megosztom veletek is:
http://www.maiige.hu

Ja, és egy Tornay András idézetet, ami itt díszeleg a monitoromon: "Ne írj unalmas könyvet. A saját életednek és történetednek te vagy a szerzője".

Tankolás

Jó ideje beszéltük már Katával, hogy ideje lenne már, ha meglátogatnám az ovis minicsoportját és néhány órát velük töltenék az óvodában. Napok óta erre készültem és ma végre összejött. A sok, mesélt élményből valóságos arc, mosoly, vidámság, csíntalanság lett. Se perc alatt megtanultam a nevüket és úgy voltam köztük, mintha mindennapi életem részei lennének. Elfelejtettem minden pályázatot, pályázót és adtam szeretetet, mosolyt e kis manóknak. Jó volt látni, hogy van olyan óvoda, ahol természetes az Istennel való beszélgetés és olyan életrevalót kapnak már csöppnyi gyermekkorban, ami garanciát nyújt egy élethez. Mert másképp nem éri meg.
Játszottunk is, mesét olvastunk, volt, aki kipróbálta, hogy nálam hol a határ és eléggé feladta a leckét következetességből, de minden perc kincset ér a számomra. Tankoltam. Hihetetlen volt az odafigyelésük, megleptek rendesen, hogy amikor ebédnél észrevették, hogy nekem nem jutott pohár, hárman is nekem akarták adni a sajátjukat. Megragadott az alig 3 évesek szív-jósága.
Nagy bánatomra itthon felejtettem a fényképezőgépet, így nem tudom megmutatni, hogy búcsúzáskor jópár gyerek került az ölembe.
A képet belül őrzöm...
Tankoltam...

Meglepetés

Adina és Lona ilyen kedves figyelmességgel lepett meg. Köszönöm szépen.

Nehezen tudok bekapcsolódni ilyen blogos játékba, ráadásul mire észbekapok, már minden blogon, amit rendszeresen/rendszertelenül olvasok, már ott díszeleg a kis elismerés. Tudom, hogy nem szép tőlem, de sajna megszakítom a kört - úgyis körbe ér :P.

A díjhoz azért hozzátartozik, hogy az ember lányának 7 dolgot kell írnia magáról:
1. sose gondoltam, hogy az életem ilyen fordulatot vesz, mint amit mostanában átélek
2. még inkább vágyom arra, hogy ne engedjem el Isten kezét és megértsem Őt
3. nagyon túlterhelt vagyok és nagyon nyomaszt, hogy nem ápolom rendszeresen a kapcsolataimat
4. élvezek minden egyes percet, amit a természetben tölthetek
5. mindennap átélem, hogy a lehetetlen egy kicsivel több időbe kerül
6. örülök és hálás vagyok a jellemformáló helyzetekért
7. és most elvonulok egy értékes könyvvel a galériára :).

Megmondom a "tutit"

Bizonyos helyzetekben észrevettem magamon, hogy hajlamos vagyok megmondani a "tutit". A mindent elsöprő megoldást. No, persze, ha nekem szánnak tuti recepteket, nem könnyen veszem a lapot: engedjék, hogy hadd járjam a magam egyedi útját.
Néha azt gondoljuk, hogy az emberek élete valahol egy sablonlevél (bocsánat, szakmai ártalom :) ), megvan mindennek a maga rendje és módja. Hm, ha valaki tovább akar tanulni, talán tutira meg tudjuk mondani, mi is a neki való pálya, vagy ha éppen még családalapítás előtt van, tutira tennie kell már valamit, hisz ez a társadalmi norma. Hol is van helye az egyediségnek? A magam útjának?
Nagy lázadás van bennem: nekem ne mondják meg a "tuti" receptet. Hadd járhassam a magam egyedi és megismételhetetlen életét. Ha most még nem tudok valamit, meg fogom tanulni... ha arra van szükségem.

Tanulgatom, hogy ne mondjam meg senkinek a "tutit"... és nemcsak azért, mert nagyon nem szeretem, ha nekem mondják meg a "tutit". Ha tovább adhatok valamit, csakis alázattal és szeretettel...

végtelen

Úton-útfélen megoldhatatlan helyzetek...
Az ember végiggondolja a járható és járhatatlan utakat. Mindegyik döntés - nem mindegy, milyen eredménnyel. Aztán az ember lánya vagy leborul vagy kiborul.
Ma az elsőt választom...
"Az imádság az egyedülálló lehetőség. Mert imádság által képesek vagyunk dolgokat, kapcsolatokat átalakítani. Az imádság ereje végtelen..."
És csakis azért, mert a kapcsolat másik oldalán az az Isten van, akinél semmi sem lehetetlen.

