Az alábbi bejegyzésben levő vershez nem írtam semmit, rábízva az olvasóra a továbbgondolást. Néhány gondolat azért itt mocorog bennem, amit szeretnék megosztani.
...
Lassan egy éve, hogy meghaltak a szüleink. Egyik főoka volt, hogy elnémultam a blogírásban, hisz ki az, aki épp arra lenne kíváncsi, hogy dolgozom fel ezt a hihetetlen veszteséget. Hallgattam Tapolyai Emőkét, olvastam könyveket és sokszor engedtem, hogy Isten gyógyítsa a szívem. Pl. egy tavaszi napon, amikor azt ígérte, hogy "gyászfátyol helyett illatos olajat ad, a csüggedés helyett öröméneket".
És valóban azt adott: kaptam egy csodálatos társat Andrásban. Egyre jobban felfedezem, mennyire hasonlít drága édesapámra, akinek akkora szíve volt. Nagyon jólesnek a "rózsái", amit nap mint nap ad nekem és jó megélni együtt a naponkénti csodákat... Mert azt valahol mindig találunk...
...
Rájöttem, hogy nagyon-nagyon fontos számomra, hogy őrizzem a szüleimmel kapcsolatos emlékeket. Szinte nincs olyan nap, hogy ne nézzek meg egy-egy fotót róluk. Félek, hogy egyszercsak nem fogom tudni felidézni az arcvonásaikat, hogy megkopik a kép... Nemrég otthon voltunk, Bandi bátyáékat is meglátogattuk, apa testvérét. Figyeltük minden mozdulatát, annyi minden volt, ami apára emlékeztetett: mozgások, mosoly... Aztán felfedeztem, hogy vannak ám olyan vonásaink mindhármunknak, tulajdonságaink, amiket szüleinktől kaptunk. Jó így látni a testvéreimet is. Vannak gyengeségeink persze, de hihetetlen rácsodálkozni azokra a tulajdonságainkra egymásban, amit a szüleinktől örököltünk. Micsoda örökséget kaptunk.
Ilyesféle gondolatok mocorognak bennem emlékezve két csodálatos emberre...

Add nekem - ma...

Add nekem - ma...

Add ide ma nekem a tiszta, fehér rózsákat,
melyeket egy napon síromra akarsz tenni.
Rendezd el a szeretet liliomait
az én legdrágább vázámban.
Add ide nekem őket még ma,
illatuk még megszépíti életemet,
s örömöt szereznek nekem.
Add ide őket ma, mikor szívemet gyötri
a szeretet hiánya.
És azt a tüskét, amit most belém szúrsz,
azt ültesd, ahová való, a sírra.
Eljön a nap, mikor majd
semmit sem fogok rózsáidról tudni
és tüskéid sem fognak
szívemnek fájdalmat okozni.

"amikor először pillantjuk meg őt"

Nincs olyan nap, hogy ne gondolnék rájuk. Igen, a szüleimre...
Egyik nagynéném mindig azzal vigasztal, hogy mi megyünk utánuk. Igen, tudom. És mégis: újra és újra összeszorul a szívem, ha arra gondolok, hogy már nincsenek köztünk. Lassan egy éve hallottam utoljára apa szavait, hogy "imádkozom érted, Lányom". Emlékszem, egyik vasárnap a gyüliben emiatt sírtam Istennek, hogy ki fog értem imádkozni. Aztán belül megszólalt egy hang, hogy van valaki, apánál nagyobb, Jézus, aki jóval korábban megígérte, hogy közbenjár értem...

