bontatlan boríték

többszöri nekifutásra sem megy az alvás... ha kinyitom a szemem, ha becsukom: őket látom. látom a mosolyukat, hallom a hangjukat és borzasztóan fáj, hogy soha többé nem fogom hallani: szeretlek, Lányom! számtalanszor megkérdeztem magamtól az elmúlt hetekben, hogy miért, jóllehet, tudom, hogy bontatlan boríték...

valahol mégsem ocsudtam még most sem föl... az ünnep alatt is többször kezembe vettem a telefonom, hogy halljam őket, beszéljek velük. aztán jött a felismerés, hogy már nem fogunk többet.

tudom, tudom, hogy jó helyen vannak, hogyne tudnám... és mégis iszonyúan fáj, hogy elmentek.

... most imádatom legőszintébb kifejezői: a könnyeim...

Nem is tudom,

hol kezdjem...
Az elmúlt egy hónap gyökeresen megváltoztatta az életünket. Az események szinte ugyanolyan hirtelen, majdnem azonos folyamattal zajlottak: telefonhívás, rohanás haza majd anya aztán apa elvesztése. Több ponton megdöbbentő és felfoghatatlan hasonlat.
Próbálom összeszedni a gondolataim, mert jelenleg annyira összekuszáltak.
Amikor november 9-én apa és Dávid hívott, hogy anya kómában fekszik a kórházban, felfoghatatlannak tűnt. Hogy lehet? Néhány napja még minden rendben volt...
Gyorsan autóba szálltunk és rohantunk haza. Közben Isten kezébe tettük anyát, abban bízva, hogy a legjobb történik vele (természetesen szívünk mélyén abban reménykedtünk, hogy minden rendbe jön - anya felébred a kómából és még sokáig velünk marad).
Aztán szembesültünk azzal, hogy már csak órái vannak hátra. Lestük az oxigénmaszk emelkedését, minden egyes lélegzetvételt, mely egyre gyengébb lett...
...
... aztán elbúcsúztattuk...
...
Apával sokat beszélgettünk, hogy is legyen tovább. Nagyon szeretett volna otthon maradni, mi szerettük volna, ha velünk van és szerethetjük, gondoskodhatunk róla. Biztosított, hogy majd eljön hozzánk, de még rengeteg teendője van. Mindig is nagyon aktív életét élt.
Sose panaszkodott. Ha kérdeztük, hogy van, evett-e bőségesen, mindig az volt a válasz, hogy ne aggódjunk érte: jól van, minden rendben. Egy dolgot emlegetett, hogy ősz eleje óta eléggé fáj a háta. Mivelhogy a munkája miatt sokat emelt, hajolt, reménykedtünk, hogy most, hogy tél van, pihenéssel rendeződni fog.
Amikor 2 héttel ezelőtt otthon voltunk, azt láttuk, hogy nagyon sokat fogyott és a háta iszonyúan fáj. Az orvos pihenést és injekciós, gyógyszeres kezelést írt elő. Úgy érzékeltük, hogy hat is terápia, 3.-4. napra apa jobban érezte magát. Ismét nagyon el szerettük volna magunkkal hozni Budapestre, de mivelhogy a háziorvos több laborvizsgálatot is kért, megbeszéltük, hogy addig otthon marad és utána elhozzuk. Mindenhová, ahová kellett elment, majd kértem Dávidot, hogy a laboreredményeket olvassa fel nekem a telefonba. Ami miatt aggódtunk, egy kicsit volt magasabb a referencia tartománynál. Megnyugodtunk.
