Az alábbi bejegyzésben levő vershez nem írtam semmit, rábízva az olvasóra a továbbgondolást. Néhány gondolat azért itt mocorog bennem, amit szeretnék megosztani.
...
Lassan egy éve, hogy meghaltak a szüleink. Egyik főoka volt, hogy elnémultam a blogírásban, hisz ki az, aki épp arra lenne kíváncsi, hogy dolgozom fel ezt a hihetetlen veszteséget. Hallgattam Tapolyai Emőkét, olvastam könyveket és sokszor engedtem, hogy Isten gyógyítsa a szívem. Pl. egy tavaszi napon, amikor azt ígérte, hogy "gyászfátyol helyett illatos olajat ad, a csüggedés helyett öröméneket".
És valóban azt adott: kaptam egy csodálatos társat Andrásban. Egyre jobban felfedezem, mennyire hasonlít drága édesapámra, akinek akkora szíve volt. Nagyon jólesnek a "rózsái", amit nap mint nap ad nekem és jó megélni együtt a naponkénti csodákat... Mert azt valahol mindig találunk...
...
Rájöttem, hogy nagyon-nagyon fontos számomra, hogy őrizzem a szüleimmel kapcsolatos emlékeket. Szinte nincs olyan nap, hogy ne nézzek meg egy-egy fotót róluk. Félek, hogy egyszercsak nem fogom tudni felidézni az arcvonásaikat, hogy megkopik a kép... Nemrég otthon voltunk, Bandi bátyáékat is meglátogattuk, apa testvérét. Figyeltük minden mozdulatát, annyi minden volt, ami apára emlékeztetett: mozgások, mosoly... Aztán felfedeztem, hogy vannak ám olyan vonásaink mindhármunknak, tulajdonságaink, amiket szüleinktől kaptunk. Jó így látni a testvéreimet is. Vannak gyengeségeink persze, de hihetetlen rácsodálkozni azokra a tulajdonságainkra egymásban, amit a szüleinktől örököltünk. Micsoda örökséget kaptunk.
Ilyesféle gondolatok mocorognak bennem emlékezve két csodálatos emberre...

Add nekem - ma...

Add nekem - ma...

Add ide ma nekem a tiszta, fehér rózsákat,
melyeket egy napon síromra akarsz tenni.
Rendezd el a szeretet liliomait
az én legdrágább vázámban.
Add ide nekem őket még ma,
illatuk még megszépíti életemet,
s örömöt szereznek nekem.
Add ide őket ma, mikor szívemet gyötri
a szeretet hiánya.
És azt a tüskét, amit most belém szúrsz,
azt ültesd, ahová való, a sírra.
Eljön a nap, mikor majd
semmit sem fogok rózsáidról tudni
és tüskéid sem fognak
szívemnek fájdalmat okozni.

"amikor először pillantjuk meg őt"

Nincs olyan nap, hogy ne gondolnék rájuk. Igen, a szüleimre...
Egyik nagynéném mindig azzal vigasztal, hogy mi megyünk utánuk. Igen, tudom. És mégis: újra és újra összeszorul a szívem, ha arra gondolok, hogy már nincsenek köztünk. Lassan egy éve hallottam utoljára apa szavait, hogy "imádkozom érted, Lányom". Emlékszem, egyik vasárnap a gyüliben emiatt sírtam Istennek, hogy ki fog értem imádkozni. Aztán belül megszólalt egy hang, hogy van valaki, apánál nagyobb, Jézus, aki jóval korábban megígérte, hogy közbenjár értem...