No, szóval nem gondoltam volna, hogy amikor kezembe veszem Max Lucado legújabb könyvét a "Félelem nélkül" című írását, egyik fejezete ismét teljesen nekem szól.
"Az én Atyám házában sok hajlék van, és én helyet készítek a számotokra". Mi, nyugati emberek talán elsiklunk az esküvői képek fölött, de biztosra vehetjük, hogy Jézus hallgatói nem tették. Ez a kijelentés a vőlegény menyasszonynak tett ígérete volt. Miután mindkét család beleegyezett a házasságba, a vőlegény visszatért apja házába, és hajlékot épített menyasszonyának. "Helyet készített".
Amikor Jézus ugyanezt ígéri nekünk, a temetéseket az esküvők szintjére emeli. Az ő szemszögéből a temetői gyászmenet és a templomi bevonulás egyformán örömteli izgalomra ad okot.
... Az esküvők remek hírek!
Akárcsak a temetések - mondja Jézus. Mindkettő új korszak és az otthon ünneplését jelenti. A vőlegény mindkét esetben karján vezeti el a menyasszonyt. Jézus az érkező vőlegényünk: "Eljövök, és magam mellé veszlek titeket." Az oltárnál fog találkozni velünk. Az életre vetett utolsó pillantásunk idézi elő azt a pillanatot, amikor először pillantjuk meg őt." (Max Lucado: Félelem nélkül, 128. old.)

június 9.

Lassan 3 éve, hogy egy imaalkalmon találkoztunk. Kedves mosolya, lénye elég mély benyomást tett rám, mint utólag kiderült: a másik oldalon is hasonló élmény zajlott... Aztán találkoztunk, meg újra találkoztunk, meg sokat imádkoztam, gondolkodtam, hogy vajon tényleg ő az, akire vártam. Akkor is, amikor mégcsak ígéret volt a számomra...
Nagyon kitartó volt: igazából fogalmam sincs, hányszor kérte meg a kezem :))), de nem adta fel. Elmondása szerint elejétől tudta, hogy engem keresett, rám várt. Aztán tavaly, épp akkor, amikor eldöntötte, hogy utoljára kéri meg a kezem, igent mondtam :))).
Aztán, amikor épp, hogy elkezdtük tervezgetni a menyegzőnket, először anyát, majd apát veszítettük el...
Minden hónap 9.-e és 10.-e nehéz emlékezés. Egyik barátnőm mondta, hogy ezeken a dátumokon muszáj lenne valami jó dolognak is történnie az életünkben. Aztán eljegyzésünk után, ahogy megtaláltuk azt a helyszínt, ahol szerettük volna a menyegzőnket, kiderült, hogy egy dátum lesz tökéletes: június 9-e. Aztán egyre inkább összedolgoztak az események: Isten még azt az imánkat is meghallgatta, hogy nem esett az eső, sőt, még azt is, hogy legyen még zöld, vágott orchidea :)), a nagyobb dolgokat már le sem merem írni, hisz folyamatosan imameghallgatások részesei lehettünk.

Így kezdődött közös életünk:
https://plus.google.com/u/0/photos/111389545521954589926/albums/5770322581812020289

Nagyon hálás vagyok Andrásomért...

A nagy Ő

Sokat várt rám és hát, én is rá... :))) Megérte :)

szűrők

Amikor Izráel fiai átkeltek a Jordánon, emlékeztetőt építettek a kövekből, miszerint Isten hűséges volt addig is hozzájuk, és a jövőben is számíthattak a hűségére.

Ha a fájdalom, szomorúság, keserűség szűrőjén át nézem az elmúlt évet, akkor azt mondhatom, hogy elég sok ért ezekből. Vannak napok, amikor azt látom, hogy feldolgozhatatlan veszteség ért szüleink elvesztésével. Vannak napok, amikor ha a fájdalom szűrőjén át nézem az életem, legszívesebben kiszaladnék a világból - ha tudnám, hol van a vége...

DE: ha azon a szűrőn át nézem az elmúlt évet és az életemet, hogy Isten hűséges, onnantól kezdve nyertes vagyok. Isten hűséges karjában hordoz a veszteségben, fájdalmakban is. Isten az, akinek mondja magát. Sosem csap be. Ő az az Isten, akinek a terve tökéletes. Aki tudja, hogy gyermekeinek mi a legjobb. Ezt tapasztaltuk akkor is, amikor azt láttuk: a kezében tartja a szüleinket is, drágának tartja a halálukat is. Megnyugtató és boldogító.