Ma csakis így érdemes indítanom a hetet.
Legyen nektek is áldott hetetek!

Tudom, hogy sokan...

kinövik azt, hogy felnézzenek a szüleikre, de én nagyon hálás vagyok értük. Hetek óta készültünk arra, hogy sikerüljön mindhárman egyszerre hazamennünk és felköszöntenünk apát szülinapja alkalmából. Sikerült. A fiúkat tudta, hogy hazamennek, de mikor engem meglátott, meglepődött, hogy nem túrázni vagyok.
Aki ügyes, hamar kitalálhatja, hogy hányadik szülinapját ünnepeltük :).
Sikerült lencsevégre kapnom nagy munka közben, aki ismeri, tudja, milyen jól áll neki, amikor így mosolyog. Igaz, itt majdnem sikerült teljesen eltakarnia az arcát :)).

Kiskertünkben szép tulipán.

No, persze...

a látszat ellenére már hazajöttem a Bátor Táborból. Történt ezen a szép, hétfői napon (ami persze már tovaszállt), hogy a napi kilós postám közt (mármint a munkahelyemen), a sok pályázatos dokumentációk közt kitűnt egy tényleg - csak nekem szóló - levél. Hm, nem fogjátok elhinni: Bátor Tábor Alapítvány volt a feladó. A testvértáboros hétvégén nem tudtam teljesen végig maradni, és a gyerekek, akik hozzám tartoztak és a cimborák írtak nekem levelet.
A levelet odaadták Andi doktor néninek, aki postázta nekem.
Bevallom: életmentő volt abban a percben. Amikor elolvastam, csak sírni tudtam. Ha az ember lánya egész nap dokumentumokat ellenőriz, meg pályázatokkal bírkózik, igazán nagyon felemelő ha kap néhány, igazán kedves és bátorító szót. Nem tudom, mikor növöm ki az "elismerő szavak" szeretetnyelvemet. Néhányan próbálkoznak kiírtani belőlem, de valahogy nem megy. Hozzám tartozik. Akkortól is nagy szárnyakat kaptam, amikor a programvezető nagy elismeréssel adózott a munkámnak.
És kedves barátaim, akik személyesen is ismertek, ne haragudjatok, ha sokszor nem veszem észre, mi is a szeretetnyelvetek és nem "beszélem" úgy, ahogy nektek jólesne.
Mostmár tudom, hogy mit jelent...

Két nap...

szabadság, azaz hétvégi Bátor Táborozás. Szóval tesó táborban vagyok (aki szeretne utána járni, az itt - www.batortabor.hu - megteheti. Nagyon aranyos, kedves, mosolygós lányaim vannak, öröm köztük nővérnek lenni. Épp éjszakai ügyelek persze, merthogy itt az is dukál, még egy röpke hétvége alatt is. Várom a reggelt és a holnapot...
Valahogy olyan ez, mint a 130. zsoltárban: "várja lelkem az Urat, jobban, mint az őrök a reggelt. Az őrök a reggelt..."
A nővérek a reggelt...

mellémszegődött

"...nincs olyan reménytelen helyzet, nincs olyan sötét látóhatár, ahol Isten nem találná meg dicsőségét. Az igazság az, hogy azok nélkül az összeomlott remények nélkül, a halál nélkül, a szenvedés nélkül, amit az Úr elkerülhetetlennek nevezett, lehetetlen lett volna a dicsőség.

Isten dicsősége mutatkozik meg akkor is, amikor felismerjük, hogy a feltámadott Krisztus akkor csatlakozik hozzánk az úton, amikor a legreménytelenebbnek látjuk az életünket, a legfáradtságosabb az út. Ő akkor hűségesebben kísér, mint álmaink, sőt minden reményünket felülmúlja. Mert nem az ajándékai, sem az ereje, sem az, amit értünk tehet, hanem Ő maga az Úr jön, és jelenti ki magát nekünk…” (E.E.)

Áldott Húsvétot mindnyájatoknak!