Mégis rossz érzésem volt, András és Jona többször próbált megnyugtatni. Szerda este azt olvastam, hogy "hű az Isten, aki nem hagy titeket feljebb kísérteni, mint elszenvedhetitek, sőt, a kimenekedést is megadja". Megnyugodtam, hogy Isten kezében tartja a dolgokat, eseményeket.
Csütörtök este hívtam és nagyon gyenge volt a hangja, ráadásul lázas, vacogó. Kértem nagynénémet, hogy rohanjon át hozzá és nézze meg. Aztán ő hívta a mentős nagybátyámat, aki épp ügyeletben volt, és bevitték apát a sürgősségre. Több vizsgálatot elvégeztek. Kb. éjszaka 2 órakor Jonának sikerült beszélnie az orvossal is, apával is. Kérdezte apát, hogy van. A válasza az volt, hogy "most nem vagyok jól, Fiam". Akkor tudtuk, hogy azonnal indulnunk kell, ezt a mondatot soha nem hallottuk tőle.
Éjszaka 2-kor hazaindultunk, és reménykedtünk, hogy minden rendbe jön. Apa meggyógyul és együtt karácsonyozhatunk. Tanácskoztunk, hogy mit is kellene tennünk, ami apának a legjobb.
Aztán hazaérve azonnal rohantunk a kórházba. Apa nagyon gyenge volt és noha nem panaszkodott, láttuk rajta, hogy minden megmozdulása iszonyú fájdalmakkal jár. Jóízűen reggelizett, biztosítottuk róla, hogy nagyon szeretjük, ő pedig arról, hogy mindezt tudja.
Vízit után az orvos konzultációra küldte épp ahhoz az orvoshoz és arra az osztályra, ahol anya meghalt. Mikor az orvos meglátott minket, nagyon ledöbbent azon, hogy apa milyen gyenge lett egy hónap alatt. Álltak az eredményei felett és nem értették, mi lehet az oka. Aztán amikor röntgenről hozták vissza, elvesztette az eszméletét, majd megállt a szíve. Harcoltak az életéért, de noha néhányszor megdobbant a szíve, apa már nem jött vissza. Egy nap híján egy hónappal követte anyát...
Csak zokogni tudtunk a fájdalomtól. Mindannyiunkat sokkolt apa elvesztése. Annyi terve volt még, annyi mindent szeretett volna még elvégezni. Noha nagyon hiányzott neki anya, Istennel harcolta meg a helyzetét, békében.
A fájdalmunk kicsit akkor oldódott, amikor kiderült, hogy rosszindulatú daganat áttéte miatt fájt a gerince. A betegség prognózisa optimális esetben is 36 hónap, tele mérhetetlen fájdalommal és szenvedéssel. Isten ettől mentette meg apát. Szélsebesen magához vitte, oda, ahová apa mindig is nagyon vágyott. Noha iszonyú űrt hagytak maguk után, tudjuk, hogy jó helyen vannak.
Amikor egyeztettünk, hogy mikor is lesz a temetés, keddet láttuk a legmegfelelőbbnek. Aztán döbbentünk rá, hogy december 13-a lesz, anyát pedig november 13-án temettük el...
...
Hihetetlen volt átélni Isten vigasztalását. Apa halála utáni napon az volt ige, hogy "letöröl a szemükről minden könnyet és nem lesz többé gyász, sem fájdalom..." Aztán a temetésen visszaköszönt az az ige, hogy "hű az Isten, aki nem hagy titeket feljebb kísérteni". Nagyon-nagyon fájt, amikor szembesültünk azzal, hogy anya virágai még pompában vannak.
...
Évek óta őrzök a szívemben egy mondatot: "boldogok vagytok ti, mert Isten méltónak látta a hiteteket arra, hogy ez megtörténjen".
Mindennap nagyon fáj, hogy elvesztettük őket, de tudjuk, hogy igazi, értékes ajándék volt az életük...