Óév végén - újév kezdetén igazi vallomásként csendült fel az ének:

"Te adsz és elveszel, te adsz és elveszel, a szívem így felel: hogy áldom szent neved."

bontatlan boríték

többszöri nekifutásra sem megy az alvás... ha kinyitom a szemem, ha becsukom: őket látom. látom a mosolyukat, hallom a hangjukat és borzasztóan fáj, hogy soha többé nem fogom hallani: szeretlek, Lányom! számtalanszor megkérdeztem magamtól az elmúlt hetekben, hogy miért, jóllehet, tudom, hogy bontatlan boríték...

valahol mégsem ocsudtam még most sem föl... az ünnep alatt is többször kezembe vettem a telefonom, hogy halljam őket, beszéljek velük. aztán jött a felismerés, hogy már nem fogunk többet.

tudom, tudom, hogy jó helyen vannak, hogyne tudnám... és mégis iszonyúan fáj, hogy elmentek.

... most imádatom legőszintébb kifejezői: a könnyeim...

Nem is tudom,

hol kezdjem...
Az elmúlt egy hónap gyökeresen megváltoztatta az életünket. Az események szinte ugyanolyan hirtelen, majdnem azonos folyamattal zajlottak: telefonhívás, rohanás haza majd anya aztán apa elvesztése. Több ponton megdöbbentő és felfoghatatlan hasonlat.
Próbálom összeszedni a gondolataim, mert jelenleg annyira összekuszáltak.
Amikor november 9-én apa és Dávid hívott, hogy anya kómában fekszik a kórházban, felfoghatatlannak tűnt. Hogy lehet? Néhány napja még minden rendben volt...
Gyorsan autóba szálltunk és rohantunk haza. Közben Isten kezébe tettük anyát, abban bízva, hogy a legjobb történik vele (természetesen szívünk mélyén abban reménykedtünk, hogy minden rendbe jön - anya felébred a kómából és még sokáig velünk marad).
Aztán szembesültünk azzal, hogy már csak órái vannak hátra. Lestük az oxigénmaszk emelkedését, minden egyes lélegzetvételt, mely egyre gyengébb lett...
...
... aztán elbúcsúztattuk...
...
Apával sokat beszélgettünk, hogy is legyen tovább. Nagyon szeretett volna otthon maradni, mi szerettük volna, ha velünk van és szerethetjük, gondoskodhatunk róla. Biztosított, hogy majd eljön hozzánk, de még rengeteg teendője van. Mindig is nagyon aktív életét élt.
Sose panaszkodott. Ha kérdeztük, hogy van, evett-e bőségesen, mindig az volt a válasz, hogy ne aggódjunk érte: jól van, minden rendben. Egy dolgot emlegetett, hogy ősz eleje óta eléggé fáj a háta. Mivelhogy a munkája miatt sokat emelt, hajolt, reménykedtünk, hogy most, hogy tél van, pihenéssel rendeződni fog.
Amikor 2 héttel ezelőtt otthon voltunk, azt láttuk, hogy nagyon sokat fogyott és a háta iszonyúan fáj. Az orvos pihenést és injekciós, gyógyszeres kezelést írt elő. Úgy érzékeltük, hogy hat is terápia, 3.-4. napra apa jobban érezte magát. Ismét nagyon el szerettük volna magunkkal hozni Budapestre, de mivelhogy a háziorvos több laborvizsgálatot is kért, megbeszéltük, hogy addig otthon marad és utána elhozzuk. Mindenhová, ahová kellett elment, majd kértem Dávidot, hogy a laboreredményeket olvassa fel nekem a telefonba. Ami miatt aggódtunk, egy kicsit volt magasabb a referencia tartománynál. Megnyugodtunk.
