2010. március 17.

Otthon, édes otthon

A hosszú hétvégét kihasználandó, no, meg az összegyűjtött túlóráim lecsökkentéseként múlt pénteken hazautaztam a szüleimhez. No, még pakoltam ám, amikor apa azért mégegyszer megbizonyosodott, hogy tényleg megyek. Hm, addigra anya már megsütötte kedvenc sütimet. 

Hiába, no, nem növik ki azt, hogy a gyerekük vagyok (mint ahogy egyikünknél sem). Ahogy otthon elnéztem sürgésüket, végiggondoltam az életüket: mindig csak adtak és adtak, rengeteg áldozatot hoztak értünk. Igazából nem tudtam mást tenni, mint alázattal megköszönni őket Istennek. 

Vasárnap délelőtt útra kerekedtünk. Egyik nagybátyám kb. 3 m-t zuhant betonra és csodának tartjuk, hogy Isten megóvta az életét és Nagybányán egy profi orvos kezeli. Azt láttam, hogy ez is Isten keze, ahogy odakerült. Persze meglepetés voltam és azért töredelmesen bevallom: örülök, hogy örült :).

Nem akarok elmenni a mindennapi, apró csodák és áldások mellett...

5 megjegyzés:

iri írta...

Vajon miert akarjak mindenaron "nagy" gyerekeink,hogy "kinojjuk "oket?Mikor olyan jolesik kenyeztetni?

Noémi-Ruth írta...

Nem akarunk "kinőni" :). Jólesik a kényeztetés, csak bennem mindig az van, hogy vajon vissza tudok-e adni belőle? Tudok-e legalább egy kicsit "visszaadni"?
Annyi mindent szeretném még, hogy velünk átéljenek...

Zsotza írta...

Jó utat,Noémi-és gyógyulást Bátyádnak!

Zsotza írta...

Helyesbítek:bátyád=Nagybátyád

tanyai gondola írta...

azt tapasztaltam, hogy segítséget (kényeztetést) elfogadni nagyon jó, de sok esetben azzal segítem a másikat, hogy hagyom segíteni...
fontosnak, értékesnek érezheti magát, és a kényeztetés elfogadással én ezt meg is erősítem benne! szüleinek nézve látom, hogy nekik erre szükségük is van!