Elengedlek, apa!

Mindig nagyon szerettük es tiszteltuk...
Tegnap edesapank is hazakoltozott...

Anya

Sosem szeretett előtérben lenni... szerette, ha hattérben, csendben teheti a következő dolgot. Mert azt mindig talált: ha nem itthon, a kertben, ha nem a kertben, akkor egyéb feladatokban...
Ha elfáradt, mindig mondta, hogy 10 percet pihen és folytatja. Nem gondolnám, hogy valaha unatkozott...
Nem jelezte, hogy bármilye is fájna. Tudtuk, hogy a gerince fáj, ezt évek óta hordozta, és ha kicsit gyengélkedett, mindig összeszedte magát és ment tovább...
Váratlanul ért múlt hét szerdán a telefonhívás, miszerint anya kómában fekszik a kórházban. Természetesen azonnal autóba ültünk és hazaszáguldottunk. Útközben még némi reményt kaptunk, amikor apa jelezte, hogy kinyitotta a szemét és mondta neki, hogy jövünk. Sajnos már csak mi tudtunk beszélni hozzá, ő nem reagált semmilyen jelzésünkre. Egészségügyis tanulmányaimat előszedve tudtam, hogy noha kómában van, mindent hall, amit mondunk és ha nem is beszéddel, de más formában is reagálhat. Hihetetlen volt látni, hogyan harcol az életéért. Aztán ez a harc egyre gyengébb lett és röpke másfél nap alatt anya hazaköltözött oda, ahol már nincs harc, szenvedés, fájdalom.
Sokkolóan hatott ránk. Úgy jöttünk haza, hogy anya rendbejön. Szerettünk volna még enni a finom bélesből, sütijeiből, az ő különleges ételeiből. Szerettük volna, ha még látja, hogyan alakul az életünk, ha van, ki drukkol nekünk...
...
Isten az ő imáját hallgatta meg. Sokszor mondta, hogyha mennie kell, arra vágyik, hogy Isten hamar vegye magához, ne kelljen hosszú ideig ápolnunk.
Aztán meg Jona imáját, aki azt kérte Istentől, hogy az történjen, ami anyának a legjobb és csak aztán az, ami nekünk lenne jó. Isten úgy döntött, hogy magához viszi, olyan gyorsan, hogy mindannyiunkat lesúlytott a hír.
DE: azóta is tapasztaljuk annak az Istennek a vígasztalását, szeretetetét, aki az árvák és özvegyek atyja.
Nagyon vágytam arra, hogy Isten vígasztaljon úgy, ahogy csak Ő tud, és tette/teszi. A 84. zsoltár már régóta kedvenc zsoltáram, de tegnap még kedvesebbé vált, Isten válaszát tartalmazza a számomra.
Hálásak vagyunk a rokonainkért, a szatmári gyülekezetért, hogy szeretettel, törődéssel álltak/állnak mellénk, és velünk sírtak gyászunkban, fájdalmunkban és Isten vígasztalását közvetítették felénk.
Hálásak vagyunk a keresztúri gyülekezetért! Köszönjük, hogy imaláncot alkotva hordoztatok bennünket.
Hálásak vagyunk, kedves barátaink, hogy mellettünk vagytok, számíthatunk rátok.

Hálásak vagyunk, hogy csodás édesanyánk volt, Isten ajándéka volt számunkra...

Otthon

Édesanyánk ma hazaköltözött... Tudjuk, hogy a legjobb helyen van, de nagyon hiányzik nekunk...

...

...edesanyam komaban fekszik a korhazban. Kerlek, imadkozzatok erte!!!

remény

"A reménység olajfalevél. A szárazföld jele az özönvíz után. Bizonyíték az álmodozónak, hogy az álmodozás megéri a kockázatot." (Max Lucado - Ahogy szeretni érdemes)

Álmodozom... egyszer talán le is írom... amikor valósággá válik. Addig az álmaim Istenhez visznek közelebb. És aki emlékszik, tudja, hogy van Isten szívében egy "reserved" helyem. (Aki nem hiszi, járjon utána, a sorok közt valahol megtalálja :) ).

Munka, munka és újra munka...

Való igaz, hogy szótlanságba rekesztettem magam, tudniillik, ha végre hazaérek, igazán örülök, hogy egy kis csend és nyugalom vesz körül. Épp, hogy a legfontosabbakra jut idő. Nagyon hiányzik az olvasás pl. és természetesen úgy próbálom kicsit kárpótolni a hiányát, hogy úton-útfélen, ha csak 1 percet kell is várakozni, máris olvasok, természetesen tömegközlekedés, átszállás értendő ez alatt. Philip Yancey: Kerülő utak a boldogsághoz van terítéken. Totál magával ragad. Olyan emberekről ír, akik igen nagy hatással voltak az életére, pl. Henry Nouwen, Paul Brand, Dosztojevszkij, stb. Olvasva a róluk szóló szemelvényeket, a gyengeségeik is előkerülnek. Néha az ember hajlamos arra, hogy olyan embereket, akiket könyvekből vagy nem teljesen életközelből lát, nagyobbnak, nemesebbnek lássa, mint azokat, akiknek a gyengeségeivel is szembesül nap, mint nap.