Mégis rossz érzésem volt, András és Jona többször próbált megnyugtatni. Szerda este azt olvastam, hogy "hű az Isten, aki nem hagy titeket feljebb kísérteni, mint elszenvedhetitek, sőt, a kimenekedést is megadja". Megnyugodtam, hogy Isten kezében tartja a dolgokat, eseményeket.
Csütörtök este hívtam és nagyon gyenge volt a hangja, ráadásul lázas, vacogó. Kértem nagynénémet, hogy rohanjon át hozzá és nézze meg. Aztán ő hívta a mentős nagybátyámat, aki épp ügyeletben volt, és bevitték apát a sürgősségre. Több vizsgálatot elvégeztek. Kb. éjszaka 2 órakor Jonának sikerült beszélnie az orvossal is, apával is. Kérdezte apát, hogy van. A válasza az volt, hogy "most nem vagyok jól, Fiam". Akkor tudtuk, hogy azonnal indulnunk kell, ezt a mondatot soha nem hallottuk tőle.
Éjszaka 2-kor hazaindultunk, és reménykedtünk, hogy minden rendbe jön. Apa meggyógyul és együtt karácsonyozhatunk. Tanácskoztunk, hogy mit is kellene tennünk, ami apának a legjobb.
Aztán hazaérve azonnal rohantunk a kórházba. Apa nagyon gyenge volt és noha nem panaszkodott, láttuk rajta, hogy minden megmozdulása iszonyú fájdalmakkal jár. Jóízűen reggelizett, biztosítottuk róla, hogy nagyon szeretjük, ő pedig arról, hogy mindezt tudja.
Vízit után az orvos konzultációra küldte épp ahhoz az orvoshoz és arra az osztályra, ahol anya meghalt. Mikor az orvos meglátott minket, nagyon ledöbbent azon, hogy apa milyen gyenge lett egy hónap alatt. Álltak az eredményei felett és nem értették, mi lehet az oka. Aztán amikor röntgenről hozták vissza, elvesztette az eszméletét, majd megállt a szíve. Harcoltak az életéért, de noha néhányszor megdobbant a szíve, apa már nem jött vissza. Egy nap híján egy hónappal követte anyát...
Csak zokogni tudtunk a fájdalomtól. Mindannyiunkat sokkolt apa elvesztése. Annyi terve volt még, annyi mindent szeretett volna még elvégezni. Noha nagyon hiányzott neki anya, Istennel harcolta meg a helyzetét, békében.
A fájdalmunk kicsit akkor oldódott, amikor kiderült, hogy rosszindulatú daganat áttéte miatt fájt a gerince. A betegség prognózisa optimális esetben is 36 hónap, tele mérhetetlen fájdalommal és szenvedéssel. Isten ettől mentette meg apát. Szélsebesen magához vitte, oda, ahová apa mindig is nagyon vágyott. Noha iszonyú űrt hagytak maguk után, tudjuk, hogy jó helyen vannak.
Amikor egyeztettünk, hogy mikor is lesz a temetés, keddet láttuk a legmegfelelőbbnek. Aztán döbbentünk rá, hogy december 13-a lesz, anyát pedig november 13-án temettük el...
...
Hihetetlen volt átélni Isten vigasztalását. Apa halála utáni napon az volt ige, hogy "letöröl a szemükről minden könnyet és nem lesz többé gyász, sem fájdalom..." Aztán a temetésen visszaköszönt az az ige, hogy "hű az Isten, aki nem hagy titeket feljebb kísérteni". Nagyon-nagyon fájt, amikor szembesültünk azzal, hogy anya virágai még pompában vannak.
...
Évek óta őrzök a szívemben egy mondatot: "boldogok vagytok ti, mert Isten méltónak látta a hiteteket arra, hogy ez megtörténjen".
Mindennap nagyon fáj, hogy elvesztettük őket, de tudjuk, hogy igazi, értékes ajándék volt az életük...

