Nincs olyan nap, hogy ne gondolnék rájuk. Igen, a szüleimre...
Egyik nagynéném mindig azzal vigasztal, hogy mi megyünk utánuk. Igen, tudom. És mégis: újra és újra összeszorul a szívem, ha arra gondolok, hogy már nincsenek köztünk. Lassan egy éve hallottam utoljára apa szavait, hogy "imádkozom érted, Lányom". Emlékszem, egyik vasárnap a gyüliben emiatt sírtam Istennek, hogy ki fog értem imádkozni. Aztán belül megszólalt egy hang, hogy van valaki, apánál nagyobb, Jézus, aki jóval korábban megígérte, hogy közbenjár értem...
No, szóval nem gondoltam volna, hogy amikor kezembe veszem Max Lucado legújabb könyvét a "Félelem nélkül" című írását, egyik fejezete ismét teljesen nekem szól.
"Az én Atyám házában sok hajlék van, és én helyet készítek a számotokra". Mi, nyugati emberek talán elsiklunk az esküvői képek fölött, de biztosra vehetjük, hogy Jézus hallgatói nem tették. Ez a kijelentés a vőlegény menyasszonynak tett ígérete volt. Miután mindkét család beleegyezett a házasságba, a vőlegény visszatért apja házába, és hajlékot épített menyasszonyának. "Helyet készített".
Amikor Jézus ugyanezt ígéri nekünk, a temetéseket az esküvők szintjére emeli. Az ő szemszögéből a temetői gyászmenet és a templomi bevonulás egyformán örömteli izgalomra ad okot.
... Az esküvők remek hírek!
Akárcsak a temetések - mondja Jézus. Mindkettő új korszak és az otthon ünneplését jelenti. A vőlegény mindkét esetben karján vezeti el a menyasszonyt. Jézus az érkező vőlegényünk: "Eljövök, és magam mellé veszlek titeket." Az oltárnál fog találkozni velünk. Az életre vetett utolsó pillantásunk idézi elő azt a pillanatot, amikor először pillantjuk meg őt." (Max Lucado: Félelem nélkül, 128. old.)