Igazán hálás vagyok, hogy megszépíti a napi utazásaimat. Mint ahogy azért is, hogy van Valaki, aki soha nem mond le rólam, akinek kezében vannak a mindennapjaim, az életem. Mostanában, igazán, csak Ő áll mellettem...

Ha aggódnék...

...hogy tesóim túl sokáig maradnak csöndben, hirtelen kapok egy képet, mely azt bizonyítja, hogy minden rendben. Mindenki találgathat, hogy vajon hol lehetnek éppen :))).

Ami mára nagyon éltető: "A türelem az az erő, ami segít jóhangulatban megélni mindazt, ami minket ér" (Kol. 3,12)
Jó tudni, hogy bármi ér, Isten tenyerén vagyok.

ezért járok ide nővérkedni...

http://tv2.hu/naplo/video/bator-tabor-onkentes-cimborak-es-hos-barataik

Bármennyire is...

úgy tűnik: nem aludtam át a májust. Igaz, még nem történt ilyen a blogos történelmemben, hogy kimaradjon egy hónap, de ennek is elérkezett az ideje.

Sokminden volt benne: betanulás, új hely szokás, pakolás, őrségi csodálatos hétvégi túra (erről már nagyon szeretnék fotókat mutogatni, mert tényleg különleges szeglete kicsiny kis országunknak). Szóval a türelem egyszercsak bejegyzést terem. Egyébként meg úgye tudjuk, hogy amiről nem beszélünk, arra annál többet gondolunk. És ez így van, alá kell írnom.

Két dolgot tanulgatok:

- örök igazság: ne szólj szám, nem fáj fejem

- és: "a győztesek soha nem adják fel, akik feladják, soha nem győzhetnek" márpedig mi nem lehetünk a meghátrálás emberei

Nem is tudom, hol...

... kezdjem. Legjobb lesz az elején, azt hiszem. Januárban jelentkezett a lakástulajdonos azzal a jelzéssel, hogy júniustól szeretne beköltözni. Sejtettem már egy ideje, úgyhogy különösképpen nem lepett meg. Fontolgattam a lehetséges alternatívákat, amikor kiderült, hogy derült égből villámcsapásként Jonának is költöznie kell. No, mint két jó testvér, elhatároztuk, hogy együtt keresünk. Nem vittük túlzásba. Egy kedves barátunknak köszönhetően, fizikailag egyetlen lakást néztünk meg, amibe mindketten egyből beleszerettünk. Köszönjük, Erika!!!

Aztán egyre többször gondolkodtam azon, hogy mostmár muszáj munkát váltanom, amikor is kedves barátnőm megkeresett egy remek ajánlattal, és a munkahelyemen is meghírdetésre került egy munkakör, ami nagyon vonzó volt a számomra. Mivelhogy a második oktatást is magába foglal, megpályáztam. A több forduló után sikerült, egy hete az új munkakörömben dolgozom.

Szóval nagyon izgalmasan alakult a március: munkahelyváltás, költözés, rengeteg helyzet, amit alig láttam át, de végre itt vagyunk az új helyen és nagyon örülünk és hálásak vagyunk Istennek ezért.

Amit leginkább tanultam: ne csak a hegyig lássak, hanem sokkal messzebb. Decemberben amikor átszervezések voltak, úgy éreztem, hogy nincs lehetőségem tovább lépni, és nagyon nehezen éltem meg. Néhányszor a 77. zsoltár szavai határoztak meg, "miért" kérdések Isten felé. És most visszatekintve nagyon-nagyon szégyellem magam, mert Isten látta, mi vár a hegyen túl és már előre tudta, hogy sokkal jobb lesz, mint az, amiben eredetileg reménykedtem. Sokan tudjátok, hogy szívem vágya volt mindig is, hogy taníthassak és az új munkakörömben lesz erre is lehetőségem, sőt, múlt héten már tanítottam és annyira nagyon jó volt! Isten csodálatos.

És hadd idézzem édesapámat, aki amikor nagy-nagy kérdésekkel voltam a szívemben ezt kérdezte: "Kislányom, rá mered-e bízni életedet Istenre?"

700.