Elengedlek, apa!

Mindig nagyon szerettük es tiszteltuk...
Tegnap edesapank is hazakoltozott...

Anya

Sosem szeretett előtérben lenni... szerette, ha hattérben, csendben teheti a következő dolgot. Mert azt mindig talált: ha nem itthon, a kertben, ha nem a kertben, akkor egyéb feladatokban...
Ha elfáradt, mindig mondta, hogy 10 percet pihen és folytatja. Nem gondolnám, hogy valaha unatkozott...
Nem jelezte, hogy bármilye is fájna. Tudtuk, hogy a gerince fáj, ezt évek óta hordozta, és ha kicsit gyengélkedett, mindig összeszedte magát és ment tovább...
Váratlanul ért múlt hét szerdán a telefonhívás, miszerint anya kómában fekszik a kórházban. Természetesen azonnal autóba ültünk és hazaszáguldottunk. Útközben még némi reményt kaptunk, amikor apa jelezte, hogy kinyitotta a szemét és mondta neki, hogy jövünk. Sajnos már csak mi tudtunk beszélni hozzá, ő nem reagált semmilyen jelzésünkre. Egészségügyis tanulmányaimat előszedve tudtam, hogy noha kómában van, mindent hall, amit mondunk és ha nem is beszéddel, de más formában is reagálhat. Hihetetlen volt látni, hogyan harcol az életéért. Aztán ez a harc egyre gyengébb lett és röpke másfél nap alatt anya hazaköltözött oda, ahol már nincs harc, szenvedés, fájdalom.
Sokkolóan hatott ránk. Úgy jöttünk haza, hogy anya rendbejön. Szerettünk volna még enni a finom bélesből, sütijeiből, az ő különleges ételeiből. Szerettük volna, ha még látja, hogyan alakul az életünk, ha van, ki drukkol nekünk...
...
Isten az ő imáját hallgatta meg. Sokszor mondta, hogyha mennie kell, arra vágyik, hogy Isten hamar vegye magához, ne kelljen hosszú ideig ápolnunk.
Aztán meg Jona imáját, aki azt kérte Istentől, hogy az történjen, ami anyának a legjobb és csak aztán az, ami nekünk lenne jó. Isten úgy döntött, hogy magához viszi, olyan gyorsan, hogy mindannyiunkat lesúlytott a hír.
DE: azóta is tapasztaljuk annak az Istennek a vígasztalását, szeretetetét, aki az árvák és özvegyek atyja.
Nagyon vágytam arra, hogy Isten vígasztaljon úgy, ahogy csak Ő tud, és tette/teszi. A 84. zsoltár már régóta kedvenc zsoltáram, de tegnap még kedvesebbé vált, Isten válaszát tartalmazza a számomra.
Hálásak vagyunk a rokonainkért, a szatmári gyülekezetért, hogy szeretettel, törődéssel álltak/állnak mellénk, és velünk sírtak gyászunkban, fájdalmunkban és Isten vígasztalását közvetítették felénk.
Hálásak vagyunk a keresztúri gyülekezetért! Köszönjük, hogy imaláncot alkotva hordoztatok bennünket.
Hálásak vagyunk, kedves barátaink, hogy mellettünk vagytok, számíthatunk rátok.

Hálásak vagyunk, hogy csodás édesanyánk volt, Isten ajándéka volt számunkra...

Otthon

Édesanyánk ma hazaköltözött... Tudjuk, hogy a legjobb helyen van, de nagyon hiányzik nekunk...

...

...edesanyam komaban fekszik a korhazban. Kerlek, imadkozzatok erte!!!

remény

"A reménység olajfalevél. A szárazföld jele az özönvíz után. Bizonyíték az álmodozónak, hogy az álmodozás megéri a kockázatot." (Max Lucado - Ahogy szeretni érdemes)

Álmodozom... egyszer talán le is írom... amikor valósággá válik. Addig az álmaim Istenhez visznek közelebb. És aki emlékszik, tudja, hogy van Isten szívében egy "reserved" helyem. (Aki nem hiszi, járjon utána, a sorok közt valahol megtalálja :) ).

Munka, munka és újra munka...

Való igaz, hogy szótlanságba rekesztettem magam, tudniillik, ha végre hazaérek, igazán örülök, hogy egy kis csend és nyugalom vesz körül. Épp, hogy a legfontosabbakra jut idő. Nagyon hiányzik az olvasás pl. és természetesen úgy próbálom kicsit kárpótolni a hiányát, hogy úton-útfélen, ha csak 1 percet kell is várakozni, máris olvasok, természetesen tömegközlekedés, átszállás értendő ez alatt. Philip Yancey: Kerülő utak a boldogsághoz van terítéken. Totál magával ragad. Olyan emberekről ír, akik igen nagy hatással voltak az életére, pl. Henry Nouwen, Paul Brand, Dosztojevszkij, stb. Olvasva a róluk szóló szemelvényeket, a gyengeségeik is előkerülnek. Néha az ember hajlamos arra, hogy olyan embereket, akiket könyvekből vagy nem teljesen életközelből lát, nagyobbnak, nemesebbnek lássa, mint azokat, akiknek a gyengeségeivel is szembesül nap, mint nap.

Igazán hálás vagyok, hogy megszépíti a napi utazásaimat. Mint ahogy azért is, hogy van Valaki, aki soha nem mond le rólam, akinek kezében vannak a mindennapjaim, az életem. Mostanában, igazán, csak Ő áll mellettem...