No, szóval nem gondoltam volna, hogy amikor kezembe veszem Max Lucado legújabb könyvét a "Félelem nélkül" című írását, egyik fejezete ismét teljesen nekem szól.
"Az én Atyám házában sok hajlék van, és én helyet készítek a számotokra". Mi, nyugati emberek talán elsiklunk az esküvői képek fölött, de biztosra vehetjük, hogy Jézus hallgatói nem tették. Ez a kijelentés a vőlegény menyasszonynak tett ígérete volt. Miután mindkét család beleegyezett a házasságba, a vőlegény visszatért apja házába, és hajlékot épített menyasszonyának. "Helyet készített".
Amikor Jézus ugyanezt ígéri nekünk, a temetéseket az esküvők szintjére emeli. Az ő szemszögéből a temetői gyászmenet és a templomi bevonulás egyformán örömteli izgalomra ad okot.
... Az esküvők remek hírek!
Akárcsak a temetések - mondja Jézus. Mindkettő új korszak és az otthon ünneplését jelenti. A vőlegény mindkét esetben karján vezeti el a menyasszonyt. Jézus az érkező vőlegényünk: "Eljövök, és magam mellé veszlek titeket." Az oltárnál fog találkozni velünk. Az életre vetett utolsó pillantásunk idézi elő azt a pillanatot, amikor először pillantjuk meg őt." (Max Lucado: Félelem nélkül, 128. old.)

június 9.

Lassan 3 éve, hogy egy imaalkalmon találkoztunk. Kedves mosolya, lénye elég mély benyomást tett rám, mint utólag kiderült: a másik oldalon is hasonló élmény zajlott... Aztán találkoztunk, meg újra találkoztunk, meg sokat imádkoztam, gondolkodtam, hogy vajon tényleg ő az, akire vártam. Akkor is, amikor mégcsak ígéret volt a számomra...
Nagyon kitartó volt: igazából fogalmam sincs, hányszor kérte meg a kezem :))), de nem adta fel. Elmondása szerint elejétől tudta, hogy engem keresett, rám várt. Aztán tavaly, épp akkor, amikor eldöntötte, hogy utoljára kéri meg a kezem, igent mondtam :))).
Aztán, amikor épp, hogy elkezdtük tervezgetni a menyegzőnket, először anyát, majd apát veszítettük el...
Minden hónap 9.-e és 10.-e nehéz emlékezés. Egyik barátnőm mondta, hogy ezeken a dátumokon muszáj lenne valami jó dolognak is történnie az életünkben. Aztán eljegyzésünk után, ahogy megtaláltuk azt a helyszínt, ahol szerettük volna a menyegzőnket, kiderült, hogy egy dátum lesz tökéletes: június 9-e. Aztán egyre inkább összedolgoztak az események: Isten még azt az imánkat is meghallgatta, hogy nem esett az eső, sőt, még azt is, hogy legyen még zöld, vágott orchidea :)), a nagyobb dolgokat már le sem merem írni, hisz folyamatosan imameghallgatások részesei lehettünk.

Így kezdődött közös életünk:
https://plus.google.com/u/0/photos/111389545521954589926/albums/5770322581812020289

Nagyon hálás vagyok Andrásomért...

A nagy Ő

Sokat várt rám és hát, én is rá... :))) Megérte :)

szűrők

Amikor Izráel fiai átkeltek a Jordánon, emlékeztetőt építettek a kövekből, miszerint Isten hűséges volt addig is hozzájuk, és a jövőben is számíthattak a hűségére.

Ha a fájdalom, szomorúság, keserűség szűrőjén át nézem az elmúlt évet, akkor azt mondhatom, hogy elég sok ért ezekből. Vannak napok, amikor azt látom, hogy feldolgozhatatlan veszteség ért szüleink elvesztésével. Vannak napok, amikor ha a fájdalom szűrőjén át nézem az életem, legszívesebben kiszaladnék a világból - ha tudnám, hol van a vége...

DE: ha azon a szűrőn át nézem az elmúlt évet és az életemet, hogy Isten hűséges, onnantól kezdve nyertes vagyok. Isten hűséges karjában hordoz a veszteségben, fájdalmakban is. Isten az, akinek mondja magát. Sosem csap be. Ő az az Isten, akinek a terve tökéletes. Aki tudja, hogy gyermekeinek mi a legjobb. Ezt tapasztaltuk akkor is, amikor azt láttuk: a kezében tartja a szüleinket is, drágának tartja a halálukat is. Megnyugtató és boldogító.

Óév végén - újév kezdetén igazi vallomásként csendült fel az ének:

"Te adsz és elveszel, te adsz és elveszel, a szívem így felel: hogy áldom szent neved."