Ez a nagyon szép nőnapra küldött fotó mindenképpen megér egy bejegyzést. Nem mellékesen a 700. bejegyzés. Lassan, de biztosan :P

A döntéshelyzeteim...

szótlanságba rekesztettek. Újra és újra azon agyalok, hogy a legjobb döntéseket hozzam. A legnehezebb ilyenkor az, hogy az ember lánya mindig csak utólag látja meg, hogy valóban jó döntést hozott-e vagy éppen veri a fejét a falba. Mindenesetre érdekes helyzeteket kapok Istentől és izgatottan várom a folytatást...

A mester dala

A lét szálai szövevényesednek?

Csak engedj a takácsnak,

bízz benne, ki a szövet fölé hajolva

gyönyörködik a minták varázsában.

Te sosem láthatod,

mi szövődik belőled s mire.

Te a mester dalolását figyeld.

(Háló Gyula)

Ha már Egerben jártunk...

természetesen nem maradhatott ki a bazilika és a vár sem. Igazi élmény volt. Mónika emlékezett egy nagyon jó kávézós helyre, ahol eszméletlen finom kávék voltak, no meg teljesen régmúltat idézett a kávézó a függönyökkel, asztalokkal, berendezéssel. Úgy éreztük, hogy kb. 100 évet visszamentünk az időben. Csodás élmény volt...

Eger vára új védője, reszkessetek törökök...

Még megvan a blog...

...csak az írója marad mostanában túlságosan csöndben. Aki ismer, tudja, hogy ilyenkor vannak igazán rágnivaló gondolataim. Csak fokozva lett a hétvégén, amikor MEKDSZ téli táborban voltam Egerben (www.mekdsz.hu). Sch. Tamáséknak köszönhetem, mert nem hagytak békén, hogy menjek már, hogy végre találkozzunk. Pécsi életem óta ugyanis nem találkoztunk személyesen. Így a hétvége jelentős részét Mónikával töltöttem, igazi, mély beszélgetésekkel, no, meg Ilussal, Kingával, Jonával és még egy-két emberrel. Nagyon sokat jelentett az is, ahogy Isten dolgozott a szívemben, életemben.
A tegnapi hcs est meg jó nagy fejtörést okoz azóta is bennem. Arról beszélgettünk ugyanis, hogy elvileg mi vagyunk a föld sója, de az írás szerint ha a só megízetlenül, akkor kidobják (Mt. 5:13-16). Átkapcsolva arra, hogy Isten sóként lát bennünket, nagyon jó lenne, ha végig ízes maradna az életünk. Isten látta a dillemáimat és olyan jó volt, hogy ma reggel meg arról biztosított, hogy ő már előre elkészített jócselekedeteket, hogy azokban járjak (Ef. 2). Kíváncsian várom, hogy mára ez mit is jelent konkrétan :))).

Képek majd lesznek a hétvégéről, addig is türelem :)))), mert az képeket terem...

that all is well

Se perc alatt telnek a napok, és jééé, már megint régen írtam ide. Jóóóól megfontolom mostanság, hogy mi is kerüljön ide. Na, jó, nem, csak nem akarok szomorú gondolatokat ideírni.
Dióhéjban amire igazán jó emlékezni az elmúlt napokból:
- Chopin est Jonával. Sose gondoltam, hogy Jona tesóm ekkora rajongója, de hát, az ember lánya mindig tanul - még a testvéréről is
- lelkigondozás képzés - ahol most is sokat tanultam Istenről és emberekről. Csak remélni tudom, hogy adott helyzetekben jól teszem, mindenesetre tanulom az embereket Istenre bízni - már ez is nagy lépés
- egy csodás szombat délután, amikor a gyülekezetről tanulhattunk. Azóta is ízlelgetem az ott hangzottakat
A munkás hétköznapok ugyanakkor nagyon aggasztanak. Keresem a kompenzálási lehetőségeket, de mostanában nem látom és nincs erőm keresgélni sem.
Három gondolat forog bennem:
" fölépítelek és fölépülsz..." - mondja Isten
"Kétlem, hogy az Úr rendszeresen az én bajaimhoz igazítaná teendőit" - sajnos nem írtam fel, hogy ki mondta :(
"... that all is well. All is going according to plan. Trust that there is a bigger picture. Trust that life is unfolding as it should."
Kapaszkodom.

...

Na, jó, néha azért hátranéztem, de csak néhány másodpercre vettem le a szemem az Északi tengerről és a többi gyönyörűségről...

Egyszerűen gyönyörű...

Istennél mindig röpdolgozatok vannak

Mostanában sokszor tapasztaltam ezt. Isten többször vizsgáztatott türelemből, szeretetből, odaszánásból, és töredelmesen bevallom: megbuktam. Nos, mondhatom, hogy itt jön be a képbe Isten kegyelme, de akkor is nagyon fáj, hogy ilyen vagyok...
A másik nagy gondom, hogy szeretek előre látni, tervezni, közben meg Isten a sötétben tart. Nehéz bizalom ez. Pedig nagyon igaza van Rejtő Jenőnek a következő mondatában: "Az embert saját jól felfogott érdekében úgy teremtették, hogy ne lásson a jövőbe."
Remélem, egyszer eljutok oda, hogy vakon is megbízom Benne és nem kérek folyton magyarázatokat.

Újra itthon

Furcsa újra itthon lenni... Ha az ember két tömény hetet van egy csodálatos országban, ami szemet és lelket gyönyörködtető, nehezen talál vissza - legalábbis én. Kalandos volt az odaútunk meg a hazatérésünk is. Odarepüléskor az első gép késett kb. fél órát, így lekéstük a csatlakozást. Hazafelé jövet pedig olyan veszélyesek voltak az útviszonyok, hogy egy kamiont menteni kellett, de emiatt elég hosszú ideig várnunk kellett - közben elment az a vonat, amire akciósan kaptunk jegyet, így a következőre a teljesárút kellett megvennünk. Drammenben aztán felsővezeték szakadás miatt át kellett szállnunk buszokra, végül így jutottunk el Oslóba késő estére. Így az Oslóban tervezett városnézés elmaradt, annál inkább megcsodálhattuk a norvégok emberségét, alkalmazkodásukat a változásokhoz és a segítőkészségüket.
A térképen Stavangert emelném ki, amikor odarepültünk, Nimród várt minket, majd autóval folytattuk utunkat az úticél, azaz Flekkefjord felé, mely röpke 120 km-re fekszik Stavangertől.
Egy életreszóló élménnyel jöttünk haza.

Ezen a napon...

...sokminden történt a világ történelmében. Többek között:
- X. Leo pápa kiközösítette Luthert
- erdélyi nemesek felajánlják Rákóczinak a fejedelmi trónt
- George Washington győzelmet arat Princetonnál
- megszületett J. R. R. Tolkien angol nyelv- és irodalomtörténész
- egyiptomi kutatásai során Howard Carter angol régész feltárja Tutanhamon fáraó szarkofágját a Királyok Völgyében Luxorban
- megszületett Sólyom László köztársasági elnök
- először hajtanak végre szívátültetést Magyarországon
- meghal A. H. Heineken holland sörgyáros
...
Ezen a napon döntöttünk úgy Ruth-al, hogy márpedig mi meg szeretnénk végre látni ezt a világot, elég nagy fejtörést okozva szüleinknek. Ruth már akkor a legjobb Otthonba költözött, jómagam meg majdnem utána mentem, aztán két hónap után mégis itt ragadtam. Azt hiszem, nem véletlenül...

Szebbnél szebb helyeken...

járunk a napokban. Nem bírtam ki, hogy most két fotó ne kerüljön ide is. Már pénteken terveztük,hogy Hidrára is elmegyünk - Flekkefjordról komppal megközelíthető sziget -, de lekéstük a kompot, így végülis más helyekre mentünk. Akkor még elég nagy hó volt, aztán délután megindult a nagy olvadás. Tegnapra is terveztük, de a csúszós, megfagyott utak miatt végül Flekkefjord környékén túráztunk. Aztán ma amikor végre megérkeztünk Hidrára, úgy éreztem, hogy Isten gondoskodott még az olvadásról és a fagyásról is. Hisz, ha nagy hó lett volna, nem találtam volna annyi zuzmó, moha, fenyő és egyéb kincseket, nem beszélve arról, hogy teljesen jól járható volt az út. Így végre életemben először, megtekinthettem az Északi tengert. Valami csodálatos...
A sziget is az volt...
Aztán este gyüliben is voltunk, jó volt, hogy angolul is énekeltünk. Isten hihetetlen. Itt is megszólalt...

BÚÉK

Boldog Új Évet kívánok mindnyájatoknak és Isten áldását életetekre!